Ha megnyitjuk Szemző Zsófia honlapját, hirtelen nem is tudjuk, hogy hol kezdjük, ha a munkáit szeretnénk megismerni. Készített videómunkákat, falfestményeket, sőt, egyszer a magyar határok váltását bőségesen megélő nagymamájának útleveléből készített műtárgyat azzal, hogy egyszerűen ráirányította a figyelmet. A MOME-n végzett, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen doktorizó Szemző azonban egy műfajjal alaposabban és folyamatosan foglalkozik, ezek pedig a fotóalapú kollázsok.
A magyar és idegennyelvű újságokból, kiadványokból összeollózott képek olyanok, mintha összeragasztották volna egy régi National Geographic fotóarchívumát egy kirakóssal, ahol a kép fejben ad ki egy egészet, nem a papíron. A munkák szépek, általában jó rájuk nézni, de nem csak felszínük van, hanem tartalmuk is: Szemző a különböző, egyre bonyolultabb és egyre több réteggel rendelkező kollázsokat egy-egy kevésbé megfogható, absztrakt sorozat részeként készítette. Ezekből válogattunk most a Telexen.
Háttérzaj előtérben, Bizonytalansági elv, Titok, Mindenki vizet iszik – ilyen és hasonló című sorozatokban, és ezekhez megfelelő elveken alapulnak Szemző kollázsai. A Háttérzaj előtérben még csak kiemelt egyszerű, átlagos képeket, amiket aztán megvadított zöldségek és állatok kivágásaival. A Bizonytalansági elv a fizikai fogalmat, a mennyiségek megismerhetőségének korlátaiból kiindulva képezi le a világunk darabjait, ahogy esik szét minden, az emberek koncentrációja, világképe, és a környezete. És nem, a sorozat nem 2020-ban készült, hanem még évekkel előtte, 2017-18-ban, amikor még nem volt a bizonytalanság gyakorlatilag az emberi élet alapvető eleme a lélegzéssel és szívdobogással együtt.
Amíg a Bizonytalansági elv képei koncentráltak, letisztultak, a Titok és a Mindenki vizet iszik már olyan, mintha Szemző turbó fokozatba kapcsolt volna a talált képekkel, és minden egyes munkára elkezdett többszörös mennyiségű anyagot ragasztani. Saját bevallása szerint a Titok képeiben létező feszültség „a felszín alatti, titokká kényszerült valóságot hivatott mutatni”, a munkák kiindulópontja pedig a marranók története volt, akik olyan szefárd zsidók voltak a XIV. században a mai Spanyolország területén, akik a zsidóüldözések hatására megkeresztelkedtek, de azzal gyanúsították őket, hogy megtartották a vallásukat. 2014-ben a spanyol parlament törvénybe foglalta, hogy az elüldözött marranók leszármazottai megkaphatják a kettős állampolgárságot az országban. A Mindenki vizet iszik pedig a vizet, vagy annak hiányát ábrázolja, már strukturáltabban, a művész bevallása szerint lassan folyamatábraként.
Persze a művész szándéka egy dolog, még ha néha halványabban is lehet ezekben a képekben felfedezni a vezérelvet, a vonzerejüket nem lehet letagadni. Évtizedes etnográfiai portrék keverednek modern, vagy éppen antik építészettel, állatok keverednek oda, ahol semmi keresnivalójuk nincsen, emberek végtagjai kifordulnak, új fejeket kapnak, vagy éppen szárba szökken onnan valami. A kollázsok technikája nem új, ahogy ezek a poénok sem, mégis van bennük valami, amitől valami ismerős, egyetemes emberiség látszódik. Ha az őslakosokat nem is tudjuk hova tenni, az óriási fényképezőgép alatt integető embereket igen, ezek vagyunk mi mind, emberek.
Szemző Zsófia fentebb említett kollázs-sorozataiból válogattunk:
Szöveg: Klág Dávid; Képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs