Elég nagy zavart okozott a magyar iparban, hogy a kormány június 5-től szigorította a harmadik országbeli (azaz Unión kívülről érkező, többségében jellemzően ázsiai) munkavállalók alkalmazását. A vendégmunkás-tartózkodási engedélyek közül csak az úgynevezett foglalkoztatási célú engedélyek megszerzésének lehetősége maradt nyitva, amely az általunk megkérdezett cégek értékelése szerint a korábbi lehetőséghez képest túl bürokratikus, lassú és körülményes, illetve egyáltalán nem ad életszerű megoldást a munkaerő-problémákra. Ezért sokan – jogosan – vendégmunkásstopként tekintenek a módosításra, ami egyébként megegyezik az intézkedés politikai üzenetével.
A zavart nemcsak a cikkünk készítésekor folytatott háttérbeszélgetések során érzékeltük, hanem az elmúlt hetekben számos piaci szereplő nyilvános kommunikációja is utalt rá. Elsősorban a munkaerő-toborzással és -közvetítéssel foglalkozó társaságok adtak ki közleményeket arról, hogy a szigorítás nem veszi figyelembe a gyártócégek valós problémáit, amelyekre a külföldiek alkalmazása eddig megoldást adott. Amikor pedig a kisvárdai és ságvári húsüzemet működtető MasterGood-csoport vezetője egy konferencián a Hvg.hu beszámolója szerint azt mondta (leegyszerűsítve), hogy ha nincs több vendégmunkás, akkor le kell állítania a tervezett 120 milliárdos beruházást, elszabadult a vita.
Ebben a cikkben nem a konkrét esetet, hanem piaci és akadémiai szakértőkkel folytatott háttérbeszélgetéseink alapján azt mutatjuk be, hogy a vendégmunkás-korlátozás azért kavarta fel ennyire a kedélyeket, mert a magyar gazdaság egyik érzékeny szerkezeti pontjára, gyengeségére tapintott rá.
Emellett egy látszólagos ellentmondásra is választ kerestünk. Évek óta konszenzus van ugyanis arról, hogy gazdasági növekedést már nem a munkavállalók számának, hanem az általuk végzett munka hozzáadott értékének növelésével kellene (vagy adott esetben csak azzal lehetne) elérni, az ázsiai vendégmunkások azonban döntően betanított munkákat látnak el*
A megkerülhetetlen kiindulópont annak a kérdésnek a rövid tisztázása, hogy hol vannak a magyar munkavállalók.
A probléma mennyiségi oldala régóta közismert, a hazai munkaerő elfogyott. Lényegében mindenki dolgozik, aki akar és tud, és ez még akkor is igaz, ha a Központi Statisztikai Hivatal kisebb-nagyobb munkanélküliséget vagy munkaerő-tartalékot mutat ki az egyes megyékben. A 15–64 év közötti lakosságban 75,1 százalékos a foglalkoztatottság, az aktív álláskeresőkkel együtt pedig ez 78,6 százalékra ugrik. Hogy mennyire nincs már mozgástér, azt jelzi például, hogy az uniós csúcsot Hollandia tartja, 82,3, illetve 85,6 százalékkal.
„Mindegy, hova megyünk az országban, a helyzet ugyanaz. Hiába van például Győr-Moson-Sopron megyében 4 ezer álláskereső, Szabolcs-Szatmár-Beregben pedig csaknem ötször annyi, ha ebből mindkét helyen levonjuk azokat, akik nem tudnak vagy esetleg nem is akarnak elvégezni megfelelő minőségben még egy betanított munkát sem, akkor az eredmény még számszerűen is ugyanaz lesz mindkét helyen, és alig marad ember” – fogalmazott egy cégvezető.
A másik közismert probléma a mobilitás hiánya, azaz nem ott van a munkavállaló, ahol szükség lenne rá, költözni pedig nem tud vagy nem akar. Aki mobil, az pedig az elmúlt években nem megyét, hanem országot váltott, elszívták a nyugat-európai bérek.
