A Yale-en végzett fotós, Hannah Price, aki tavaly a Magnum ügynökség jelöltjei közé is bekerült, úgy nőtt fel a coloradói Fort Collins-ban, egy védett, kertvárosi közegben, hogy – ami máshol egy szép, fiatal nő esetében igencsak ritkaságszámba menne – soha nem találták meg az utcán idegen férfiak szexuális töltetű beszólásai. Nem szólították le, nem fütyültek utána. Amikor a húszas évei elején Philadelphiába költözött, megdöbbent, hogy ott az ilyesmi mennyire mindennapos. A legelső beszólás teljesen felkészületlenül érte. Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Szerinte egyénként a legtöbb nő ezt, a figyelmen kívül hagyós taktikát választja.
Egy idő után viszont úgy döntött, ő inkább kezd valamit az állandóan ismétlődő helyzettel. Ha már folyton találkozik a kéretlen figyelemnek ezzel a formájával, művészként megpróbál kihozni belőle valami értékeset. Megpróbálja megérteni. Így született meg a City of Brotherly Love projekt, amin 2009 és 2012 között dolgozott. A sorozat fotóin azokat a férfiakat mutatja meg, akik leszólították.
Price nem örült neki, hogy a munkájának a címét egyes netes megjelenésekkor átkeresztelték arra: „Zaklatóim”. Ő nem így látja a férfiakat, akiket lefotózott. A saját címadása Philadelphiára utal, és a helyszínt teszi hangsúlyossá. A fotós szerint ugyanis az, amit angolul catcalling-nak hívnak (és igazán jó egyszavas magyar megfelelője tulajdonképpen nincs is) tipikusan urbánus jelenség.
A magát afrikai-mexikói-amerikaiként meghatározó fotóst művészi témaként foglalkoztatják a kisebbségek, szeret olyan alanyokat választani, akiknek az etnikai háttere az övéhez hasonló. Ugyanakkor a catcalling szerinte nem bőrszín kérdése, nem bizonyos fajta férfiak, hanem a városi élet sajátja.
Ha zaklatónak nevezné a fotók szereplőit, abban benne lenne egy olyan ellenségesség, elutasítás, szembenállás, ami éppúgy távol áll Price-tól, mint hogy társadalmi cselekvésre akarjon sarkallni, mozgósítani próbáljon a képeivel. Neki a megértés és a helyzet kezelése volt a fontos, megtapasztalni, hogy mi történik, ha megváltozik a dinamika, ha a férfiak ízelítőt kapnak abból, milyen érzés sebezhetőnek lenni, milyen, ha őket figyelik, ha az irányítás, a helyzet feletti hatalom a másikhoz kerül. Ha az a másik – a művész szemszögéből – visszanéz rájuk.
A sorozat fotói kétféleképpen készültek. Helyzettől függően: Price néha egyszerűen csak nyíltan elővette a gépét, és fotózott, máskor pedig odament az illetőhöz, és megkérdezte tőle, lefotózhatja-e. Ha nemet mondtak, tiszteletben tartotta. Ha igent, akkor beszélgetés kezdődött, mialatt elkészült a kép. Price tapasztalata az volt, hogy a férfiak többnyire örültek, amikor megszólította őket, mert a beszólással, füttyögéssel végülis az volt a céljuk, hogy reakciót provokáljanak ki, így pedig megkapták azt. A beszélgetés egyébként jellemzően eltávolodott a kiindulóponttól. A férfiak bocsánatot ugyan nem kértek a nyitó beszólásért (Price nem is vágyott erre), de megfeledkeztek róla, és elkezdték fotósként kezelni. Más témákról, az életükről beszélgettek.
Price figyelt rá, hogy lehetőleg ne sodorja veszélybe magát. Ha úgy érezte, rosszul jönne ki, inkább nem vette elő a gépét. Konfrontációhoz így nem vezetett egyszer sem a fotózás, írta a Telexnek, mikor erről kérdeztük. Viszont felidézett egy olyan esetet, amikor a kamerája nem volt nála. Rossz napja volt aznap, tipikus olyan nap, amikor minden balul sül el. Nem volt épp munkája, nem volt autója, a biciklijét is ellopták. Látogatóba indult egy barátjához, a buszra várt, amikor néhány fickó megállt az út közepén, és rákezdték. Először figyelmen kívül hagyta őket, de ez nem használt. Erre bemutatott nekik. Ezt utólag megbánta, úgy érzi, olaj volt csak a tűzre olyan alakokkal szemben, akik nyilvánvalóan keresték a bajt. A férfiak mentek egy kört a tömb körül, aztán visszajöttek. Veszekedés kezdődött. Price, aki ekkor már veszélyben érezte magát, végül egyszerűen megkérte őket, hogy hagyják békén. Szerencséje volt, működött.
A fotósnak a projekttel nem volt célja, hogy megváltoztassa a lefotózott férfiak viselkedését. Nem akart rájuk pirítani, és nem voltak illúziói, hogy majd esetleg ez az élmény arra késztetné őket, hogy újragondolják, rendben van-e a füttyögés, beszólogatás. Ahogy ebben az interjúban mondta: nem ismeri ezeket az embereket, a korábbi tapasztalataikat, hogy korábban értek-e el más nőknél sikert ezzel a módszerrel. Mindenesetre gyanítja, hogy igen, ha pedig így volt, akkor a korábbi sikerélményekkel szemben ami a kettőjük találkozásakor történt, az csak egyetlen eset.
Azt viszont, ahogy ő gondolkodik a catcallingról, nagyon is megváltoztatta ennek a fotósorozatnak az elkészítése. Úgy érzi, segített jobban érteni ezeket a férfiakat, a nemi sztereotípiákon túlllépve emberileg kapcsolódni velük. A City of Brotherly Love-val kifelé is arra akarna rámutatni, hogy – ahogy egyszer fogalmazott – „mindannyian emberek vagyunk és mind össze vagyunk zavarodva”.
A Telexnek arról is írt: manapság már nem történik meg annyira gyakran vele, hogy leszólítják, mint akkoriban, amikor belevágott a projektbe, ha pedig megtörténik, vegyes érzései vannak. Néha dühbe gurul tőle, máskor nem bánja. Azon múlik, pontosan mit mondanak neki.
Amikor a mondat valami olyasmi, hogy mit tennének vele, azt tiszteletlenségnek éli meg. Mialatt a projekthez fotózott, emlékei szerint a fenekével volt kapcsolatos a legtöbbet hallott beszólás, de hogy pontosan mi volt az, már nem emlékszik. Ez volt a lényeg, magyarázta: hogy ne a beszólásokra emlékezzen, hanem arra, hogy volt egy pont az életében, amikor megfordította a tekintet irányát: ne őt nézzék, hanem ő nézzen.
Szöveg: Janecskó Kata; Képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs