Alsó hangon 120 milliárd forint kellene most azonnal, hogy kijavítsuk a vízrendszerünk leglepusztultabb részeit
Magyar Péter miniszterelnök vízvészhelyzetet hirdetett, drámai videóban mutatta be, milyen súlyos a helyzet az országban. A bejelentés szerint szerda (július 1.) éjfélig hőségriasztás marad érvényben, hiszen az országban egyáltalán nincs csapadék, magas a hőmérséklet. A kormányfő szerint a felmerülő problémák közül is a legkritikusabb a vízellátás, ezért 120 településen kellett eddig korlátozásokat bevezetni, elsősorban Budapest környékén.
Palkó György, a Fővárosi Csatornázási Művek (FCSM) vezérigazgatója segített a Telexnek eligazodni azokban a kérdésekben, hogy miért okoz ekkora problémát a meleg a vízellátásban akár rövid, akár hosszabb távon.
A kánikula hatásai
Magyarországon nagyon megváltoztak az időjárási viszonyok, az átlaghőmérséklet jelentősen emelkedett, miközben az éves csapadékmennyiség sokszor a korábbi évek szintjének csupán a 60 százalékára esett vissza, és a vízmennyiség egy része gyakran rövid időintervallumú villámárvizek formájában jelenik meg. A szárazság a talaj mozgását, törését idézi elő, ami a vízvezetékek csöveinek fokozott meghibásodását okozza.
A globális felmelegedés hatásai, a megnövekedett gépjárműforgalom és az elavult csőrendszerek miatt megemelkedett a csőtörések és a rejtett szivárgások száma. Ez oda vezet, hogy a hálózati veszteség, azaz
a hálózatból elfolyó víz mennyisége a betáplált víz mennyiségének mintegy 22-25 százalékát teszi ki országosan.
Az elavult gépészeti berendezések miatt a vízbázisból kitermelt vízkészlet csökken, és a hálózatok instabil állapota miatt időszakos vízhiányok léphetnek fel a meleg nyári időszakokban, amikor az átlagoshoz képest többletvízigények (otthoni medencék, jakuzzik) jelentkeznek.
Az új, főleg nagyvárosok közelében lévő településeken a lakosság számának növekedése jelentős infrastruktúra-fejlesztést igényelt, ráadásul a fővárosközeli, de még elérhető árú területekre ipari parkok, logisztikai központok is települnek, mert nekik vonzó a főváros közelsége. Nem véletlen, hogy a legnagyobb probléma mindig az agglomerációban jelentkezik.
Emiatt elengedhetetlen lenne a művek jelentős műszaki megújítása és rekonstrukciója, beleértve a szivattyútelepek korszerűsítését, az új kutak létesítését és az azbesztcement csövek cseréjét. Az elöregedett csőhálózatok, a megnövekedett környezeti és mechanikai terhelések és az elavult technológiai rendszerek együttese sürgetően szükségessé teszi a hazai víziközmű-hálózat rendszerszintű megújítását. A halogatás nemcsak a vízkészleteinket veszélyezteti, hanem fenntarthatósági és gazdaságossági szempontból is vállalhatatlan terhet ró az üzemeltetőkre és a társadalomra.
Egy kis történelem
Fókuszáljunk most kicsit Budapestre és a múltra! A budapesti csatornahálózat teljes hossza bekötővezetékekkel együtt 6500 kilométer, ehhez 164 ezer akna, műtárgy, illetve közel 97 ezer víznyelőakna kapcsolódik. A csatornarendszer nagyrészt gravitációs működésű, a csövekben az áramlás szabad felszínű, csak csapadékos időben, vagy rendkívüli események alkalmával telítődik a csőszelvény.
Ez a hatalmas rendszer az 1800-as évek második felében kezdett kialakulni, a kiépítés tekintetében három markáns korszak különíthető el.
