Murakami Harukit hosszú évek óta emlegetik az irodalmi Nobel-díj várományosai között. Az egyik legnagyobb brit fogadóirodánál, a Ladbrokesnál tavaly és idén is 14/1-es oddsszal lehetett fogadni a japán író győzelmére a bejelentés előtti napokban. Akik azonban Murakami sikerét valószínűsítették, mindkét évben elbukták a rá feltett összeget, hiszen a Svéd Akadémia 2025-ben Krasznahorkai Lászlónak, 2026-ban pedig a kanadai költőnek, Anne Carsonnak ítélte oda a világ legrangosabb irodalmi elismerését.
Noha Murakami szülei japán irodalmat tanítottak, ő pedig a tokiói Vaszeda Egyetemen tanult drámaírást és -rendezést, az írói pályáig vezető útja közel sem volt kikövezett. Már a diploma megszerzése előtt elkezdett dolgozni, majd mivel nem akarta elkötelezni magát egy vállalatnál, 1974-ben nyitott egy dzsesszbárt Tokió Kokubundzsi negyedében. Ez volt a Peter Cat, amelyet feleségével, Jokóval vezetett, és amelyet az egyik macskájuk után neveztek el. „A bár nem volt túl nagy, de olyan nagyon kicsi sem. Elfért benne egy koncertzongora, és egy kvintett éppen elő tudott adni. Nappal kávét szolgáltunk fel, este bárként működtünk. Tűrhető ételkínálatunk is volt, hétvégére élő fellépéseket szerveztünk. Akkoriban még ritkaságszámba mentek az ilyen helyek, szépen jöttek is a vendégek, nem ment rosszul a bolt” – írta később a Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című memoárjában.
A dzsessz az 1920-as években jelent meg Japánban, de akkor tiltott műfajnak számított. A második világháború után – az amerikai katonáknál fellépő amerikai és Fülöp-szigeteki zenészeknek és zenekaroknak köszönhetően – aztán végképp kiszabadult a szellem a palackból, és az 1950-es évekre a dzsessz már jókora rajongótábort tudhatott magáénak a távol-keleti országban. A szűkös lakások és a méregdrága hanglemezek miatt ugyanakkor a legtöbb embernek nem volt lehetősége otthon ilyen számokat hallgatni, helyette a Peter Cathez hasonló dzsesszbárokban kerestek maguknak zenei élményt. Egy ilyen hely egyszerre volt a kávézó, a bár és a koncerthelyszín tökéletes ötvözete, lehetőséget adva a rajongóknak, hogy elmerülhessenek többek között John Coltrane vagy Miles Davis zenéjében.
„Nálunk is folyamatosan szóltak a lemezek, hétvégenként pedig fiatal zenészek játszottak élő dzsesszt” – emlékezett vissza a háromezres lemezgyűjteménnyel bíró bárjára Murakami, akit 15 évesen, egy kobei Art Blakey & Jazz Messengers-koncerten ejtett rabul egy életre a műfaj.
„Hét éven át csináltam ezt. Hogy miért? Pofonegyszerű oka van: így reggeltől estig dzsesszt hallgathattam.”
Persze az 1977-ben Szendagajába átköltöztetett bárban Murakami emellett reggeltől késő éjjelig kőkeményen dolgozott, olykor „a teljes kikészülésig”. Nemcsak az üzletet működtette – vezette a könyvelést, ellenőrizte a beszerzéseket, összeállította az alkalmazottak beosztását –, hanem a pult mögé is beállt, ahol koktélt kevert és ételt készített, zárásig tartotta a frontot. „Aztán amikor hazaértem, a konyhaasztalhoz ültem, és írtam, amíg el nem álmosodtam” – írta a memoárjában ezekről az évekről, amelyek során az az elhatározás is megszületett benne, hogy regényíró lesz. Ezt a döntését tovább erősítette, hogy első regényével, a Hallgasd a szél dalát (1979) című alkotással megnyerte a Gunzó irodalmi folyóirat elsőkönyves íróknak szóló pályázatát.
Ezalatt Murakami rengeteg különleges emberrel is találkozott, és megannyi váratlan, fura eseményben volt része. „Amikor a bárt vezettem, úgy éreztem, egy egész életre való beszélgetést letudtam. (Végül is ez egy szolgáltatóipari munka.) Amikor bezártam a helyet, arra gondoltam: »A hátralévő életemet úgy akarom leélni, hogy egy szót sem szólok.« Az a vicc, hogy az akkori vendégek szerint nem is beszéltem sokat” – mondta az Interview magazinnak.
Murakami végül 1981-ben, egy évvel a Flipper, 1973 megjelenése után ruházta át a dzsesszbár jogait, hogy teljesen az írói karrierjére fókuszálhasson. A zene azonban később meghatározó is maradt számára. Egyrészt meggyőződése, hogy szinte mindent, amit az írásról tud, a zenéből tanulta, sőt talán sosem válik belőle regényíró, ha nem lett volna ennyire a zene megszállottja. „Rengeteg dolgot tanultam a jó zenéből: a stabil ritmust, a gyönyörű dallamot és harmóniát, a dzsesszből pedig a szabad improvizációt.” Másrészt a zene szeretete a regényeiben is visszaköszön. Egy lelkes rajongója pár éve összeállította a Nagy Murakami Zenei Gyűjteményt, amely minden olyan számot tartalmaz, amiről Murakami valaha írt. A több mint 250 órás lejátszási listán 3500 tétel szerepel, többek közt Bobby Hackett, Django Reinhardt, Oscar Peterson, Gene Krupa és Chopin zenéi.
Sőt, az időközben világhírűvé vált, jelenleg 16 regénynél járó író még a 2010-es években sem tett le arról, hogy egyszer újra nyisson egy olyan helyet, mint amilyen a Peter Cat volt. „Ha egyszer visszavonulok az írástól, szeretnék nyitni egy dzsesszklubot Aojamában. Ha így lesz, fehér zakót viselek majd, mint Humphrey Bogart a Casablancában. A bárpultnál ücsörögnék, kortyolgatnám a Laphroaigot, és azt mondanám a zongoristának: »Megmondtam, Sam, hogy ezt a dalt ne játszd!« De a valóságban egy dzsesszklubot működtetni korántsem ennyire gondtalan dolog. Még mindig nem tudtam megszabadulni attól a szokástól, hogy valahányszor betévedek egy dzsesszklubba, önkéntelenül is számolom a vendégeket és számolgatom a bevételt. Elég kimerítő probléma«” – mondta Murakami, akinek legújabb könyve, a női főszereplős Kaho története, idén júliusban került a japán könyvesboltokba, a magyar megjelenés pedig a 2027-es ünnepi könyvhétre várható.
(Far Out Magazine, Harpers, Interview Magazine, Könyves Magazin, New York Times)
