Valószínűleg nem kellett volna vízkorlátozást elrendelni, vagy sokkal enyhébb intézkedésekkel is meg lehetett volna úszni a legutóbbi hőséghullámot számos településen, ha megfelelő állapotban lenne az országos víziközmű-hálózatunk. A probléma első megközelítésben mennyiségi: évek óta közismert, hogy a hálózatba betáplált víz átlagosan 22-25 százaléka elfolyik, de vannak olyan szakaszok is, ahol 50 százalékra becsülik a vízveszteséget. Ha ez a vízmennyiség ott lenne a vezetékekben, akkor lényegesen kedvezőbb helyzetből futnánk neki a hasonló fogyasztási csúcsoknak.
Így viszont „ma már mindennap vért izzadnak a szakemberek, hogy egyáltalán legyen víz”, fogalmazott az ágazatra rálátó egyik forrásunk.
A lakosság továbbra is csak a hasonló extrém esetekben szembesül azzal, hogy mennyire rossz állapotban van a hálózat, mert normál hétköznapokon a bajokat mesterségesen elrejti a rezsicsökkentés, vagyis a 2012 óta befagyasztott lakossági vízdíj, és az annak feltétlen megtartására épített, piacilag torz rendszer. A rezsicsökkentés politikai szent tehene mellett 2024-ben már a Fidesz-kormány is arra kényszerült, hogy az ipari vízdíjakat alaposan megemelje (valójában: az addigra teljesen elinflálódott díjszintet korrigálja), és megpróbálja a cégekkel kifizettetni, azaz keresztfinanszírozni a hálózat működtetésének valódi költségeit. Ezután bevezették az inflációkövető díjemelést ebben a körben, és az idei drágulás meg is történt július 1-jén.
Ez a megoldás azonban az áramdíjakhoz hasonlóan Patyomkin-modell, a lakosság a magasabb ipari vízdíjakon keresztül közvetve, a cégek termékeinek és szolgáltatásainak árába beépítve fizeti meg a költségek jelentős részét.
A 2024-es országos egységesítés részleteiről, illetve az azzal kapcsolatos anomáliákról ebben a cikkünkben írtunk. Az akkor létrehozott Nemzeti Vízművek Zrt.-vel a kormány megpróbálta központosítani a problémamegoldást, és nemcsak az ipari vízdíjakból kezdte keresztfinanszírozni a lakossági terheket, hanem országosan egységessé tett minden díjat, és a csőd szélére sodródott regionális vízműszolgáltatókat is hasonló központi pénzelosztással kezdte életben tartani.
A hálózat minőségi problémája mellett tehát egy fontos finanszírozási „sajátossága” is van a magyar rendszernek: a víz ára egységes és nem szabad piaci viszonyok alapján alakul ki, még az ipari fogyasztók számára sem. Nincsenek lokális különbségek, például nem drágább ott a víz, ahol drágább előállítani vagy messzebbről kell szállítani. A kisvállalkozóktól kezdve az óriáscégekig, a fodrásztól a mosodán keresztül az akkugyárakig végső soron mindenki piaci alapon árazza a termékét vagy szolgáltatását, de a költségszerkezetben fontos szerepet játszó víz díja mégsem piaci alapokon nyugszik.
A rezsicsökkentés következtében a lakossági használatban sincsenek helyi díjkülönbségek, de még mennyiségi korlátok vagy ársávok sem. Ennek egyik következményére utalt Karácsony Gergely budapesti főpolgármester is a napokban, amikor azt írta, „égbekiáltó botrány, hogy van, aki az úszómedencéjét tölti fel közpénzből támogatott vízzel, másnak meg egy csepp ivóvíz sem jut”.
„Nemcsak a hálózatot kell modernizálni, hanem a vízhasználatot is racionalizálni kell, de mindez szerintem elképzelhetetlen a jelenlegi díjrendszer megtartásával. Az ember alapvető lakossági vízszükséglete nagyjából napi 80–100 liter/fő. Ezt természetesen mindenki számára megfizethető áron biztosítani kell. Az ezt meghaladó fogyasztásnál indokolt lenne a díjazást kapacitás- és költségalapra helyezni” – mondja Baráth András, a Vízipari Holding Zrt. vezérigazgatója.
Ahogy a Telex a főváros példáján a problémát részletesen is bemutatta, a közműhálózat megfelelő fejlesztéséhez irdatlan összegek kellenének. Csak a fővárosban azonnal el kellene költeni legalább 120 milliárd forintot gyakorlatilag csak tűzoltásra, a teljes országos rekonstrukció költsége azonban inkább ezermilliárdokban mérhető.
Honnan lesz erre pénz és mikor? Az állam modernizációs terveivel kapcsolatban megkerestük kérdéseinkkel az Élő Környezetért Felelős Minisztériumot is, válaszokat nem kaptunk, de forrásaink szerint ez most nem meglepetés, jelenleg annyira nulláról kell építkeznie mindenben a tárcának.
Költői kérdésnek tűnik ma, hogy az állam képes-e önerőből ezermilliárd forintokat pumpálni a hálózat országos modernizálásába, elvileg adná magát források bevonása az Unió előttünk álló költségvetési ciklusából, de a feladat politikai szempontból elég hálátlan. A lakosság döntő része a hőkupola alatti napok kivételével ahhoz van hozzászokva, hogy ha megnyitja a csapot, akkor folyik a víz korlátok nélkül, és a vízdíj nem meghatározó eleme a rezsinek. Az ígéret pedig nem látványos, csak annyi, hogy ha nagyon sokat áldozunk a rendszerre, akkor talán így is marad.
