Kardos Sándor amellett, hogy továbbra is gyűjti az amatőr, családi fényképeket, egy könyvet is ír. Ebben a műben, ha majd elkészül, kizárólag írások lesznek. Tankönyvön kívül csak írásból álló publikációja még nem volt a Kossuth-díjas operatőrnek, de ezek most nem tananyagok, hanem inkább filozofikus novellák lesznek. A novellák alapja egy-egy beégett mondat Kardos életéből. Azonkívül, hogy Kardos máig emlékszik rájuk, akármikor is történtek, semmiféle különösebb jelentőségük nincsen, sorsát egy cseppet sem befolyásolták.
A novellák címe egy-egy ilyen beégett mondat lesz, az emlékekhez tapadó környezetet eleveníti meg, amikor megírja. Történt már olyan, hogy Kardos Sándor elmesélte a képekről, hogyan készültek, mi meg le tudtuk jegyezni a szavait. Olyan is volt egyszer, hogy amikor a fényképet megtalálta, a történetet a Telex kedvéért évtizedek távlatából leírta és elküldte. De olyan még nem volt, hogy a könyvéhez készült írásokból mutatott volna egyet.
Amikor átbeszéltük, hogy melyik tematika következik, azt mondta, hogy a könyvében nem tervez képekkel, de most ezt az írását a havi megjelenés kedvéért kössük össze a fényképekkel.
Kardos Sándor: Fiam! Hívja ki a művész urat!
Az öreg Bánhidi Laci bácsiról csináltunk portréfilmet. Csodálatos ember volt, én még fókusz-puller voltam. Bepakoltam a kamerát a taxi csomagtartójába, állvány, kazetták, nyersanyag. Elindultunk Csepelre a művész úr házához. Legendás volt a kalyibáról, amelyben élt. Nem értettem, miért kell nekem odamenni a taxival, de nem morogtam. Amikor megérkeztünk, a taxis rám szólt, hogy menjek be az öregért. Kicsit fel voltam háborodva, mert ez az ő dolga lett volna, de elindultam. Útközben megértettem az okot, ugyanis a telek teljes területén több ezer üres borosflaska van szétszórva, mintegy térdmagasságig. Lépni nem lehet, állandóan lecsúszik az ember lába, mintha sűrű sziklák között járnék, alig bírok haladni. Ahogy megitták, úgy hajították el az üvegeket. Elvergődöm az ajtóig, csengő nincs, ezt már tudtam előre. Döngetem az ajtót, az öreg közelít belülről, neszezést hallok. De azt üvegek nem elég anyagszerűek, ahogy csillog rajtuk a korai napsütés. Nyílik az ajtó, látom az öreg jellegzetes alakját, de arca nincs, hiába meresztem a szemem, nem látom a közismert arcot. Nem és nem! Te jóságos Isten! Ez nem az én történetem, ezt csak mesélték nekem, és én a környezet rendkívül anyagszerű leírása folytán, valamint az idős színész hihetetlen szuggesztív személyisége miatt magamévá tettem, és egy idő után elhittem, hogy velem történt.
Azt hiszem, hogy egy jellegzetes, szakmában keringő történetről van szó, ami mindenkinek tetszett, önnön energiájánál fogva egyre terjedt, mert mindenki mesélhette, hogy átélt egy különleges helyzetet ő maga. Nem láttam az arcot, mert életemben soha nem találkoztam vele. Sajnos.
