Ez egyáltalán nem vicces

Arról lehet vitázni, hogy a punkot mint műfajt ki találta fel, Iggy Poppal vagy a Ramonesszal is elő lehet hozakodni, de az talán vitán felül áll, hogy az úttörők közül a Sex Pistols tette megkerülhetetlenné, és vált programadóvá is a szcénán belül. Bár a rockzene első hajtásaira vagy éppen a Beatlesre is simán ráhúzták, hogy valami ördögi dolog, a fiatalság megrontója és züllésbe taszítója, de a Sex Pistols még ehhez képest is valami újat hozott. A totális dekadencia és anarchizmus ígéretét, a fennálló társadalmi rendszer szarkasztikus ostorozását és a kispolgári lét elutasítását, mindezt végtelenül lecsupaszított, agresszív és energikus zenei formákba csomagolva. Ehhez társult még a divatot is teremtő megjelenésük, a szakadt cuccok, bakancsok, biztosítótűk, tüskés és festett frizurák is kötelező elemeivé váltak a punknak.

Az Egyesült Királyságban 1975-ben színre lépő zenekar mindennek és mindenkinek beintett, kifigurázta a britek ragaszkodását a királyi családhoz és a monarchiához, a himnuszra utaló God Save the Queen című számukban pedig egyenesen fasiszta rendszernek titulálták a monarchiát. Ez a szám is éppen elég lett volna a mítoszteremtéshez, egyszerre felkorbácsolva az irántuk áradó gyűlöletet és szeretetet, de a zenekar gondoskodott róla, hogy rövid, szűk három évet megélt fennállása alatt mindig legyen ok róluk beszélni.

A Sex Pistols a The Strand nevű zenekarból formálódott, amelyben Steve Jones (a kép jobb szélén) gitáros és Paul Cook (balról a második) dobos zenélt együtt, a többi tag gyakran cserélődött körülöttük. 1974-ben a basszusgitáros Glen Matlock csatlakozott hozzájuk, majd egy évvel később feltűnt az énekes Johnny Rotten (a kép bal oldalán) is. Az utóbbi két tag érkezésében nagy szerepe volt Malcolm McLarennek is: későbbi menedzserként a zenekar felfuttatásában és széthullásában is benne volt a keze. McLaren Londonban több butikot is működtetett, amelyben gyakran lógtak a dekadens divatra nyitott fiatalok, mint Rotten, aki a Sex Pistolshoz való igazolásakor éppen egy Gyűlölöm a Pink Floydot feliratú pólót viselt. Matlock még az igazán nagy sikerek előtt távozott, bár a zenekar egyetlen lemezén fel van tüntetve dalszerzőként, annak megjelenésekor már nem volt tag. A kirúgás valódi oka a Matlock és Rotten közötti feszültség lehetett, de az együttes inkább az imázsukhoz jobban illő indokokat hintett el a médiában. Olyanokat, hogy Matlocknak azért kellett mennie, mert szerette a Beatlest, mosta a lábát, vagy hogy nem volt Sex Pistols-os a megjelenése. Matlock helyére aztán Sid Vicious (jobbról a második) érkezett, aki szintén nem volt egyszerű eset.

A Pistols 1975 novemberében kezdett koncertezni, először művészeti egyetemek klubjaiban léptek fel, majd később londoni pubokban játszottak. A zenekar vehemens, a technikát és a berendezést sem kímélő előadásmódja – Rotten döntött-borított maga körül mindent és folyton elhagyta a színpadot, míg Steve Jones egyszer azt mondta, hogy nem is igazán zenében, hanem a káoszban utaznak – megbabonázta a közönséget, de első fellépésükön ezt látva a felszerelést kölcsönadó zenekar, a cuccát féltve inkább kihúzta a dugót a konnektorból. A Sex Pistols korai fellépései nagy hatást váltottak ki, hozzájárultak más punkzenekarok beindulásához, például a Buzzcockéhoz, de Joe Strummer is az ő koncertjüket látva fordult a punk felé, majd alapította meg a Clasht.

A punk nemcsak a zenében hozott újítást, hanem külön divatot is teremtett. Rohamos gyorsasággal terjedtek a saját kezűleg átalakított ruhadarabok.

A Sex Pistolsban rejlő lehetőségeket a zabolátlanságuk ellenére a zeneipar is gyorsan felfedezte magának, és az EMI Records már 1976 októberében leszerződtette két évre a zenekart, és gyorsan lemezt is akart csináltatni velük. A nyomást nehezen viselték Jonesék, de végül novemberben kijött az első kislemezük, a szintén programadónak számító Anarchy in the U.K. Nagylemezt már nem vehettek fel, a mert a kiadó rövid úton lapátra tette a zenekart, amikor azzal szembesült, hogy a punkok bizony punk módra is viselkednek. A biztosítékot az verte ki, hogy egy decemberi élő tévéadásban káromkodtak a tagok, és bár maga a műsor nem volt nagy elérésű, a másnapi bulvárlapok gondoskodtak a botrányról.

