Készenlétben volt egy fellebbező levél is, amelyben szüleink a Petőfi-rokonságra hivatkozva kérték volna a kitelepítés felfüggesztését

„Szerettük volna megeleveníteni azt a képet, amikor a nagymama polcán ott sorakoznak az unokák fotói”

– fejtette ki Virágyvölgyi István, aki kurátorként felügyelte a Petőfi utcák népe című kiállítást, amelynek részeként, egy külön szekcióban kiállítottak tizennégy portréfotót; hetet a híres költőnk, Petőfi Sándor leszármazottairól, és szintén hetet Petőfi névrokonokról. A képek készítője, Urbán Ádám, egyike azoknak a fotósoknak, akik a Petőfi 200 emlékév során végigjárták és fotózták a költő nevét viselő 2800 utcát, hogy merítést kapjanak a magyar társadalomról, és ezt a látleletet bemutassák a Capa Központban látható kiállításon. Ennek a projektnek a részeként született meg a Telex fotósának, Bődey Jánosnak a Nárai szüreti felvonulásról készült fotósorozata is, amit ebben a cikkben mutattunk be. A kiállított alkotásokból közösségi finanszírozásból egy fotóalbumot is csinálnak, a projektet itt lehet támogatni.

De térjünk vissza Petőfire, vagyis a leszármazottaira, akiket Urbán Ádám az elkötelezett Petőfi-kutatón, Borzák Tiboron keresztül talált meg. Az újságíróként dolgozó családfakutató több évtizede kutat Petőfi leszármazottai után. „Az első Petőfi-rokonnal a nyolcvanas évek közepén, riportkészítés közben Szabadszálláson találkoztam, hiszen a költő édesanyja, Hrúz Mária húgának, Hrúz Annának máig élnek leszármazottai a településen” – mondta Borzák Tibor tavasszal a Magyar Nemzetnek. Miután ott találkozott Hrúzokkal, arra gondolt, hogy a család Petrovics oldalát is fel lehetne kutatni, rájuk a Baranya megyei Bólyon talált rá.

A rokonok megkereséséhez Borzák szerint egy jó adag szerencse is kellett, hisz a közhiedelemmel ellentétben a levéltárakban nem találjuk meg mindig azt, amit keresünk. A nyomozást az is nehezítette, hogy nem mindenki örült a megkeresésnek. Volt, aki csak úgy volt hajlandó beengedni az újságírót a lakásába, ha egy másik rokon is jelen volt.

Petőfinek nincsenek egyenes ági leszármazottai, hiszen a fiának, Zoltánnak, nem voltak gyerekei. Szülei és a testvére révén azonban legalább kétszáz leszármazott él ma is szétszórva az országban. Közülük többen Borzák Tibortól értesültek arról, hogy ők is a Petrovics–Hrúz família tagjai. „Volt olyan, akit nekem sikerült meglepnem, például a szociológus Hankiss Elemért, aki a Petrovics-ágon volt rokon. Ő ezt persze tudta, de mint mondta, sosem akart Petőfi Sándor fényében sütkérezni.”

Borzák Tibor kutatásait egy könyvben is összefoglalta, aminek a Rokonom, Petőfi címet adta. A könyv 2016-os megjelenése után még több rokon kereste fel őt izgalmas családi történetekkel, ezeknek köszönhetően még többet meg lehetett tudni a Petrovics és Hrúz szülők és testvérek életéről. Többek között arról is, hogy a költő apjának, Petrovics Istvánnak a testvére, Mihály házasságszédelgő volt. „Adósságai elől a Délvidékre menekült, ahol megnősült és kilenc gyereke született. Magyarországra azonban továbbra is visszajárt kertészkedni, mígnem itt is frigyre lépett az egyik gazdag megbízójával, később annak a lányával. Nehéz lenne íróasztalnál kitalálni ilyen históriát, a családi emlékezet azonban megőrizte” – mesélte a márciusi interjúban Borzák Tibor. Közreműködésével a költő születésének kétszázadik évfordulójára elkészült egy egyórás dokumentumfilm is, a könyvhöz hasonlóan Rokonom, Petőfi címmel. A film láttán a győri családfarajzoló, Baranyó Katalin elkészítette a Petrovics-, Hrúz-, Orlai-Petrics-családfát, ami az évek alatt ötméteresre nőtt.

Borzák Tibor munkájának köszönhetően több száz Petőfi-rokon talált egymásra, akik az újságíró segítségével rendszeresen találkoznak is, általában egy olyan helyen, ami a költő életében is meghatározó volt, mint például Szabadszállás, Kiskunfélegyháza, Kecskemét. Két évvel ezelőtt egy ilyen családi összejövetelen jelent meg Urbán Ádám, aki szerint „nem egy előre leszervezett, hanem egy spontán fotós akció volt” a kiskunfélegyházi látogatás. „Azt gondoltam, hogy nincs vesztenivalóm, így elmentem a találkozóra júliusban. Kicsit furcsán nézhettem ki, mert nemcsak egy fényképezőgéppel a nyakamban érkeztem, hanem hátteret, illetve műtermi lámpákat is vittem, és berendeztem egy kis stúdiót az egyik sarokban. Majd elkezdtem elvegyülni az emberek között, és egyesével beinvitálni a stúdióba idősebb, valamint fiatalabb leszármazottakat is.” Urbán szerint az ott összegyűlt 40-50 ember az ország legkülönbözőbb pontjairól érkezett az eseményre. Pécsről, Sopronból, de Nyíregyházáról is érkeztek rokonok, akik között az újonnan érkezők mellett voltak olyanok is, akik már régi ismerősökként üdvözölték egymást.

A leszármazottak felkutatása mellett egy másik fotós projekt is készülőben volt. Urbán Ádám a névrokonokat, a Petőfi vezetéknevűeket is próbálta felkeresni. Leginkább a Facebookon, amiről mind tudjuk, hogy ha nem vagyunk ismerősei valakinek, akkor a neki küldött üzenetünk az engedélykérések között landol. Így előfordult az is, hogy csak 3-4 hónappal később érkezett válasz a megkeresésre – tette hozzá a fotós.

„Nem volt egyszerű meggyőzni mindenkit, bizalmatlanok voltak, azért is, mert ezzel a névvel sokat piszkálták őket. Ezzel a névvel együtt élni nem egyszerű sors”

– mondta Virágvölgyi István. Hét portré így is elkészült, sőt a névrokonok közül többen a kiállítás megnyitójára is eljöttek, míg a leszármazottak közül alig. Urbán Ádám szerint ez azért is lehet, mert „sokkal inkább átitatja Petőfi szellemisége azoknak a hétköznapjait, akik a nevét viselik. Velük többet is tudtam beszélgetni fotózás közben arról, hogy nekik mit jelent Petőfinek lenni. Többen mesélték például azt, hogy gyerekkorukban őket hívták ki mindig szavalni.”

A Petőfi-leszármazottakról készült portrék közül hét szerepel a Petőfi utcák népe című kiállításon, ahogy ebben a cikkben is. Urbán Ádám és Borzák Tibor segítségével sikerült elérnünk a képek szereplőit, akik meséltek nekünk családi legendákat is, és arról is, számukra mit jelent Petőfi Sándor rokonának lenni.

„Nemcsak büszkén emlékezünk Petőfire, de a rokoni kapcsolat még segíthette is a családunkat. Az osztályharcos időben, a Rákosi-diktatúra nehéz éveiben minket is fenyegetett a kitelepítés réme. Állandó készültségben összecsomagolva voltak a legfontosabb tárgyak, iratok, és főleg készenlétben volt egy fellebbező levél is, amelyben szüleink a Petőfi-rokonságra hivatkozva kérték volna a kitelepítés felfüggesztését. Erre végül is, hála istennek, nem került sor” – mondta dr. Riedel Miklós, akinek a dédnagybátyja, Orlai-Petrics Soma volt a költő unokatestvére és élete végéig közeli barátja is.

