2023. május 10. – 23:04
Amikor a John Wick 2014-ben megjelent, friss vért hozott az „egyszemélyes hadsereg” sztorikkal dolgozó akciófilmekbe. Addig is voltak persze olyan művek, amelyek legalább egy picit megpróbálták másként előadni az ezerszer látott mesét – Liam Neeson például öregkorára mutatott pár ilyen filmet, Denzel Washington pedig éppen idén lesz harmadszor A védelmező –, de Keanu Reeves bosszúvágyó karaktere és a John Wick kaszkadőrből lett rendezői új irányt szabtak. A szikár, elegáns, extra adag adrenalinban és vérben úszó mészárszékek irányát.
Jöttek is a követők, mindenekelőtt a John Wick három folytatása vagy a Senki Bob Odenkirkkel, Dél-Korea a Carterrel mutatott tavaly egy ázsiai verziót, a Disney+ pedig A hercegnővel cáfolt rá mindenre, ami az ember eszébe jut arról, hogy „Disney-hercegnő”. És persze akadt jó néhány film, amin érezni lehetett, hogy John Wick-pótléknak készült, de valamiért nem jött össze neki, mint például a túlgondolt Atomszőke vagy a túl béna Tyler Rake: A kimenekítés. Sok filmcím ez két bekezdésre, én is érzem, de a sorhoz most hozzá kell tenni még egyet, mert a világ jelentős részén már mozikban van a Sisu, amelyet sok előzetes elintézett annyival, hogy „John Wick, csak nácikkal”.
Az összehasonlítás indokolt, mert ebben a finn filmben is egyetlen pozitív hős száll szembe egy regiment gonosszal, egyik akciójelenet éri a másikat, a remek fényképezés és a korrekt rendezés pedig elsősorban arra koncentrál, hogy ezek minél hatásosabbak legyenek. Amiben a Sisu mégis kiemelkedik kicsit, az a magyarázatra szoruló cím, illetve annak jelentése.
Az északi népek hajlamosak magyarul csak nagyjából körülírható egyszavas öndefiníciókra, a dánoknál például ilyen szó a hygge, aminek lényege amolyan jóléti otthonosság, a svédeknél pedig a lagom, a társadalmi és egyéni szinten is tetten érhető mértékletesség. A finn nemzeti karaktert leíró kifejezés pedig a sisu, ami körülbelül annyit tesz, hogy „kitartó és eltökélt cselekvés a legnagyobb nehézségek között is”. Vagyis ha már minden remény elveszni látszik, nem picsogni kell, hanem szembeszállni a legdurvább megpróbáltatásokkal is.
A Sisu ennek a felfogásnak egy példázata, és ilyen értelemben nagyon eredeti, hogy egy John Wick-szerű film főhőse ilyen mondanivalót hordoz. És a történet nem véletlenül játszódik a második világháborúban. A finnek nagy sisu-pillanata volt az 1939–1940-es téli háború, ami úgy indult, hogy a Szovjetunió hadüzenet nélkül megtámadta Finnországot. A finn ellenállók megfékezték a túlerőben levő, villámháborúra induló szovjet hadsereget, amely végül az országnak csak egy kis részét szerezte meg. A film írója és rendezője, Jalmari Helander szerint a sztori egyik fő inspirációja Simo Häyhä volt, a téli háború rekorder mesterlövésze, aki félezernél is több szovjetet lőtt ki. A másik pedig Rambo.
A Sisu a téli háború után pár évvel játszódik, a lappföldi háború idején, amikor a finnek már korábbi szövetségeseik, a Finnország területén állomásozó németek ellen harcolnak. A németek az ország északi területére mozogtak, a finnek pedig lassan átszorították őket Norvégiába, miközben a nácik a visszavonulás közben sorra perzselték fel a finn falvakat. Ebben a veszélyes korban botlik egy nagy csapat náciba a film főhőse, Aatami Korpi, a téli háború veteránja, aki most már egyszerű aranyásó, és épp egy rakás aranyat akar eljuttatni a legközelebbi, több száz kilométerre levő bankba. Ebből a találkozásból pedig mindenféle látványos bonyodalmak következnek, például leszakadt végtagok, gyalogsági aknát lefejelő náci katona vagy éppen víz alatt elnyiszált gigák.