- Az első korszak a 19. század második felétől indul, amikor is a kő és tégla volt a fő építési anyag. A mai napig üzemelő főgyűjtők döntően a történelmi belváros (Pest és Buda) alatt, illetve a rakpartok környezetében fekszenek.
- A második korszak a második világháborútól az 1980–1990-es évekig terjed, akkor már előre gyártott csövek jelentek meg, a domináns építőanyag pedig a beton lett. Erre a korszakra elsődlegesen a mennyiség és nem a minőség volt a jellemző.
- A harmadik korszakot – a 80–90-es évektől napjainkig – már a korszerűbb csőanyagok megjelenése jellemezte. Domináns csőanyag a narancssárga színéről könnyen felismerhető KG-PVC, nagyobb szelvényméretek esetében pedig meghatározó lett az üvegszál-erősítésű poliészter.
A csatorna- és ivóvízhálózatok kiépítésével a lakosság csaknem 95-96 százalékát ellátták ivóvízzel és az ipar vízigényéről is gondoskodtak. A nagy építkezések során a szükséges elektromos és gépészeti berendezéseket az akkori színvonalon, általában a szocialista országok által készített berendezésekből, alkatrészekből valósították meg.
Csak sajnos így sok a korszerűtlen anyag, például az azbesztcement vagy a korai műanyag, acél- és öntöttvas cső. Az idő előrehaladtával ezek súlyos kockázatokat jelentenek. A vízfogyasztás Budapesten az 1980-as évek csúcsfogyasztásainak mintegy 40-50 százalékára visszaesett, de a meglévő művek fenntartására és megújítására szinte minimális források álltak rendelkezésre.
Ennek következtében mára egy amortizálódott vízellátó rendszer szolgálja ki a lakosságot. Az is kézzelfogható probléma, hogy az 1980-as évek óta jelentősen megváltozott a környezetünk, a forgalom növekedése és a vezetékek fölötti közlekedés dinamikus terhelése plusz hibaforrásokat okoz.
Demográfia, települések, rezsiár
Magyar Péter most azt is kérte, hogy a vízhasználat szorítkozzon a legszükségesebbekre, ivásra, főzésre, tisztálkodásra, de ne töltsünk medencét, ne mossunk autót. Mindez teljesen jogos, de itt érdemes egy picit az igények mellett a kereslet földrajzi változására is kitérni.
Magyarország egyik sajátossága, hogy miközben gyorsan apad a lakosság, bizonyos helyeken mégis nagyon hirtelen nőnek meg az igények. A népesség 1980-ban mintegy 10,7 millió fővel tetőzött, ekkoriban Érd és környéke (hét település) lakossága 66 ezer fő volt. 2025-ben ezzel szemben az ország lakossága mintegy 9,5 millióra csökkent, eközben az említett Érd körüli települések lélekszáma megközelítette a 115 ezret.
Palkó György szerint a fővárosi agglomeráció családi házas környék. Utóbbi körülmény a fogyasztási szokásokra is kihat.
Durván megnövekedett a medencés, jakuzzis ingatlanok aránya, jelentős az öntözési igény. A hőhullámok idején rövid, de nagyon intenzív fogyasztási csúcsok is jelentkeznek.
Az adottságok következtében az ilyen térségi vízellátási rendszernek a legfontosabb kockázata nem az éves átlagos vízigény, hanem a nyári csúcsigény. A múltban még egy átlagos időszakban a rendszer kiszolgálta az igényeket, azonban az egyre gyakoribb meleg, aszályos napokon már nem értelmezhető a múltbeli átlag, a tározás, a vízátvétel és a nyomásfokozás egyszerre kerül határhelyzetbe.
