Az 1870-es évek közepén hátborzongató sáskajárást szenvedett el Észak-Amerika. A sziklás-hegységi vándorsáska milliárdjai lepték el hatalmas pusztítást végezve Kanada és az Egyesült Államok síkvidékeit, majd amilyen váratlan volt a kirajzásuk, ugyanolyan misztikus lett az eltűnésük is. Az 1900-as évek elejére gyakorlatilag kipusztult a faj.
Sáskajárásról már a Biblia is megemlékezett, és nem véletlenül került be a hét csapás közé, ezek a rovarok ugyanis hatalmas mennyiségű terményt képesek elpusztítani, súlyos gondokat okozva az élelmiszer-ellátásban. A középkori Európában is előfordultak olyan nagy rovarrajzások, amelyek éhínséggel jártak, az emberek gyakran isteni büntetésként élték meg ezt a jelenséget. Sáskajárásokat Észak-Amerikában is rendszeresen dokumentáltak a 18. század elejétől kezdve, de egyik sem volt olyan katasztrofális, mint az 1873-ban kezdődött, majd még négy éven át megismétlődő rajzás.
A sziklás-hegységi vándorsáskák nevüknek megfelelően a Sziklás-hegység szárazabb, keleti lejtőin éltek. Rajzásuk a szárazabb években kezdődött, amikor az élőhelyükön elfogyott a táplálékuk, és pont a kevésbé nedves időszaknak köszönhetően sok petéjük tudott kitelni. A felduzzadt populációnak új területeket kellett meghódítania, és ilyen esetekben a sáskák alakja is képes megváltozni, sokkal nagyobb szárnyakat tudnak növeszteni, hogy nagyobb távolságokra jussanak el.
Felfoghatatlan méretű sáskahad
A sáskák Kanada és az Egyesült Államok síkvidéki területeire, a nagy prérire hatoltak be, pusztítottak Montanában, Iowában, Nebraskában, Coloradóban, Észak- és Dél-Dakotában, Wyomingban és Minnesotában, és még Texasig is eljutottak. Az 1870-es évek közepén a sáskák körülbelül 5,2 millió négyzetkilométernyi, azaz 55 magyarországnyi területet taroltak le. Ha egybefüggő rajként kezeljük a sáskahadat, akkor egyes becslések szerint legalább 250 ezer négyzetkilométert borítottak be, de van, aki a duplára teszi a méretet. Az Egyesült Államok Rovartani Bizottságának 1880-as jelentése szerint a legnagyobb sáskaraj 1874-ben „egy olyan területet borított be, amely megegyezik Connecticut, Delaware, Maine, Maryland, Massachusetts, New Hampshire, New Jersey, New York, Pennsylvania, Rhode Island és Vermont államok együttes területével”.
A nebraskai Albert Child megyei bíró és meteorológus 1875-ben öt napon át figyelte meg a raj mozgását és kapott távirati jelentéseket más területekről, ezek alapján úgy becsülte, hogy 2900 kilométer hosszú és 175 kilométer széles területet fedtek le a vándorsáskák. A létszámukra is több becslés született, amelyek 3,5 és 12,5 milliárd között mozognak. Magyarul elképzelhetetlenül sokan voltak, és apokaliptikus képként jelentek meg az emberek előtt, ahogy az eget elsötétítve, felhőként borítottak el mindent.
A sáskák mindent felzabáltak. Az magától értetődő, hogy a terményt elpusztították, a gabonától kezdve a gyümölcsökön át a dohányig, de falánkságuknak szinte semmi sem szabott határt, megették a fenyőtűket, a bőrt, a lovak kantárjait és a textilféléket – az embereken lévő ruháknak is nekiestek, ahogy az élő birkák gyapját is lerágták. Egy fehér-zöld csíkos ruhát viselő nő azt állította, hogy a sáskák rátelepedtek, és mielőtt bármit is tenni tudott volna, a zöld csíkokat kiették a ruhájából. Előfordult, hogy amikor megrohamoztak egy fát, letört alattuk az ág, mert az nem bírta el az össztömegüket. Beszámolók szerint sokszor csak csüngő barackmagok maradtak utánuk egy-egy fán, miután a gyümölcsöt lerágták körülötte.
Ha sikerült bejutniuk az épületekbe, az elraktározott élelmiszert is megették, és gyakran egymást is elfogyasztották. Egy akkoriban született vicc szerint, mindent felfaltak, kivéve a jelzálogot.
„Szárnyaik rezgése viharhoz hasonló, üvöltő hanggal töltötte be a fület. Ameddig a szem ellátott, minden irányban tele volt velük a levegő. Ahol leszálltak, nehéz, kúszó szőnyegként borították be a földet” – írta az egyik szemtanú, mások a szárnyaikon megcsillanó napfény miatt fehér felhőhöz vagy hóförgeteghez hasonlították a közeledő rajokat.
Se tűz, se óriási légypapír nem fogta őket
Az emberek kétségbeesetten próbáltak védekezni, az egyik módszer az volt, hogy szövettel, takarókkal borították be a termőföldjeiket, de ez, mint az előzőekből kiderült, hatástalan volt. Árkokat ástak, tüzeket gyújtottak, közéjük lőttek sörétes puskákkal, hogy valahogyan eltereljék a rajt, de hasztalan. Volt olyan gazda, aki annak volt szemtanúja, hogy rovarok a puszta tömegükkel eloltották a tüzet, amelyet a portája szélén gyújtott.
A földeken is megpróbálták irtani a kártevőket, cséphadaróval ütötték őket, vagy óriási fémlemezeket kentek be ragacsos anyaggal, például kátránnyal, melasszal, majd ezeket az extrém légypapírokat húzták végig a talajon, hogy begyűjtsék a sáskákat és petéiket – ami persze a rovarok mennyisége miatt nem volt túl eredményes módszer. A coloradói J. A. King egy lóvontatású, porszívószerű gépet eszkábált össze, amivel begyűjtötte a sáskákat, de szerkezete sokszor eltömődött, nem volt igazán hatékony.
A sáskák ürüléke és tetemei beszennyezték a vizeket, kutakat is. Ahogy közeledett az őszi hűvös, a sáskák szívesen időztek a nap melegét elnyelő síneken, de a reggeli órákra így is elgémberedtek, és nem tudtak felrebbenni, amikor jött egy-egy vonat. A tetemekből összeálló ragacsos, csúszós massza kifejezetten veszélyeztette a vasúti közlekedés biztonságát.
„Döngetik a házakat, betörnek az ablakokon, beborítják az elhaladó vonatokat. Úgy dolgoznak, mintha pusztítani küldték volna őket” – írta a New York Times tudósítója Kansasből.
Ha betakarítható termény nem volt is az élelmezéshez, egy dolog bőségesen állt rendelkezésre: a sáska. Többen is voltak, akik arra biztatták az embereket, hogy egyék meg a rovarokat. Egy Missouriban élő entomológus, rovartani szakember több receptet is közreadott, például azt ajánlotta, hogy forgassák vajba vagy főzzék bele a levesbe a sáskákat, amelyek kellemes, diós jellegű ízt adnak, ha eltávolítják a szárnyaikat és lábaikat. Mások a rákhoz hasonlították a sült sáskát. A rovarokat legalább az állattenyésztésben valamennyire lehetett hasznosítani, sokan szárnyasokat próbáltak meg hizlalni velük.
Kötelező sáskarobot
Az első nagy sáskajárást 1873-ban szenvedték el az amerikai Közép-Nyugat lakói, de a rovarok rajzása nem akart szűnni, és a következő négy évben is megjelentek. A mezőgazdasági termelés így jószerivel teljesen ellehetetlenült, az éhínség vagy az attól való félelem miatt több ezer család fogta menekülőre, és költözött át az észak-amerikai kontinens más tájaira. Becslések szerint Kansas ekkor a lakossága harmadát is elveszíthette, és jelentősen csökkent a nyugati irányú vándorlás is a keleti part felől.
Az államok vezetői kisebb-nagyobb segélyekkel próbálták támogatni a nincstelenné vált gazdákat, sokan kaptak pénzt, rizst, sertéshúst, babot az élelmezéshez, vetőmagot az újrakezdéshez, és ezek szállítását a vasúttársaságok ingyen vállalták. 1874–1875 telén az amerikai hadsereg cipőt, gyapjútakarókat, kabátokat és egyéb tárgyakat juttatott el félreeső helyeken élő farmerekhez. Montana kormányzója, John S. Pillsbury a védekezésben hitt, ezért 1876-ban elrendelte, hogy az állam minden munkaképes férfijának öt héten át heti egy napot a sáskák petéinek elpusztításával kell töltenie. Ilyen rendelkezések más államokban is születtek, olykor még fejpénzt is fizettek meghatározott mennyiségű sáska begyűjtéséért.
Miután öt éven át újra és újra elkezdődött az invázió, a gazdák is alkalmazkodtak, például olyan kukoricát ültettek, amely még a sáskák rajzása előtt beérett. Úgy tűnt, hogy állandóvá válik a rovarok károkozása, de 1877 nyarán hirtelen eltűntek a vándorsáskák. Ebben nagy szerepe volt egy hideg áprilisnak, Montanában valószínűleg egy hóvihar pusztított el rengeteg petét. Sokan úgy gondolták, hogy isteni közbeavatkozás történt, ezért Pillsbury kormányzó imanappá nyilvánította április 26-át, de volt, ahol engesztelő templom is épült a sáskák miatt.
Úgy eltűnt, mintha nem is lett volna
A sziklás-hegységi vándorsáska inváziója 1877-ben véget ért, és 25 év múlva már kihaltnak tekintették a fajt, 1902-ban gyűjtötték be az utolsó élő példányát. Azóta több kutató is próbálja megfejteni, hogy mi okozta a faj gyors összeomlását és megszűnését, hogyan vált semmivé egy többmilliárdos populáció.
Az egyik elmélet szerint a sáskák erősen kötődtek a bölényekhez, amelyek a patáikkal és a legelésükkel a füves térségekben pont olyan viszonyokat teremtettek a talajban, ami kedvezett a sáskák peterakásának. A bölényeket 1868-tól kezdték tömegesen lemészárolni, és már csak alig ezer példány maradt, amikor a sáskák eltűntek. Az elméletet gyengíti, hogy a bölények helyét óriási létszámban szarvasmarhák foglalták el, amelyek hasonló kezelést végeztek el a legelőkön. Egy másik felvetés szerint az indiánoknak is jelentős szerepük volt a sáskák állományszabályozásában azzal, hogy préritüzeket gyújtottak, kedvező élőhelyeket létrehozva. Az indiánok elűzésével viszont ez a tevékenység is megszűnt. Több kutató viszont azt állítja, hogy már a nagy rajzások idején is halálra volt ítélve ez a sáskafaj, mert nem jellemezte elegendő genetikai változatosság.
Jeffrey Lockwood, a Wyomingi Egyetem kutatója szerint egyik korábban ismertetett elmélet sem helyes. Szerinte a sziklás-hegységi vándorsáskák peterakó törzsterülete a kulcs. Ez egykor a Sziklás-hegység folyóvölgyeiben volt, amelyet az aranyásók ellátására megtelepedett farmerek vontak művelés alá, és gyakorlatilag kiszántották és megsemmisítették a rovarok petéit. A termesztett növények és legelő állatok betelepítésével az élőhelyek is teljesen megváltoztak, és valószínűleg az is a sáskák ellen dolgozott, hogy a pionírok szinte teljesen kiirtották a hódokat, amelyek addig gondoskodtak arról, hogy milyen területek álljanak víz alatt. Eltűnésük után aztán olyan térszínek is víz alá kerültek, amelyek addig szárazak voltak.
Néhány kutató még bízik abban, hogy a végtelen prérin még valahol szigetszerűen fennmaradt ez a faj, amiről még kiderülhet néhány újabb dolog, ha teljeskörűen elemzik a Sziklás-hegység gleccsereibe belefagyott példányokat.
Felhasznált források: Atlas Obscura | National Geographic | New York Times | Minnesota Historical Society | Historynet | Legends of Kansas | Cabinet |