Helandernek ez a harmadik nagyfilmje a Mikulás-sztorit horrorban újragondoló Rare exports és a Samuel L. Jackson szereplése ellenére pocsék Big Game: A nagyvad után, és eddig ez állt össze leginkább. Szépen felmondja a műfaj leckéjét, a pörgős másfél órába pedig az is belefér, hogy el-elidőzzön Korpi karakterén. Aztán a vége felé megbicsaklik a film, aminek oka az, hogy letér a John Wick által kitaposott ösvényről.
A Sisunak könnyen el lehet nézni a történelmi pontatlanságokat (kezdve azzal, hogy a nácik angolul beszélgetnek), de azt már nehezebben, hogy Korpira egyszer csak már nem hatnak a fizika törvényei. A képi túlzások természetesen valamennyire a zsánerből fakadnak, nem is olyan jeleneteket kérek számon, mint amikor Keanu Reevesre öten lőnek ötfelől, senki sem találja el, ő viszont mind az öt támadót elintézi négy másodperc alatt. Hanem olyanokat, mint amikor például az Uncharted-filmben Tom Holland felugrál a repülőből kilógó csomagokon. Vagy mint amikor – és fáj, hogy ezt kell felhoznom – a Charlie angyalai: Teljes gázzal elején az angyalok lezuhannak egy duzzasztógátról egy helikoptert szállító kamionnal, de a zuhanás végére már mind a helikopterben ülnek, a rotorok pörögnek, és az utolsó pillanatban felemelkednek, megúszva a zuhanást.
A Sisuban is van két-három ilyen minőségű jelenet, ami a főhős sisuságának is árt, mert a finn tökösséget éppen hogy földhözragadtabb megközelítéssel lehetne jól képviselni. Úgy nagyobbat ütne a cselekmény is, a címbe rejtett mondanivaló is, mert így a végére már nem is John Wicknél jár a sztori, hanem Macheténél. Ami egy paródiának indult trailerből lett mozi, és egyáltalán nem vette komolyan magát, a Sisu viszont egy kicsit komoly is akarna lenni.
Ha ezen sikerül túltenni magunkat, Helander filmje remek szórakozás. Bár többnyire kopár tájakon játszódik, érezni, hogy kellett erre a hatmillió eurós költségvetés (ami amúgy nem is olyan sok, kevesebb mint egy fél Petőfi-film). Az operatőri munka és a vágás príma, az akciójelenetek feszültek, a rendező ügyesen dolgozik hol a spagettiwesternek, hol a Tarantino–Rodriguez-iskola kelléktárából (Machete, ugye).
A színészek nagy része is a kötelezőn felül teljesít. Korpit a rendező régi harcostársa, Jorma Tommila személyesíti meg, aki eddig Helander szinte mindegyik munkájában játszott. A film dialógusai leírva ráférnének egy borítékra, és ebből a főhős mondatai csak a bélyeg helyét foglalnák el, ezért Tommila többnyire csak az arcával és mozgásával játszik, de azt elég hatásosan. Jól aljaskodik a főnácit játszó Aksel Hennie és a jobbkezét alakító Jack Doolan is, a történet női szereplői azonban kicsit kilógnak. Érezni, hogy leginkább azért kerültek a filmbe, hogy valaki elmagyarázza a nézőknek a sisut, meg legyen egy jó snitt, amit az előzetesbe rakva azt lehet sejtetni, hogy a nőknek jelentősebb szerepük van a filmben.
De minden tökéletlensége ellenére a Sisut élvezni fogja mindenki, aki szereti az erőszakban tobzódó John Wick-utánérzéseket. Nagy meglepetésekkel nem szolgál, de szépen bemutatja, ahogy pórul jár egy Obersturmführer és a szakasza, és ez untig elég. Kérdés, mikor vetítik majd a hazai mozikban. A filmnek ugyanis itthon még nincs forgalmazója, de a világ jelentős részén már bemutatták április második felében (én is külföldön láttam). Kár lenne, ha a magyar nézők kimaradnának a finn életérzés véres allegóriájából.
