A kiéhezett Vörös Hadseregnek a kolbászháború okozta a vesztét Finnországban
Finn tábori konyha a téli háború idején – Fotó: Wikimedia Commons
Állítsd be a Telexet megbízható forrásnak!

Ha nem is mondhatták magukat győztesnek, a finn nemzeti büszkeség egyik forrása a téli háború. Finnország az 1939-ben rájuk hadüzenet nélkül támadó Szovjetunióval vette fel a harcot, és hatalmas veszteségeket okozott a Vörös Hadseregnek. Bár a háború végén a Szovjetunió elfoglalt finn területeket, a harcok közben mutatott finn leleményesség, önfeláldozás és hősiesség példaértékűvé vált. Az ezt egy szóval leíró sisu csak részben kapcsolódik a téli háború egyik tragikomikus mozzanatához, amikor az egyik kiéhezett, lerongyolódott szovjet katonai egységet a kolbászleves állította meg.

A második világháború már néhány hónapja zajlott, amikor a Szovjetunió megtámadta a finneket. Ehhez Németország hallgatólagos hozzájárulása is kellett, amit az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktumban rögzítettek. A két ország megállapodott egymással, hogy Európa bizonyos részein nem gátolják meg a másik területi terjeszkedését. A szovjetek október elejére mindhárom balti államot, Észtországot, Lettországot és Litvániát is az érdekszférájukba vonták, és a finneket is megkínálták egy „segítségnyújtási szerződéssel”, ami gyakorlatilag egy fenyegetéssel ért fel. A szovjetek finn területeket akartak, mert magyarázatuk szerint azok nélkül védtelenek lettek volna, ha egy idegen hatalom meg akarja támadni Finnországon keresztül őket. A finnek nem minden alap nélkül sejtették, hogy ha bármilyen követelésnek engednek, akkor utána a Szovjetunió az egész országot be fogja kebelezni. A két ország tárgyalásai egy hónapon át zajlottak, de november közepén megszakadtak. Finnország eközben azért elrendelte a mozgósítást, mert teljesen váratlanul nem érhette egy támadás.

A Szovjetunió a háború kirobbantásához egy kamutámadást rendezett önmaga ellen, majd ezt a finnekre kente, és november 30-án a Vörös Hadsereg megindult Finnország ellen, Helsinkit pedig bombázni kezdte. A szovjet tervek alapján öt irányból indult támadás, és egy villámháborúval akarták lerendezni a konfliktust. Ez nem jött össze, hiába voltak teljesen egyenlőtlenek a feltételek. Az oroszok négyszeres túlerővel, körülbelül egymillió katonával támadtak, a különbség harckocsi- és repülőgépszámban még nagyobb volt.

A számok alapján a finnek esélytelenek voltak, de a remek, svédek által támogatott hírszerzésük, valamint a gyorsan, gyakran sítalpakon mozgó egységeik előnyt jelentettek nekik. Az is a malmukra hajtotta a vizet, hogy a Vörös Hadseregben kevés volt az igazán tapasztalt tiszt, mert az alkalmasak többsége áldozatul esett Sztálin tisztogatásainak. A szovjetek így gyakran felesleges veszteségekbe hajszolták bele magukat.

A téli háború a nevéhez hűen fagyos, havas és jeges volt, amire a Vörös Hadsereg sok katonája egyáltalán nem volt felkészülve, több egység eleve a Szovjetunió melegebb vidékeiről érkezett, és maga a hadsereg sem volt kellően felszerelve a téli körülményekre. Az élelmezésük sem volt igazán megszervezve, a fagyoskodás és az éhezés a mindennapok részévé vált már a háború elején is.

Bő egy héttel a háború kezdete után, december 10-én a Nyikolaj Beljajev vezette 139. számú szovjet hadosztály 718. lövészezrede váratlanul megtámadta a Tolvajärvi régióban, Illomantsi település közelében a Talvela-csoport utódvédjét. A finneket felkészületlenül érte a szovjet előrenyomulás és a felszerelésüket, ellátmányukat hátrahagyva pánikszerűen menekültek. A szovjetek a felbomlott csapatokat tovább üldözhették volna, és valószínűleg a csoport főhadiszállásáig is eljuthattak volna, de az éhségük elnyomta a hadi siker iránti vágyukat. A tábori konyhából szállingózó kolbászleves illata megállította az addig jobbára csak szárított húson tengődő katonákat, akik már öt napja meneteltek a tajgán, és éjszakáztak a dermesztő hidegekben.

Történészek kutatásai szerint a finn kondérokban az úgynevezett kyrön kolbász főtt, amelynek receptje 1904-ből, a cári Oroszországból származott. A megalkotói, Tuomas Lahti és Juho Jaakko Birling, akkor még a cár hadseregét látták el vele.

A finnek is észlelték, hogy a szovjetek megálltak, és a nagy lakmározás sebezhetővé tette őket, így elkezdtek egy ellentámadást szervezni. Aaro Pajari ezredesnek improvizálnia kellett, nem volt egyszerű dolga a menekülő katonái között, és végül egy százfős egységet gyűjtött össze tábori szakácsokból, futárokból, műszerészekből, írnokokból és tüzérekből. Ez a szedett-vedett csapat csapott le aztán a külvilágról szinte megfeledkező szovjetekre.

A leírások alapján brutális volt az ütközet, a finnek késekkel vágtak át a szovjet katonák torkát, gyalogsági ásóval csépelték, vagy bajonettel szúrták le őket, de géppisztolyokkal és pisztolyokkal is lőtték egymást. Hadtörténészek szerint ez volt a téli háború egyik ritka közelharci összecsapása. Leírások szerint több orosz úgy halt meg, hogy még a szájában vagy a kezében volt a zsákmányolt kolbász.

„Közelharc volt, brutális és könyörtelen. A rajtaütés és az azt követő kegyetlen közelharc teljesen szétzilálta az orosz zászlóaljat. Alig maradt túlélő” – írta William Trotter történész.

A csatában körülbelül 100 szovjet katona halt meg, míg a finnek 20 embert veszítettek. Ennél fontosabb volt viszont, hogy egy átkaroló hadműveletet sikerült megakasztani, így a finn 16. gyalogezredet nem tudták bekeríteni. December 11-én a két zászlóalját veszített 139. lövészhadosztály nyíltan is megütközött a 16. gyalogezreddel, de a finnek akkor is megállították őket. A kolbászháború (finnül Makkarasota) hatása lélektanilag is fontos volt, megmutatta, hogy egyáltalán nem sebezhetetlen a túlerőben lévő ellenség.

Kedvenceink
Partnereinktől
Állítsd be a Telexet megbízható forrásnak!
Kövess minket Facebookon is!