Dr. Petheő Judit már gyerekkora óta tudja, hogy Petőfi nagynénjének, Hrúz Annának a szépunokája. Szerinte a családtagok nemcsak az egykori költő tehetségét örökölték, hanem olyan tulajdonságokat is, amikkel gyakran jellemzik Petőfi Sándort. „A vérünkben van az egyenesség, a hazaszeretet, a becsületesség, a hűség. Ezek mind Petőfire is jellemzők voltak.”

Petőváry Zsoltnak az édesapja mesélt rengeteget a nem mindennapi rokonságról. „Nagy családi összejöveteleken valahogy mindig szóba kerül rokonságunk ezen része, de nem anekdoták formájában, inkább a családi tudatból bukkan fel.” Bár távoli a költőhöz fűződő családi kapcsolata, a rokonság megerősíti benne a hazaszeretetet, a magyarságtudatot és a szabadságvágyat.

Petrovics Éva felnőttként szerzett tudomást arról, hogy ő is tagja a népes Petrovics–Hrúz famíliának. Családjuk erről a második világháború éveiben értesült, amikor igazolniuk kellett, hogy nincs zsidó a felmenők között. Így 100 évre visszamenőleg kutatták a család történetét. Erről nagynénje, Petrovics Ilona mesélt neki, aki 1956-ban disszidált Amerikába, és csak hét évvel később tért vissza Magyarországra. Itthon amnesztiát kapott és kutathtatott tovább, így maradt fenn utána az ő kézírásával írott családfa. „Mikor hazatért, jobb volt nem firtatni a Petőfi-származást, de már előtte sem volt szabad említést sem tenni, mert büntetés járt annak, aki csak felemlítette Petőfit. Én személy szerint erre vezetem vissza, hogy olyan későn tudhattam meg, ki, kik is az őseim. Valószínűleg ez a szigor annyira beleivódott akkor az emberek elméjébe, hogy ez így maradt a rendszerváltás után is.”

Hrúz Anna oldalán szintén Petőfi-rokon Herpay Gábor is, akinek felmenői között ott van az a Herpay Gábor, aki három évtizeden át volt Hajdú vármegye főlevéltárosa. Munkája és jelleme miatt akkora köztiszteletnek örvendett, hogy Debrecenben utcát neveztek el róla.

„Úgy gondolom, hogy a Petőfi Sándorral való rokonságom érzelmileg közelebb visz hozzá, így még jobban ráirányítja a figyelmemet arra, amit ő képviselt. Ezek közül az egyik, hogy akármit csinált, abba teljes tűzzel vetette bele magát. Így mondhatom, hogy példa is számomra az ő élete és hozzáállása. Mindeközben érdekes azt átélni, hogy ezért a rokonságért az égvilágon nem tettem semmit, mégis úgy érzem, ajándékba kaptam” – mesélte (a rövid ideje már) Károlyfalvi Ildikó Zalánka, aki maga sem hitte el, hogy oldalági rokona a költőnek, egészen addig, amíg egy Petőfi-kiállításon a költő családfáján megpillantotta a nevét.

„Jó érzés, hogy egy híres embernek vagyok a rokona, és ha történelemórán Petőfiről beszélünk, én is tudok valamit mondani” – mondta az egyik legfiatalabb Petőfi-leszármazott, Andrásfalvy Marcell, aki szerint akkor szokott szóba kerülni a család eredete, ha előkerül egy bizonyos, nem mindennapi ezüst étkészlet. „Pár évvel ezelőtt egyik családi vacsoránál mondta a nagypapa, hogy az ezüst étkészlettel valószínű Petőfi is ehetett, mert egyik ükanyánk, Hrúz Judit Petőfi édesanyjának, Hrúz Máriának unokatestvére volt. Hrúz Máriáék többször járták náluk vendégségben.”

A Pictorial Collective: Petőfi utcák népe – Szubjektív fotós látlelet a magyar társadalomról című kiállítás a Capa Központban látható 2023. június 22. és október 1. között. A kiállító fotográfusok a Pictorial Collective tagjai: Bácsi Róbert László, Bődey János, Hirling Bálint, Mohai Balázs, Móricz-Sabján Simon†, Pályi Zsófia, Stiller Ákos, Urbán Ádám és Végh László, a kiállítás kurátora Virágvölgyi István.