Az 1930-as években apokaliptikus porviharok vonultak végig több hullámban az Egyesült Államok több közép-nyugati államában, hosszú időre ellehetetlenítve a növénytermesztést. A Dust Bowl (porteknő) nevet kapott jelenség végül farmerek százezreinek ellehetetlenüléséhez és elvándorlásához vezetett, és iskolapéldája annak, hogy milyen katasztrófát tud okozni az, ha az emberek naivan belenyúlnak az ökológiai rendszerekbe.
A Nagy-síkság rövid füvű prérije nagyobb erdőségek és felszíni vízfolyások hiányában sokáig nem volt igazán vonzó a telepeseknek, a nem túl bőséges csapadékkal együtt nem tűnt alkalmasnak arra, hogy átültessék az Európában már bevett földművelési gyakorlatot. A 19. század vége felé viszont megváltozott ez a gondolkodásmód. Az 1862-es Homestead-törvény alapján ingyen vagy minimális díjért szinte bárki földhöz juthatott, egy-egy farmernek 65 hektárnyi területet mérhettek ki, későbbi jogszabályok pedig helyenként akár 130 hektár birtokba vételét is lehetővé tették. Az időközben megépült első transzkontinentális vasútvonalnak köszönhetően pedig a Közép-Nyugat belső területeit is könnyebb volt már elérni, így a 20. század elején egyre több telepes érkezett Európából is, hogy nagyüzemi mezőgazdálkodásba fogjon. Egy viszonylag nedvesebb periódus el is hitette velük, hogy az amúgy félszáraz (szemiarid) éghajlatú területen a szántóföldi gazdálkodás és a legeltetés is nagy hozamokkal jár. Ekkoriban az a hamis hiedelem is terjedt, hogy az üzemszerű mezőgazdaság a csapadékot is növeli valamilyen módon, mindezt „Az eső követi az ekét” frázisban foglalták össze.
A gazdálkodás a préri feltörésével kezdődött, a farmerek rövid idő alatt mélyszántással hatalmas területeken számolták fel a mély gyökérzetű füves társulásokat, amelyek addig kiválóan megkötötték a nedvességet és a talajt is. Helyükbe gabonát vetettek, amely jóval kisebb talajfedést biztosított, mint az őshonos növények, máshol pedig a túllegeltetés tette tönkre a füves pusztát. A rossz talajművelési gyakorlat is csak rontott a helyzeten, a népszerűnek számító Campbell-módszer szerint például körülbelül 10 centiméteres mélységben tömörítették az altalajt, amely fölött egy vékony porhanyós réteget alakítottak ki, amely a csapadékszegény időszakban menthetetlenül kiszáradt.
Az erőszakos, gyors térfoglalásban nagy szerepük volt az egyre könnyebben elérhetővé vált traktoroknak, kombájnoknak. A gépesítéssel még nagyobb területeken tudták kielégíteni a földéhséget. A préri felszámolásának másik mozgatórugója volt az első világháború alatt, hogy nagyon megemelkedett az Európából importált búza ára, és ezt az olcsóbb hazai terménnyel próbálták meg ellensúlyozni. A gazdasági világválság csak súlyosbított a helyzeten, a tőzsdei árak meredeken zuhanni kezdtek, és a Nagy-síkság gazdálkodói arra jutottak, hogy úgy tudnak ebben a helyzetben valami nyereséghez jutni, ha még nagyobb területet vonnak be. A termésátlagok a szárazság és a hőség mellett alacsonyak maradtak, ráadásul sáska- és nyúlinváziók is pusztították a terményt.
Az 1930-as évek elejére így óriási területen vált sérülékennyé a talaj felső rétege, amelyet aztán a természet erői el is tüntettek. A nedvesebb periódusnak vége lett, még az évi 250 milliméternyi csapadék sem mindig hullott le, és a térségben amúgy is gyakran fújó erős szelek felkapták a kiszáradt, roncsolt talajok felső rétegét, és hatalmas porviharok vették kezdetüket. Kortársak beszámolói szerint a porfelhő messze a horizonton tűnt fel, majd egyre nagyobbra hízott. A látvány sokszor olyan volt, mintha hirtelen egy hegylánc nőtt volna ki a semmiből. A porfelhő akár másfél kilométer magas és 160–320 kilométer széles is lehetett, a szél pedig 65–100 kilométer per órával is sodorhatta ezeket a görgetegeket. Egy texasi szemtanú szerint sokszor már a porfelhő színéből meg tudták mondani, hogy merről érkezik, például Új-Mexikóból vagy Oklahomából.
A por elsötétítette az eget, mintha éjszaka lett volna, a nap nem látszott, és a látótávolság sokszor egy méternél kisebbre csökkent. A por mindent belepett, elöntötte a lakásokat, amelyeket folyton takarítani kellett, lesmirglizte az autókat és a házakat, a szabadban lévő jószágok megfulladtak, amint a tüdejükbe kerültek a finom szemcsék. Sok szarvasmarha és ló elcsatangolt, miután a homok és a por eltemette a legelőket határoló szögesdrót kerítéseket.
Becslések szerint hétezer ember halt meg a levegőben szálló por belélegzése miatt vagy por által keltett tüdőgyulladásban, hiába próbáltak sokan házilag készített maszkot vagy szűrőt viselni. A por az influenza- és a kanyaróvírus terjedését is segítette, és ez szintén megmutatkozott a csecsemő- és az általános halálozásban.
A porviharok előtt és után a levegő elektrosztatikussá vált, olyannyira, hogy az autókban zárlatot tudott okozni. Ennek kivédésére a kocsik gyakorta egy láncot húztak maguk mögött, hogy azzal földeljék le magukat.
A Dust Bowl, amely először az érintett térséget, majd magát a jelenséget is jelentette, leginkább öt államban, Coloradóban, Kansasban, Texasban, Oklahomában és Új-Mexikóban pusztított, de még öt másik is érintett volt, a por pedig olykor még a keleti partig, a több ezer kilométerre lévő New Yorkig is eljutott. A szárazság és az erózió körülbelül 400 ezer négyzetkilométert, azaz több mint négymagyarországnyi területet érintett.
1932-ben 14, 1933-ban 38 porvihart rögzítettek, a legsúlyosabbnak az 1935. április 14-it tartották, amelyet Fekete vasárnapként is emlegettek. Ezután született meg a Dust Bowl kifejezés is, amelyet az Associated Press egyik szerkesztője talált ki. A porviharokat még fekete hóviharnak vagy fekete görgetegnek is nevezték.
A szelek és a porviharok gyakorlatilag leborotválták a talajt, és sok helyen egy kemény, összecementálódott réteg maradt utánuk, amelybe már képtelenség volt elvetni a következő év gabonáját, pedig a szárazság és a por miatt már eleve óriásiak voltak a terméskiesések. A gazdák így takarmányt sem tudtak termeszteni a még életben maradt állataiknak, így aztán az éhínség is megtizedelte a jószágállományt. A farmerek bevétel nélkül nem tudták fizetni a bankhiteleiket, és házukat, állataikat, ingóságaikat vesztve munkanélkülivé váltak, nagyjából félmillióan.
Több kutató az Egyesült Államok legnagyobb katasztrófájának tartja a Dust Bowlt. Az élhetetlen viszonyok és a megroppant gazdaság hatalmas belső migrációt indított el, becslések szerint legalább 2,5 millió ember (másutt 3,5 milliót is említenek) hagyta el az otthonát és próbált új életet kezdeni máshol. A legtöbben Kaliforniát célozták meg, ahol a mezőgazdaság kiszámíthatóbb körülmények és klimatikus viszonyok között működött. Ennek a nincstelenségnek és belső migrációnak az egyik művészi dokumentációja a Nobel-díjas John Steinbeck Érik a gyümölcs című 1939-es regénye, amelyből már 1940-ben film is készült John Ford rendezésében.
Az eseményeket a szövetségi kormány sem nézte tétlenül, próbálta menteni a menthetőt. Az 1933-ban hivatalba lépő Franklin Delano Roosevelt elnök még abban az évben talajmegkötési programot hirdetett, majd létrehozta a Talajerózió-védelmi Szolgálatot is. A Dust Bowl-államokban mezővédő fásítási programok is indultak, hogy csökkentsék a széleróziót, és hogy helyre tudják állítani a gyepterületeket. Kanadától Texasig egy 200 millió darab fából álló erdősávot is telepítettek. Emellett a gazdákat is oktatni kezdték, hogyan tudják megőrizni a talajt, például vetésforgóval, sávos műveléssel, a szintvonalakat követő szántással vagy teraszos műveléssel. Azok, akik áttértek új művelési módokra, pénzbeli támogatást is kaptak. Ezek az akciók kifizetődők voltak, 1938-ra körülbelül 65 százalékkal csökkent a szél által elhordott talaj mennyisége.
A kormányzat a nincsteleneket élelmezési programokkal segítette, vagy éppen azzal mentette meg a tönk szélén álló gazdákat, hogy jó áron felvásárolta tőlük a legyengült állataikat. Az intézkedések valamennyire stabilizálták a társadalmat, és a táj is élhetőbbé vált, de az igazi fellélegzést az 1940-es év jelentette, amikor újra csapadékosabb periódus kezdődött. A Dust Bowl persze nem múlt el nyomtalanul, néhány térségben évtizedekig tartott a talpra állás.
