Minden százezer fotó között kell lennie egy remekműnek

Kardos Sándor Kossuth-díjas operatőr, a Hórusz Archívum tulajdonosa szerint minden százezer véletlenszerűen felbukkanó kép között kell hogy legyen egy, a világ legnagyobb fotográfiáihoz, akár egy André Kertész-fotóhoz is fogható remekmű. A példa kedvéért nézzünk meg most tizenegy olyan képet, amelyek esetében a tüzetesebb vizsgálat közben a kép jelentése módosul.

Kardos Sándor legutóbb arra kért, hogy a képek jelentésének rétegeiben igen jól közlekedő Forgács Péter filmes-képzőművész archivistával nézzünk meg néhány fotót az archívumából. Azok, akik rendszeresen követik a hóruszos cikkeket, találkoztak már a nevével. Forgács Péter szintén amatőr fotókat gyűjt az amatőr filmek mellett, de még rengeteg mást is csinál. 2015-ben a Capa Központ Jelentés című hármas kiállításán egyéni bemutatója a Jelentéstulajdonítás címet kapta. A tizenegy kép fölött most vele beszélgettünk.

Hiba, ami nincs is

Nemrég külön cikket írtunk arról, amikor egy szétmállott fénykép is gerjeszthet katarzist. Ha máshonnan nézzük, a hiba lehet olyan is, ami az esztétikai gyönyörön túlmutat. Valami fura bizsergető módon tágítja az érzékelésünk határait a kép kapcsán, miközben pontosan tudjuk, hogy elvileg minden korszaknak megvannak az ikonikus szabályai, tudnunk kéne, hogy mi a szép, és mi nem.

Forgács egy példával világítja meg, hogy alapból hajlamosak vagyunk a jó értelemben vett elfogultságra. Amikor belépünk egy középkori, kora középkori templomba, és megállunk egy kopott freskó előtt, az eredeti képet már nem látjuk, viszont az idő nyomait a kép részeként értelmezzük, annak tekintjük. Ha megfordítjuk, hasonló a probléma a rekonstruált antik görög szobrokkal. A festett márvány túl díszes, már-már giccses lesz, az antik szobor a mi szemünkben már csak fehéren szép. Szerencsére a częstochowai Fekete Madonnát se akarja senki sem megtisztítani.

A hibákból is mintát kell venni

A privátfotóknál a kultúrantropológiai és a művészeti szempontok gyakran teljesen egybeesnek és mindig ezek lesznek a legérdekesebb pillanatok. A Hórusz Archívum képei már nagyon messzire kerültek a fotográfiától, csak anyagukban tekinthetők fényképeknek, egyértelmű, hogy ezeket a látványokat képzőművészeti szempontok alapján érdemes megközelítenünk.

A privátfotó első hazai nagy fordulata 1982-ben volt, tudhatóan Kardos Sándor gyűjteménye, a Hórusz Archívum is inspirálta. Ekkor hozza létre Forgács Péter és Bán András a Privát Fotó és Film Archívumot, később, 1990-ben, alapítványt. A művész és az esztéta már hivatalosan kutathatja a Főfotó képeit, a gyűjtemény később az OSA-ba kerül, itt találkozik vele Tamási Miklós, a Fortepan főkurátora is. Valójában eddig az utolsó nagy fordulat a privátfotóban a Fortepan, de ez a gyűjtemény már nem csak privátfotókat tartalmaz, érdeklődése sokkal kiterjedtebb, viszont benne a privátfotó kulturális és művészeti hatásai tulajdonképpen a mai napig tartanak.

A felsorolt gyűjteményeket nézve a csábítás és a tanulság elkerülhetetlen: várostörténeti, szociológiai, kultúrantropológiai szempontok alapján mindenből mintát kell venni, így a hibákból is. Az eredmény lehet csak a művészek, az esztéták és a filozófusok játszótere, de népszerűségük időről időre azért kinyúlik ebből a körből.

Ez a borítókép esztétikájában teljesen hasonlóan működik, mint amit a templomi szentképek, ikonok kapcsán említettünk a cikk elején. A borítókép hibájához viszont már valós fizikai sérülést, bőrhibát is kapcsolunk.

A síelő szellemképszerűsége miatt ez a fotó tökéletesen illik a művészi dimenzióba, bárki láthatja így, aki ezt megengedi magának.

Az otthagyott táskáról egészen biztosan nem szándékosan készült kép. Talán a következő, már tudatos fotóra való felkészülés pillanatát rögzíti teljesen véletlenül, és ez a fénykép ettől a feltételezéstől a legizgalmasabb.

Ennél a disznóvágásnál megkerülhetetlen a fotó szociografikus értéke. Mindennek megfelel, aminek a reprezentatív szándékú képkészítésnek meg kell felelnie, csak éppen rossz minőségben maradt ránk. Képesek vagyunk-e leragadni a felszínes esztétikánál, ha Degas balerináiról tudjuk, hogy valójában kiszolgáltatott szexmunkások?

Egy amatőr családi fotónak tűnő képet könnyen hasonlíthatunk egy olasz neorealista film megállított jelenetéhez. Pedig ez nem egy megrendezett fotó. Emlékképnek készült, csak valahogy úgy sikerült, hogy a szereplői végül nem viselkednek egy emlékképhez méltón. A rögzítés időben félrecsúszott, a pillanathoz méltó komolyság helyébe a szereplők furcsa, groteszk összjátéka került.

A biciklistás fénykép ebben az állapotában egy sokkal sűrűbb kép lesz, mint amilyen lehetett. Nemcsak a mutatvány van rajta, hanem az életlenség, a szemcsézettség, a feketeség, amiből előtör a kerékpár, az eredeti könnyedséget súlyossá teszi.

Ez a portré viszont egy klasszikus holland portréfestészeti megoldás. Tökéletes önreprezentáció, a szándékoltan szellemes beállításban a fotós és modellje teljesen önazonos.

A karácsonyi képet valószínűleg kidobták volna, ez egy rosszul sikerült kép a családi fotóalbum számára. Készítésének ideje meghatározható a ruházat alapján, de fotográfiai értéke a múzeum számára sincs, csak a művészet számára létezik.

A rohadó emulzió alatti katonák fényképére, különösen a középső alak fejére akár egy Rorschach-teszt asszociatív hálóját is húzhatjuk.

Talán csak a pusztítás képei maradnak teljesen félreérthetetlenek a történelmi koroktól függetlenül. A gólyák visszajöttek, de semmi sem az, ami volt. Nézzük a képet, és nem értjük a napfényt, mert ugyanez a napfény süt mindig, még akkor is, amikor alatta embereket ölnek.