Három nap eksztázist hozott Magyarországra a rózsaszín trikó

Magyarország három napra kikölcsönözte az olaszok legnagyobb kerékpárversenyét, a Giro d'Italiát, és olyan hangulatot csináltak a szurkolók, mintha mindig is a miénk lett volna ez a verseny. Már a verseny előtt követtünk hazai indulót, majd három napon át ott voltunk az út mellett, a bemelegítő bringásoknál, a szerelőknél, a kísérőautókban és a szurkolók között, hogy olyan nézetből is bemutathassuk a Girónkat, amely nem feltétlenül látszik egy közvetítésben.

Fetter Erik nagyon készült rá, hogy megmutassa magát a visegrádi emelkedőn, hiszen nem olyan messze lakik onnan, és Valter Attilához hasonlóan a pilisvörösvári bringás is rendszeresen beiktatja az edzéseibe a Fellegvárhoz vezető szerpentint, mi is akkor találkoztunk vele, amikor éppen ott tekert. Az Eolo-Kometa bringása végül egy bukás miatt nem lehetett ott az első szakasz végjátékában, de hosszú még a Giro, lesz lehetősége megmutatnia magát.

Fetter az ötórás edzését rövid időre megszakította, hogy frissítőt vegyen magának. Bár gyakran készít magának energiapótláshoz rizsszeleteket, a Giro előtti héten erre nem volt ideje, így müzliszeletet és banánt szerzett egy visegrádi boltban, ahol néhányan fel is ismerték a bringást, rögtön fotózkodtak is vele. „Még jól élem meg ezt a nagy érdeklődést, a Tour of the Alps után beindultak a médiamegkeresések is, de azért közel sem annyi, mint Valter Atinak. Egyelőre élvezem és tetszik, de lehet, hogy egy hét múlva már nem ezt válaszolnám” – mondta Fetter még egy héttel a Nagy Rajt előtt.

A nagy kerékpáros versenyek óriási logisztikai feladatot is jelentenek, naponta több száz jármű tesz meg több száz kilométert, hogy minden klappoljon a versenyen: a bringások időben ott legyenek a rajtnál, az utakat is biztosítsák, a szakaszok közben mindig kéznél legyen egy cserekerék vagy tartalék kerékpár, és végül a szállásukig is el kell jutniuk a szakasz után a biciklistáknak.

A rajtnál és célnál a régi szekértáborokhoz hasonló bázisokat alakítanak ki a csapatok, óriási luxusbuszok és szervizkamionok között lehet elcsípni a legnagyobb sztárokat is egy pillantásra.

Egy profi csapatnál többkamionnyi felszerelés van, a tartalék alkatrésznek is van tartalékja. Gondosan feliratozott kerekek, lánckerekek, gumik állnak a szerelők rendelkezésére, hogy pillanatok alatt ki tudják szolgálni a bringások egyéni igényeit.

A körversenyeken hagyomány, hogy a megkülönböztető trikókat viselő bringásokat szólítják ki a mezőny élére a rajtnál. Az első szakaszokon ilyenek még természetesen nincsenek, így a három magyar induló, Fetter Erik, Peák Barnabás és Valter Attila kapott már a Hősök terén kitüntetett figyelmet, amitől aztán három napon át eufóriában tekerhettek. Valter Attilát olyan sztárkultusz övezi, amelyet nem sok hazai sportoló élhetett át ilyen közvetlenül, de hirtelen Fetter Erikek és Peák Barnák is akarnak lenni kisgyerekek. (Fehér János)

Néhány perccel azután, hogy a Hősök terén elrajtolt a 105. Giro d'Italia, és Valter Attiláék nekilódultak 195 kilométeres nyitószakasznak, több száz bringás pattant nyeregbe, hogy kitekerjen a visegrádi befutó helyszínére. Egyfajta zarándoklat, spirituális utazás indult, ahol az áhítat tárgyát a kerékpározás jelentette. Sok kis külön peloton alakult, nem ritkán 30-40 fős bolyokban haladtak a bringások. Sokszor akkora csapat verődött össze, hogy az egész sávot elfoglalták a kerékpárosok az úton, az autósok, ha akartak volna, sem tudtak volna előzni. Ezen a napon a bringásoké volt Budapest. Olyan érzése lehetett az embernek, mintha a Girón versenyezne, főleg, amikor egyenmezbe öltözött társaságok tűntek fel. Minket is el-elkapott néha a hév, amikor valaki nagyobb tempóval húzott el mellettünk. Az alkalmi mezőnyben ugyanúgy lehetett látni a legmodernebb technológiával felszerelt, többmilliós karboncsodákat és a kerékpározás hőskorát idéző vintage bringákat is. Nők, férfiak, fiúk, lányok, idősek, fiatalok vegyesen tekertek egymás mellett. A MAMIL-ok számára (tudják, a testhez simuló bringásruhába öltözött férfiak) is igazi ünnep volt a budapesti Giro-rajt. Nemcsak a látvány volt lenyűgöző, hanem a racsnik keltette a hanghatás: mintha egy dühödt méhraj zúgott volna végig az utakon. Találkoztunk egy romániai társasággal is, akik Csíkszeredáról jöttek megnézni a magyarországi szakaszokat. A közel 800 kilométeres távolság egy részét bringán tették meg, megérdemelten sörözgettek tehát az egyik szentendrei pihenőhelyen. Ez volt az első Girójuk, és talán az utolsó is, mondták.