1977. március 10-én a zenekar az A&M Recordshoz írt alá, de az itteni pályafutásuk még rövidebb volt, mint az EMI-nél. Egy hét múlva szerződést bontott a kiadó velük, mert botrányok és balhék követték egymást. A nyilvános aláírás után az A&M székházába meglehetősen részegen mentek a tagok, Sid Vicious összetört egy vécécsészét, és megvágta a lábát, Jones a női vécében egy női alkalmazottal próbált szexelni, míg Rotten ordítozott a személyzettel. Néhány nappal később buliban a Sex Pistols összebalhézott egy másik zenekarral, majd az A&M igazgatójának közeli ismerősét is megfenyegette valaki a zenekar közeléből. Ez már túl sok volt a kiadónak, de a Sex Pistols a szerződési záradéknak köszönhetően így is rengeteg pénzzel léphetett le.

A zenekar végül a Virginhez került, és a kiadó még nagyobbra fújta a polgárpukkasztást, a királyság intézményét gyalázó God Save the Queen megjelenését pont a II. Erzsébet királynő 25 éves uralkodását ünneplő napra tették. A dal úgy is elsöprő sikert ért el, hogy annak lejátszást megtagadta a BBC és egy sor független rádióadó is. A képen látható buszon is a God Save the Queent reklámozzák, de sem a dal címét, sem előadóját nem írták rá a plakátra, a Sex Pistols egyszerre volt szégyellni való és szenzációs zenekar. Ezzel a számmal a slágerlista második helyére is felkapaszkodtak – tíz nap alatt 150 ezer kislemezt adtak el –, de a lemezboltokban kitett táblákon is üresen maradt a soruk. Persze mindenki tudta, kit illet meg az a hely, és bizonyítékok vannak arra is, hogy a toplistákat felügyelő hanglemezipari szervezet gondoskodott arról, hogy a Sex Pistols ne lehessen első.

McLaren a végletekig ki akarta aknázni a God Save the Queen botrányos sikerét, ezért két nappal a királynő hajós felvonulásának megcsúfolásaként a Sex Pistolst is végigcsónakáztatta a Temzén. A terv az volt, hogy a bérelt hajón ikonikus épületek előtt elhaladva koncerteznek majd. A rendőrség viszont közbelépett, és a partra kényszerítette a hajót, majd több embert letartóztattak. Többek között a bal oldali képen látható, nemrég meghalt, „a punk keresztanyjának” tartott Vivienne Westwoodot, aki McLarennel együtt vitte azokat a butikokat, amelyekben a Sex Pistols-tagok is megfordultak.

Amikor McLaren énekest keresett a Sex Pistolsba, állítólag Westwood javaslatára választotta Rottent, de később kiderült, hogy félreértés történt, és a nő egy másik Johnra gondolt. Ez volt Sid Vicious – az ő polgári neve is John volt – , aki később aztán bekerült a zenekarba. A Pistols megjelenésében is magán viselte Westwood keze nyomát. A kép jobb szélén álló Jones az általa tervezett pólót viselte ezen a koncerten. A póló közepére Westwood egy náci horogkeresztet rakott, amelyre II. Erzsébet portréja és egy fejjel lefelé fordított, keresztre feszített Krisztus is került a Sex Pistols dalszövegek és a destroy (pusztítás) szó társaságába. Azt később Westwood is elismerte, hogy ez a legvitatottabb alkotása, egyesek szerint csak üres provokáció volt ez a minta, míg ő inkább úgy értelmezte, hogy a világ diktátoraival szállt szembe vele.

A Sex Pistols leginkább démoni figurája, a Matlock helyére érkezett Sid Vicious, akinek nagy szerepe volt abban, hogy végül szétrobbant a zenekar. Vicious körül állandóan forrt a levegő, az izgága, nyughatatlan fiú hol üveggel, hol biciklilánccal verekedett punkbulikon. McLarennek persze pont egy ilyen figurára volt szüksége, miközben a zenekar tagjai már unni kezdték menedzserük médiahekkjeit és az erőltetett pusztító imázst. Vicious, akinek nevéhez a pogózás feltalálását is kötik, másik problémája az volt, hogy nem nagyon tudott zenélni, korábban dobos volt, míg a Pistolsban basszusgitárosra volt szükség. A zenekar egyetlen lemezére, a Never Mind The Bollocks, Here’s The Sex Pistolsra is szinte Jones játszotta fel az összes részét. Egy korábbi New York-i prostituált, Nancy Spungen feltűnése után Vicious még inkább kilógott a zenekarból. Spungen hatására heroinozni kezdett, rákattant a szerre, de legalább ennyire függött barátnőjétől is, és emiatt egyre jobban elidegenedett a többiektől. Egy idő után Rotten és a Cook, Jones páros között is megromlott a viszony, alig beszéltek már egymással.