És itt érkezünk el a legnagyobb ágazati problémához, a finanszírozási nehézségekhez, a forráshiányhoz. A szabályozás az elmúlt időszakban nagyban nehezítette a víziközművek fenntarthatóságát, fejlesztését, elsősorban a 2012 utáni rezsiár, vagyis a díjbefagyasztás miatt, amit a lakossági fogyasztókra kiterjedően 10 százalékos díjcsökkentés követett. Aztán jött a közművezeték-adó, illetve 2025-ig a víziközművekre is kiterjedő energiaellátók jövedelemadója (Robin Hood-adó), amelynek mértéke a 2013. évi 11 százalékról időközben 41 százalékra nőtt. Ilyen környezetben kimondható, hogy még az amortizációnak megfelelő összegű fejlesztésekre sincs elég forrásuk a víziközműrendszerek üzemeltetőinek.
Klímaváltozás
És akkor még egyszer a kánikuláról! Az extrém intenzitású csapadékesemények a csatornákat rendkívüli mértékben túlterhelik, egyre gyakrabban nyomás alatti üzemállapotot idéznek elő. A hálózat átlagosan csak a 2 éves visszatérésű esőket bírja zavarmentesen elvezetni (ez azt jelenti, hogy azokra a nagy esőkre, amelyek korábban nagyjából 2 évente előfordultak, felkészült). Nagyobb terhelésnél a hálózatban kiöntések, illetve ami különösen káros, jelentős túlnyomások alakulnak ki. A csatornák, különösen a téglaszerkezetűek a belső nyomást rosszul viselik, nem erre lettek méretezve.
Az egykor a csatornák méretezéséhez használt, úgynevezett kétéves visszatérési valószínűségű csapadékintenzitás már a múlté, ezek a korábban kétéves gyakoriságú esők ma már előfordulhatnak akár hetente többször is. Emellett gyakoribbak az olyan csapadékok is, amelyek előfordulása a korábbi statisztikák szerint 50-100 évente egy alkalomra tehető. Gondoljunk a 2015. augusztus 17-én hullott elemicsapás-szerű csapadékra! Ekkor a belvárosban egyetlen óra alatt 110–130 mm közötti csapadék, 4 óra alatt 14 millió köbméter csapadék hullott a városra.
A helyzetet az mentette meg, hogy a Duna alacsony vízállása miatt gravitációsan ki lehetett vezetni a csatornahálózatból a záporvizeket. A csapadékvíz olyan erővel ömlött a Dunába, hogy súlyos károkat okozott a kiömlőkben. Az Ördög-árok kiömlő például 5 méter átmérőjű vízágyúvá változott.
A budapesti hálózatban az FCSM több mint 1300 kilométer 50 évesnél idősebb csatornát tart nyilván. Ezekből 650-700 kilométer olyan csőszakasz, amelyek esetében határozottan szükség lenne rekonstrukcióra, legalább 50-80 kilométer közötti hosszon pedig azonnal végre kellene hajtani az újjáépítést.
A csőhálózat felújítása Budapest területén rendkívül forrásigényes. A nagy mélység, a kivitelezés alatti ideiglenes forgalomtechnika megoldása, a felvonulási és munkaterület kialakításának nehézségei, az időnként szükséges speciális mélyépítési és feltárás nélküli technológiák okán a rekonstrukció 1 méterre jutó költsége elérheti a 3-5 millió forintot (!). Ebből következően amennyiben
80 kilométer feltétlenül szükséges munkával és átlagosan méterenként 1,5 millió forint költséggel számolunk, akkor 120 milliárd kellene alsó hangon most azonnal, hogy kijavítsuk a legfenyegetőbb hibákat.
Ugyanígy gondoskodni szükséges a hálózati átemelőtelepek felújításáról is. A fővárosban mintegy 250 átemelő üzemel. A gépészeti berendezések amortizációja gyorsabb, mint a csővezetékeké, ezek esetében is fokozott ütemű felújításra lenne szükség.
Palkó György szerint 2026-ban, az utolsó órában vagyunk, itt most elsősorban az ivóvízellátásról írtunk, de külön érdemes lenne beszélni az árvízvédelem és a szennyvízelvezetés kérdéséről is, mert ott is égető problémák vannak.