Beszélgetéseink alapján azonban van egy további minőségi probléma is, amelyről kevesebb szó szokott esni. A dolgozók egy részére ugyanis csak egészen rövid ideig lehet számítani, nagy a lemorzsolódás, sok helyen a felvettek egészen jelentős része, akár 15 százaléka is folyamatosan cserélődik, mert nem bírja a körülményeket, meggondolja magát, másik gyárba megy dolgozni, abbahagyja a munkát, vagy akár ideiglenesen, de a szürke-fekete foglalkoztatásba csúszik át.
A vendégmunkás stabilizál
Mindez azért fontos, mert tipikus esetnek tűnik a leírások alapján, hogy egy-egy gyárban a betanított munkások körülbelül 85 százaléka adja azt a stabil gerincet, amelyre a működés támaszkodhat, az említett körülbelül 15 százalék viszont folyamatosan fluktuál, ami nemcsak szervezeti problémákat okoz, de a költségeket is növeli. Hiába van egy gyárban minden héten felvétel, és hiába állnak sorba a kapunál minden héten a jelentkezők, ettől még munkaerőhiány van, mert állandóan a távozókat kell pótolni, és akiket felvesznek, azok jelentős része rövidesen távozó lesz. Eközben a törzsgárda marad.
Az ázsiai vendégmunkások foglalkoztatása stabilizálta ezt a helyzetet. A fenti 85 százalékos stabil gárdát ugyanis úgy kell értelmezni, hogy abból már körülbelül 15 százalék a vendégmunkás. Ha ők nem lennének – és ha a jelenlegi szabályok nem változnak, akkor a most itt lévők hazatérte után nem is lesznek –, akkor a stabil gárda aránya 70 százalékra olvad, ami veszélyezteti a működést, mert 30 százalékos fluktuáció mellett a gyár működésének hatékonysága zuhan.
Olcsóbb is, meg nem is
A kirobbant vita egyik – leginkább politikai síkon felhozott – eleme, hogy a vendégmunkások alkalmazása leszorítja vagy legalábbis alacsonyan tartja a fizetéseket, ami nem jó a magyar munkavállalóknak, ez azonban csak kis részben tűnik megalapozottnak. Ugyanazért a munkáért ugyanis ugyanazt a bért kell megadni mindenkinek, a cégvezetők pedig azzal érvelnek, hogy a vendégmunkásnak ezen kívül még a beszervezéséért is fizetni kell, el kell őket szállásolni, és még a hazautazásukat is mindig finanszírozni kell.
„Ez ugyan igaz, de nem gondolnám, hogy a cégek összességében rosszul járnak. A munkaerő költségét érdemes korrigálni a termelékenységgel, az ázsiai dolgozók a helyzetükből adódóan jellemzően hajlandóbbak több órát dolgozni, és azon belül több munkát elvégezni, mint a hazaiak, éppen ez a reputációjuk egyik fontos eleme. Az ár-érték aránynak stimmelnie kell, különben a cégek nem vennének fel vendégmunkásokat” – fogalmazott egy forrásunk.
Egyébként az országban jelenleg körülbelül 100 ezer harmadik országból érkezett vendégmunkás dolgozik, ami országos szinten annyira csekély létszám, hogy beszélgetőpartnereink szerint egyértelműen jelzi, hogy a nagy vita mögött erős politikai habosítás van.
„Ezek után az emberek után ugyanúgy megfizetjük az adókat és a járulékokat, erre most már nincs szüksége a költségvetésnek?” – tette fel a költői kérdést egy cégvezető. „Annyira nincs ember, hogy minden egyes vendégmunkás csak pluszt ad a gazdaságnak, akkor is, ha csak betanított munkát végez, akkor miért ne jöhetnének?” – fogalmazott egy másik.
Hogyan lesz ebből béremelés?
A vita egyik sarokpontja lett az az érvelés, hogy „van ott még munkavállaló, csak rendesen meg kéne fizetni”. Lényegében erre utalt a kormány is, amely arra számít, hogy a cégek vendégmunkások híján kénytelenek lesznek magasabb bérekkel becsábítani a helyi munkaerő-tartalékot. És még esetleg a külföldre távozottak egy része is hazatérne, ha már meg tud élni az itthoni fizetéséből.
Ez azonban forrásaink szerint egyrészt a helyzet félreértése, hiszen ahogy bemutattuk, a legtöbb esetben fizikailag nincs helyben megfelelő mennyiségű és képességű tartalék, de ennél is fontosabb, hogy a kormánnyal ellentétben a piacon senki sem számít emiatt hosszabb távon béremelésre.