Kiindulási helyzetünk némileg hasonlít ahhoz, amikor a nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére az elmaradt fejlesztések és a fenntartás forrásainak krónikus hiánya miatt fokozatosan lerobbant a villamosenergia-hálózatunk, vagy fel sem épült az országos telefon-, illetve autópálya-hálózatunk. Ezek mind olyan országos alapinfrastruktúrák, amelyek leromlása vagy hiánya közvetlen gazdasági károkat okoz.
A víz azonban talán még ezeknél is fontosabb, jó minőségű víz nélkül nemcsak ipari beruházások maradnak el, de lakossági szinten az életminőség romlik.
Igaz, az ipari felhasználók döntő részének saját kútja és gyakran még saját szennyvíztelepe is van, azt a kvótát azonban, ami alapján a vizet vételezik, továbbra is az állam felügyeli, a díjakat is az állam határozza meg, vagyis szabályozói szinten az ágak összeérnek.
Az 1990-es rendszerváltás után az említett nagy alapinfrastruktúrák kiépítését és modernizálását a forráshiányos állam általában összekötötte a privatizációval, a külföldi befektetők megjelenésével, de a jelenlegi politikai környezetben – különösen a víz esetében – erre most aligha számít bárki is. A 2024-ben létrehozott Víziközmű-fejlesztési és Ellentételezési Alap, illetve az akkor elindított rekonstrukciós program hozott ugyan némi előrelépést, de ez a probléma nagysága miatt önmagában még nagyon kevés.
Egyelőre tehát nem tudni, honnan és milyen ütemben tudna ezermilliárd forintokat pumpálni a rendszerbe az állami tulajdonos, vagy milyen mértékben és módon tervezheti bevonni a piaci szereplőket is a rekonstrukcióba.
Alapvető különbség ugyanis az említett 1990-es párhuzamokhoz képest, hogy egészen sok hazai vízipari cég van az országban, amely az ipari fogyasztók kiszolgálásából él, így szaktudása is van. Másrészt a pénzpiacunk is nagyságrendekkel fejlettebb lett azóta, így ezek a cégek még forrásokhoz is tudnak jutni, azaz el tudnának indulni az állam által kiírt fejlesztési tendereken. Egy országos víziközmű-rekonstrukció egyébként is sziszifuszi munka lesz, hiszen a fejlesztéseket kisebb részletekben, településekhez vagy településrészekhez kapcsolva lehetne észszerűen elképzelni. Mozaikokból kellene összeállítani egy új, egységes országos hálózatot.
A rendszer olyan mértékben elavulttá vált, hogy felmerülhet akár az úgynevezett vízmegtakarítás-alapú teljesítményszerződés (EPC) megoldása is.
Bár a PPP*
Ha egy-egy település víziközműrendszerét egy magáncég rendbe teszi, akkor elvileg ott a helyi vízműcég ugyanannyi vizet jóval kevesebb költséggel tud értékesíteni. Eleve nem kell ugyanis kitermelni és előkészíteni (tisztítani és vegyszerezni) azt a 25 százalékos vízmennyiséget, amely korábban elfolyt a rendszerből, de nem is kell ezt a mennyiséget mozgatni a hálózatban, a szivattyúk áramfogyasztása lényegesen csökken, és ha a csőtörések száma is visszaesik, akkor a karbantartási és helyreállítási költségek is zuhannak. Bár első látásra nem feltétlenül evidens, a vízhálózat rendkívül energiaigényes közmű, a racionalizálás így a rezsiköltségekben hozhat látványos javulást.
A Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) monitorozhatja a folyamatot, és a beruházó magáncég csak a tényleges megtakarítás arányában kaphat előre meghatározott térítést, azaz a fejlesztés hatékonyságával kapcsolatos kockázatokat is ő futja, amellett, hogy a projektet finanszírozza. Egy jó konstrukcióban az állam sosem fizet annyit, amennyit megspórolt, azaz pozitív a mérlege, de hosszú távú fizetési kötelezettsége keletkezik.
Ugyanakkor ez a megoldás is nagyon nehezen képzelhető el a jelenlegi rezsicsökkentett lakossági vízdíjjal,
mert ennyire nyomott árak mellett a megtakarítás is olyan csekély, hogy a beruházás megtérülése értelmezhetetlenül hosszúra nyúlhat.
„Az ipari vízfogyasztók ma már egyre gyakrabban szembesülnek azzal, hogy apadnak a kutak, ezért kényszerűen, de nagyon komolyan racionalizálják a fogyasztásukat, és el kell kezdeniük a visszaforgatást is, vagyis a felhasznált vizet nem engedik ki a csatornába, hanem egy kezelési fázis után újra felhasználják, akár ugyanabban a technológiában. Ezt a lépést tapasztalataink szerint elsősorban nem az ipari vízdíj 2024-es drasztikus emelése, hanem a vízbázis szűkösebbé válása váltotta ki” – mondja Baráth András.
Nagyon valószínű, hogy a lakosságnál is hasonló lenne a helyzet. Bár politikailag kényes lehet a díjak emelése, a víz árrugalmassága közelít a nullához, vagyis a(z akár csak az alapvető mennyiség feletti) vízdíj emelése (valójában a 2012 óta elinflálódott díjak korrigálása) valószínűleg a lakosságnál sem csökkentené érdemben a fogyasztást.
Amikor a nagy hőségben akár kétszeresére is megugrik a vízórákon át a bejövő oldalon mért víz mennyisége, de a szennyvízoldalon ennek csak kisebb része jelenik meg, akkor nyilvánvaló, hogy a kettő közötti különbözet nagy része locsolásra vagy medencetöltésre ment el. A számok alapján egy modernizált hálózatban egészen jól lehet ma már modellezni, hogy egy adott területen mennyi az egy háztartásra jutó vízalapszükséglet, azaz a díjak differenciálása csak döntés kérdése lenne.