A Sex Pistols 1978-ban próbálta meghódítani Amerikát, de a rövid turnéjuk még inkább kiélezte a zenekaron belüli válságot, és végül szétrobbantotta. Bár New Yorkban és Los Angelesben élénk punkszíntér működött, McLaren tudatosan kerülte ezeket a helyeket, főként az Egyesült Államok déli részére, kisebb klubokba szervezett koncerteket, ahol jobbára cowboyokra és redneckekre, a Pistols zenéjére kevésbé nyitott, konzervatív közönségre lehetett számítani. McLaren imádott feszültséget kelteni, és ilyen közegben borítékolható volt, hogy lesz valami balhé. Hogy ennek megfelelő szemtanúi is legyenek, arról is gondoskodott, a koncertekre sok újságírót meghívott, hogy hírét vigyék a káosznak, ezzel is építve a Sex Pistols legendáját.

A Pistols koncertjein megszokott volt, hogy például a zenekar tagjait köpködik, dobálják a közönség soraiból, és viszont, de ez az amerikaiak egy részét váratlanul érhette, ahogy a fülsiketítően hangos zene is. Ráadásul a zenekar tagjai általában meg is bosszulták az őket ért támadásokat. San Antonióban söröskorsók, étel, szemét is repült a színpadra, míg Sid Vicious buzinak nevezte az összes cowboyt, majd a basszusgitárjával oda is sózott valakinek. A heroinra rácsúszó Sid Vicious még a zenekarra vigyázó biztonságiakkal is többször összetűzésbe került, de olyan is előfordult, hogy egy nő fejelte le a basszusgitárost, amikor az beszólt valamit a közönségnek.

A rövid amerikai turnéjukon sokat buszoztak, a kemény télben viszont Rotten, majd Jones is megfázott, és az amúgy is nyomott hangulaton csak rontott a betegségük. Ekkoriban már alig beszéltek egymással, Sid Vicious többször kajtatott heroin után, hogy helyi dílerektől szerezzen be drogot, és lobbanékony természete miatt kerülték társai is.

Utolsó koncertjükön, a San Franciscó-i Winterland klubban, több mint ötezer néző várta őket, előttük kellett volna az egymástól már elidegenedett tagoknak valami nagyot alakítaniuk. Lydon hozta a szokásos provokatív formáját, de a számok között több kiszólása nem is a közönségnek, hanem inkább társainak szólt. Cook és Jones is tisztességesen küzdött, a zenei tudásukat meg akarták mutatni, miközben Sid Vicious egy teljesen másik világban járt. Jones szerint ezen a koncerten a basszusgitáros egy hangot sem fogott le, és az idő felében be sem volt dugva a gitárja. Ennek valamelyest ellentmond ugyan a koncertről készült felvétel, de Sid tényleg nagyon kilógott a zenekarból.

A szokásos dobálódzás ezúttal sem maradt el, de a buli egy pontján egy rajongó is feljutott a színpadra, akibe a basszusgitáros bele is rúgott egyet. A nézőt végül elvezették, de a koncert már enélkül is szétesett, és a zenekar a végzete felé haladt. Utolsó számként Iggy Pop No Funját játszották el, és Rotten érezhetően magára vette a sorait. „Nem vicces egyedül lenni. Ez nem vicces. Egyáltalán nem vicces.” Ő már tudta, hogy végük.

A San Franciscó-i koncert után pár nappal szétszéledt a zenekar, McLaren, Cook és Jones Brazíliába utazott nyaralni, míg Sid Vicious Los Angelesbe ment. Rotten New Yorkba utazott, ahol egy újságnak adott interjúban bejelentette a Sex Pistols feloszlását. A négy tag már sohasem állt újra együtt a színpadon. Rotten polgári nevét, a John Lydont visszavéve a Public Image Ltd.-ben zenélt tovább. Sid Vicious továbbra is felfokozott tempójú és turbulens életet élt, nem sokkal élte túl a zenekart. Meggyanúsították Nancy Spungen megölésével, majd herointúladagolásban veszítette életét 1979 februárjában. A Sex Pistols először 1996-ban állt össze újra Matlockkal a soraiban, majd a kétezres években is adtak még néhány koncertet, de legendájuk tovább él.