„Persze, ha haza kell mennie több száz Fülöp-szigetekinek, mert lejár a szerződése, akkor rákényszerülhetünk, hogy megpróbáljunk magasabb bérekkel máshonnan átcsábítani munkásokat, és a környező gyárak is ezt fogják csinálni, rövid távon beindulhat egy bérlicit itt helyben, de ez nagyon hamar ki fog fulladni. Egy bizonyos határ fölé nem mehetünk a bértömeggel” – mondta egy cégvezető.
„A bérfelzárkózás hosszabb távú feltétele az, hogy képzettebb munkavállalók végezzenek magasabb hozzáadott értékű munkát, vagy javuljon az az általános gazdasági környezet, amelyben a cégek működnek” – mondja Kónya István, a Corvinus Egyetem egyetemi tanára és a KRTK Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos tanácsadója.
Mindkettő lassú folyamat, előbbihez az oktatásba (akár a felnőttképzésbe) kell befektetni, utóbbihoz pedig az intézmények hatékonyságát, stabilitását, kiszámíthatóságát kell növelni.
Forrásaink ezúttal egyébként nem feltétlenül csak arra utalnak, hogy több mérnököt és kutatót kellene képeznünk, hanem például arra is, hogy egy gépet képes legyen kezelni egy munkavállaló, vagy ne legyen funkcionális analfabéta. Már ez is sokat segíthetne a tartalékok mozgósításában, de ehhez is időre van szükség.
A hozzáadott érték komplexitása
A képzés visz át a magasabb hozzáadott értékű munkák, illetve az azért járó magasabb bérek kérdéséhez, de erősen vitatható, hogy az ez irányú elmozdulást a vendégmunkásstop kikényszeríti-e, illetve egyáltalán érdemes-e ezzel próbálkozni szabályozói szinten.
Ahogy a MasterGood vezetői magyarázták nekünk, szerintük a beruházásokat ebből a szempontból komplex megközelítésben lenne érdemes nézni, vagyis ahhoz, hogy a növekedés során mérnököket és más magasan képzett munkavállalókat tudjanak felvenni, szükség van a betanított állomány növelésére is, a kettő szerintük elválaszthatatlan egymástól.
Mindig van a munkafolyamatoknak egy olyan része, amelyhez nem kell magasabb képzettség, beszélgetőpartnereink ebben a kérdésben sorra Nyugat-Európát hozták fel példának, ahol évtizedek óta a vendégmunkásokkal végeztetik el azokat a munkákat, amelyekre a helyiek nem jelentkeznek. Miért nem akarjuk mi is követni ezt a mintát? Ha nekik eddig nem sikerült ezt másképp megoldaniuk, akkor mi miért akarjuk átlépni ezt a lépcsőfokot? – tették fel a kérdést.
A munkaerő-toborzással foglalkozó Randstad magyarországi vezetőjének, Baja Sándornak egy minapi konferencián bemutatott grafikonja némileg árnyalja ezt a képet. Ennek aktualizált adatait tettük rá az alábbi ábrára, amely szerint az alacsony végzettségűek vagy végzettség nélküliek aránya mind Magyarországon, mind uniós átlagban csökken, de a hazai munkavállalók között még stabilan kisebb a felsőfokú képzettségűek aránya, mint az uniós átlagban, mert a magyarországi dolgozók zömét a középfokú végzettségűek adják.
„Az állam elsődleges feladata az, hogy olyan környezetet teremtsen, amelyben létrejön a magas hozzáadott értékű munkahelyek létesítésének gazdasági lehetősége. Ha megéri ilyen álláshelyeket létrehozni, akkor a cégek meg is fogják ezt tenni” – mondja Kónya István.
Egyelőre azonban nem tartunk ott, hogy például a finn mintát követni tudjuk: ott 2021-ben 16-ról 18 évre emelték a tankötelezettség korhatárát azzal az indoklással, hogy: „már nem olyan korban élünk, ahol egy fiatal pusztán alapfokú végzettséggel el tudna helyezkedni és sikeres lehetne az életben. Három évtized alatt 600 ezer olyan munkahely tűnt el Finnországból, amelyhez csak alapfokú végzettség kellett. A jövőben minden munkához szükség lesz legalább középfokú végzettségre.”