A szervezők két útvonalat jelöltek ki a bringával érkező szurkolók számára, végig rózsaszín táblák jelezték az irányt, ami csak tovább fokozta a Giro-hatást. A kicsivel több mint 40 kilométeres útvonal a Visegrádi-hegységen keresztül vitt minket az első szakasz finiséhez. A bringások körében népszerű erdészeti úton kaptattunk fel a Paprétig, majd egy rövid ereszkedést követően a Panoráma út tövében kötöttünk ki. A hét kilométeres mászás alatt a lelkes amatőrök is belekóstolhattak, milyen kínokat kell majd kiállniuk a versenyzőknek a félelmetes olaszországi hegyi szakaszokon. Van der Poeléknak persze meg sem kottyant volna az emelkedő, mi viszont alaposan megizzadtunk a smaragdzöld alagútban, ami hamar zöld pokollá változott, miközben próbáltuk leküzdeni a 300 méteres szintemelkedést. A Papréten igazi dzsemborihangulat fogadott minket, saccra több száz bringás küzdötte fel magát a hangulatos erdei kaptatón, többen a fűben leheveredve ettek-ittak, beszélgettek. (Mizsur András)

Hogy őszinte legyek, nem túl sok közöm van a kerékpársporthoz. Biciklizni imádok, Budapesten nagyjából csak így közlekedem, egy hónapban 200-300 kilométert is letekerek, és ha kimozdulok a városból, talán többet is. Arra azonban soha nem vitt rá a lélek, hogy azt kövessem, hogy kétszáz, hegyen-völgyön tekerő őrült közül ki volt a leggyorsabb aznap. Aztán egy hirtelen – és elég meggondolatlan – ötlettől vezérelve csatlakoztam Mizsur András kollégámhoz, és áttekertem az egysebességes városi bringámmal az első szakasz rajtjától a visegrádi célig – a hegyen keresztül. Néha, amikor megálltam haldokolni, csak azért vettem elő a fényképezőgépet, hogy kevésbé legyen égő, miközben nyolcéves gyerekek vigyorogva tekernek el mellettem.

Az elmúlt három napban hallgattam a pályaszéli őrjöngést a budapesti időfutamon egy kísérőautóból, és a legkülönbözőbb helyeken fotóztam a Girót. Most már nagyjából értem, hogy mi tud ennyi embert berántani ezeken a nagy körversenyeken. Az egész egy Forma–1-szerű utazócirkusz, de közben az ember nem érzi azt, hogy hermetikusan el lenne zárva a versenytől. A versenyzők ugyanazokon az szerpentineken tekernek, ahol lehet, hogy épp te köpted ki a tüdődet még múlt héten, vagy a Eurosporton nézheted végig, ahogy a sztárok a nagyid Kádár-kockája előtt húznak el. A legnagyobb nevek is sokszor a kordonoktól pár méterre melegítenek, simán a nézők között tekeregnek a bemelegítéskor, és közben akár a rajongókkal is lepacsiznak. Valahogy sokkal emberközelibb az egész, mint ahogyan előzetesen gondoltam. (Németh Sz. Péter)

Egy órával a mezőny érkezése előtt a befutóhoz vezető Panoráma út aljában már szinte moccanni sem lehetett, annyian voltak. Volt, aki már korán reggel sátrat vert, hogy a legjobb helyről láthassa elsuhanni a bringásokat. Fentebb is sűrűn álltak a kordonok mellett, rengetegen ide is bringával érkeztek. A céltól pár száz méterre már lépni is alig lehetett a széjjel hagyott kerékpároktól. Egy ponton túl már csak gyalog lehetett közlekedni a szerpentinen, de egy cseles és jó erőben lévő bringás még pont átcsúszott a biztonsági őrökön, mielőtt felemelték volna a zárást jelző szalagot. Az összeverődött nézők hatalmas üdvrivalgással honorálták a merész manővert. Az egyik kanyarnál megértettük, miért Visegrádon jelölték ki a nyitószakasz befutóját: a rózsaszínbe öltözött szurkolók látványa a Dunakanyar panorámájával a hátuk mögött jól összefoglalta, hogy miről szólt a három magyarországi szakasz. (M. A.)

A mezőny nagyjából tíz másodperc alatt elsuhan, de a várakozás izgalmával együtt többórásra nő a szurkolás. Barátok, családok ültek ki együtt az út szélére, vagy szomszédok múlatták beszélgetéssel az időt, míg várakoztak. Ha rövid időre is, új kisközösségek is formálódtak.

A Giro első szakaszát a holland Mathieu van der Poelra írták. Ő az egyik leglátványosabban versenyző bringás, aki képes bárhonnan és bármikor támadni, miközben iszonyatosan gyors a rövid meredekeken. Már a rajt előtt lehetett rá fogadni, hiszen edzésképpen sorra megdöntötte a visegrádi emelkedő útvonalcsúcsait. A versenynapon is jól jött neki félelmetes megindulása, és utána le sem lehetett vakarni a pódiumról. Van der Poelt újra és újra a színpadra szólították, hiszen a szakaszgyőzelem mellett elvitte az összetett első helyért rózsaszín trikót is, de ő vezette a gyorsasági és a hegyi pontversenyt is. (F. J.)

Valter Attila csapatának, a Groupama–FDJ-nek köszönhetően lehetőségünk volt beülni az egyik sportigazgató mellé a szombati egyéni időfutamon. Közvetlen közelről követhettük végig a belvárosban kanyargó 9 kilométeres pályán a francia csapat egyik versenyzőjét, Clément Davyt. Sébastian Joly a rádión folyamatosan a bringás fülére mondta, hogy milyen kanyarok következnek, mire kell figyelnie. Még a tapasztalt sportigazgatót (ötödik Girója a mostani) is meglepte a hangulat, ami a budai Várban fogadott minket. „Wow” – mondta Sébastian, amikor ráfordultunk a Ponty utcára, és megláttuk az emelkedőt, amely szinte rózsaszín falként tornyosult előttünk az ott összegyűlt tömeg miatt. A felhúzott ablakok ellenére a kocsiban is érezhető volt a katlanszerű hangulat, amit az eksztázisban szurkoló emberek teremtettek az egyébként csendes budai utcában. Davy 136. helyen végzett az időfutamon, több mint 1 percet kapott Simon Yatestől. Joly szerint ez nem volt rossz eredmény tőle, mivel neki amúgy is a másnapi szakaszra kellett igazán koncentrálnia, ahol Arnaud Démare-t segítette a sprintnél. Az FDJ sprintersztárja végül második lett a brit Mark Cavendish mögött a balatonfüredi befutónál.

Miután Davy végzett a futamával, a csapat főhadiszállásán megnézhettük Valter Attila bemelegítését. A magyar versenyző körülbelül 45 percig görgőzött a start előtt. Az edzéstervben előre leírták neki, hogy hány percig-másodpercig kell bizonyos pedálfordulattal tekernie. Az egykori profi bringás, az időfutamban világbajnoki második Bodrogi László elmagyarázta, hogy minél rövidebb a táv, annál hosszabban melegítenek be a versenyzők, hogy a rajtra biztosan üzemmelegek legyenek a lábak. Neki volt olyan prológja, ami mindössze egy kilométer hosszú volt, mégis egy órát töltött bemelegítéssel. Még annyi kulisszatitkot elárult, hogy amikor még aktív versenyző volt, a rajt előtt mindig lecsekkolta, hogy az órája szinkronban van-e a zsűriével, mivel ha lekéste a rajtot, az hozzáadódott az idejéhez. Bodrogi úgy tippelt a szakasz előtt, hogy azok a versenyzők végezhetnek elől, akik egyébként is jó időfutammenők, és a meredekebb szakaszokat is jobban bírják. A jóslata bejött, hiszen a rózsaszín trikós Mathieu van der Poel és az időfutamban olimpiai ezüstérmes Tom Dumoulin is előkelő helyen végzett. (M. A.)

Bár tavaly Valter Attila rózsaszín trikójának híre azokhoz is eljutott, akik sosem érdeklődtek az országúti kerékpározás iránt, és a Tour de Hongrie is színvonalas versennyé nőtte ki magát, nem lehet azt mondani, hogy Magyarország a profi bringázás fellegvára lenne. Ennek ellenére minden várakozást felülmúlt a Giro d’Italia fogadtatása. Az elmúlt három nap olyannak tűnt, mintha mindig is nálunk kanyargott volna valamelyik Grand Tour vagy tavaszi klasszikus karavánja. A nagyvárosok és a kis falvak és bennük a lakóik is rózsaszínbe öltöztek. A Somogy megyei Vésen az önkormányzat szervezett az orvosi rendelő elé közös szurkolást, a polgármester sütötte a virslit, és egy tévén ment az élő közvetítés, míg meg nem érkezett a mezőny. Aszófőn útszéli piknikkel és retró diszkóval múlatták az időt a boly elszáguldásáig.

A becslések szerint 250 ezer néző állt ki az utak mellé szurkolni a három nap során, és olyan installációkat, gegeket láthattunk, amelyeket a nagy Touron és Girón szokhattunk meg.

A Giro mezőnye már Olaszországban van, kedden onnan folytatódik a verseny. Az itteni hangulat sok versenyzőt lenyűgözött, de ahogy néhányuk megjegyezte, szakmai szempontból ez még nem volt az igazi Giro, csak a bemelegítés, és az eszpresszó illata is csak Olaszországban az igazi. Ezzel nem akarunk vitatkozni, de így is feledhetetlen volt a magyar Giro. (F. J.)