A politikai kockázat
Amit most Magyarországon látunk, az egy politikai kockázat valósággá válása. Magyar Péter a 2025–2026-os szilveszteri beszédében állt elő a vendégmunkásstop tervével, amely aztán áprilisra bekerült a Tisza Párt választási programjába is. Ekkortól lehetett tudni, hogy (a választás kimenetelétől függően) júniustól jöhet az intézkedés, a felkészülésre, a kockázat beárazására és kezelésére tehát mindössze néhány hónap állt rendelkezésre.
Ahogy forrásaink fogalmaztak, a jól bejáratott nyugat-európai demokráciákban ekkora potenciális gazdasági fordulatokra, vagyis arra, hogy adott esetben pár hónap alatt eltűnik az évekig fixnek tekintett és kiapadhatatlan munkaerőforrás egy cég alól, általában nem kell számítani. A jelek szerint azonban nálunk még igen.
Függetlenül azonban a politikai szükségszerűségtől, a piacok ehhez hasonló hirtelen rángatása általában nem sok jót ígér. Ami azért is kár, mert amint a következő részben leírjuk, a vendégmunkások szerepének visszaszorulása adott esetben még nem is lenne irreális elképzelés az iparági szereplők szerint sem, csak nem a jelenlegi tempóban és radikalizmussal lenne érdemes mindezt végrehajtani.
A kormány ígéretéhez híven beleállt egy olyan vállalásba, amelyből nem tud kihátrálni, de amelyre még nem feltétlenül áll készen a gazdaság, vagy legalábbis annak számos szereplője.
Mi lesz a megoldás?
A MasterGood szóba került kisvárdai üzeme egészen magas szinten automatizált, és amikor ott jártunk, azt mondták nekünk, folyamatosan törekednek arra, hogy mindent gépekkel váltsanak ki, amit csak lehet. (Elbocsátani természetesen még így sem kell senkit, hiszen gyakorlatilag állandó a munkaerő-felvétel, ennek a jelenségnek a hátteréről egyébként korábban már részletesen is írtunk.)
A munkások nélküli, teljesen automata gyár talán sosem vagy legalábbis tervezhető időn belül nem valósul meg, az azonban reális feltételezés, hogy az automatizáció térnyerésével kevesebb vendégmunkásra lesz majd szükség. De a cégek szerint még nem most, mert az esetek többségében ez még lehetetlen, ezért (is) gyors a kormány tempója az ipar szerint.
Egy másik elvi megoldási lehetőség, hogy ha a vendégmunkások nem jöhetnek oda, ahol a gyár van, akkor a gyárat viszik a vendégmunkásokhoz, ez azonban a legtöbb esetben egyáltalán nem merül fel opcióként (a legjobb magyar tulajdonú közepes vállalatokra sem jellemző, hogy bátran vágnának bele külföldi terjeszkedésbe), vagy nem ennyire rövid időtávon reális. Ismét a tempókülönbség lehet tehát a probléma.
Ha egyébként Fülöp-szigeteki munkavállalókról van szó, akkor nem is kell messzire menni, mert őket például Szlovákiában is könnyen foglalkoztatni lehet, és forrásaink szerint tárt karokkal várnák is a magyar befektetőket, de erre mégsem látszik sok esély. A jó mutatókkal bíró magyar tulajdonú közepes cégek vezetői sok esetben nem zárják ki ugyan a külföldi terjeszkedés lehetőségét, de még nem tartják késznek a cégüket erre a lépésre.
Beszélgetőpartnereink nem tudják reálisan elképzelni, hogy a vendégmunkásügy miatt a kormány a szigorítással ennyire nehéz helyzetbe hozza a magyar cégeket. Olyan megoldást lenne érdemes találni, mondták többen is, hogy a nagypolitikai és a gazdaságpolitikai szint elváljon egymástól. Azaz úgy lehessen stoppolni a munkaerő-beáramlást, hogy (akár részletszabályokkal, akár idő- vagy ágazati korlátokkal, akár a forrásországok bővítésével) mégis jöhessenek kontrollált módon külföldiek oda, ahova egy ideig még nagyon kellenek.
