Az oxfordi diákok hatszáz éven át szapultak az esküjükben egy olyan embert, akiről már rég nem tudta senki, hogy kicsoda

Vannak, akik nehezen bocsátanak meg, de 585 éven át haragot tartani kifejezetten túlzásnak tűnik. Az Oxfordi Egyetemen több mint fél évezreden át kellett a mesterfokozatot megszerezni kívánó diákoknak esküt tenniük arra, hogy semmilyen körülmények között nem békülnek meg egy bizonyos Henry Simeonisszal.

A furcsa kitétel 1264-ben került az eskü szövegébe, és egészen 1827-ig benne is maradt. Egy idő után már senki nem emlékezett igazán arra, hogy ki is lehetett ez a Simeon fia Henry, akivel nem szabad megbékélni. 1608-ban Brian Twyne Antiquitatis Academiae Oxon Apologia című könyvében próbált magyarázatot adni arra, hogy kiről is van szó. A könyv az Oxford és a Cambridge közötti örök elsőbbségi vitában kel az előbbi védelmére, így kerül elő Henry Simeonis is. Mivel az eskü szövegében azt is vállalniuk kell a diákoknak, hogy nem fognak újra bakkalaureátust (a mesternél alacsonyabb fokozatot) szerezni, arra következtetett, hogy Henry Simeonis egy olyan diák lehetett, aki hamisan állította, hogy megszerezte ezt az alacsonyabb fokozatot. Sajnos azonban forrást nem közöl a szerző az állításához, így könnyen lehet, hogy csak utólagos okoskodásról van szó.

A szokatlan fogadalom azért is maradhatott meg olyan sokáig, mert Oxford (és persze Cambridge is) különleges jogállást élveznek az amúgy sem egyszerűségéről nevezetes angol jogrendben. Már a 11. században egyre több pap tanított Oxfordban, ami akkor már Anglia egyik legnagyobb és leggazdagabb városa volt, 1167-ben pedig II. Henrik megtiltotta az alattvalóinak, hogy Párizsban tanuljanak, így még többen mentek Oxfordba. A tanárok és diákok egyházi személynek számítottak, így a helyi hatóságok nem ítélkezhettek felettük, ami nem egyszer vezetett komoly ellenségeskedéshez. Ha egy diák tartozásokat halmozott fel, lopott vagy bármilyen módon megkárosította a városlakókat, a sértettek csak az egyházi bírósághoz fordulhattak, amiről gyakran érezték, hogy elfogult az egyetem irányába.

1209-ben egy nő megölésével vádoltak egy diákot (egyes leírások szerint íjászbaleset volt az ügy, nem gyilkosság) az oxfordiak pedig úgy érezték, jobb, ha a saját kezükbe veszik a dolgokat. Tehették ezt azért is, mert János király és a pápa éppen komoly vitában állt a Canterbury érsek kinevezése miatt, és a király felfüggesztette az egyházi bíróságok működését. Mivel az önbíráskodó diákok a vádlottat nem találták, két lakótársát akasztották fel, biztos, ami biztos alapon. Tiltakozásul háromezer tanár és diák hagyta el a várost. Egy részük Cambridge-ben telepedett le, ott alapítva egyetemet, de a többség öt évvel később visszatért, amikor a pápa és a király kibékültek, a pápai legátus pedig kancellárt nevezett ki, hogy intézze az egyetem ügyeit, és kötelezte a várost arra, hogy fogadja el a határozatait. Tulajdonképpen ezzel jött létre különálló jogi intézményként az egyetem.

Természetesen, csak hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű, az egyetem magában is több önálló intézmény (college) szövetsége, és azok mindegyikének saját joganyaga, szabályzata van. Az egyetem szabályainak megváltoztatásához pedig nem elég a kancellár és az egyetemi tanács akarata, azt a királyi tanácsnak is jóvá kell hagynia, sőt bizonyos esetekben a parlamentnek is. Éppen ezért csak nagyon ritkán nyúlnak hozzá a szabályokhoz. 1651-ben például volt egy nagy revízió, de a Henry Simeonisra vonatkozó eskükitétel maradt, és csak 1827-ben törölték, hivatkozva arra is, hogy már tényleg senkinek nincs ötlete sem, hogy vajon ki lehetett ő.

1912-ben azután az akkori főlevéltáros, Reginald Lane Poole talált rá 13. századi iratokban egy bizonyos Henry Symeonisra. Ezek szerint Henry apja, Symeon még János király idején volt a városban királyi megbízott és feltehetően jómódú polgár. Fia, Henry már a város egyik legtehetősebbje volt, akit 1242-ben egy egyetemi tanár megölése miatt 80 fontra büntettek, és kitiltottak a városból. Ez utóbbi annyira nem lehetett hatékony, mert egy évvel később már biztosan újra ott volt. Két évvel később, bizonyítva, hogy az ingatlanbiznisz és a politika sosem állt távol egymástól, úgy férkőzött vissza János fia, III. Henrik király kegyeibe, hogy nagyon jutányos áron adott el neki egy szigetet, amit az uralkodó a ferenceseknek adományozott. 1264-ben aztán a király oklevelet adott ki arról, hogy megbocsátott neki, és egyben utasította az egyetemet, hogy hagyja őt a városban élni.

Poole szerint ekkor ez ellen tiltakozva vonult ki több tanár és diák a városból. Más történészek szerint ez utóbbiban inkább az éppen folyó lázongásnak lehetett szerepe. A magyar tankönyvekben többnyire Simon de Montfort-féle felkelésnek, az angolok által második báróháborúnak nevezett esemény leginkább a főnemesek és a király közti hatalommegosztás kérdése miatt tört ki, de persze szerepet játszottak benne az elvesztett franciaországi háborúk, az éhínség és a növekvő adók is. A hazai történelemkönyvekben leginkább azért szerepel, mert a Montfort által összehívott gyűlést, amiben egyes városok és megyék is képviseltették magukat, szokás a modern parlamentek előfutárának tekinteni.

A harcban kezdetben Montfortnak állt a zászló, aki a lewesi csatában még a királyt is elfogta, és az ország de facto uralkodója lett. Talán nem meglepő, hogy az egyetem és a város ellentétes oldalon állt, az egyetem a bárók és Montfort mellett, míg a város inkább az uralkodót támogatta (ezért is zárathatta be az egyetemet 1264-ben a király). Amikor aztán a király egy időre kikerült a képből, az oxfordi professzorok gyorsan beillesztették a gyilkos Henry Simeonisra vonatkozó kitételt az eskü szövegébe. Simon de Montfort uralkodása nem volt tartós, a király fia, a későbbi I. Eduárd, akit mi leginkább a fakó lováról ismerünk, az eveshami csatában legyőzte, de az eskü attól még maradt, ahogy volt.

Annak, hogy a nagy angol egyetemek szabályai nem változtathatók olyan könnyen, sok más következménye volt még, például így került Lord Byron medvéje is Cambridge-be. Amikor 17 évesen beiratkozott a Trinity College-be, vitte magával kedvenc újfundlandiját, Boatswaint, de rögtön közölték vele, hogy az egyetemi szabályzat tiltja a kutyatartást a diákoknak, és hiába kért kivételt, haza kellett küldenie a kutyát. Bosszúból nekiállt a szabályzatot tanulmányozni, és ki is találta, mit tehet. A szabályzat ugyanis kifejezetten csak a kutyák és a lovak tartását tiltotta meg, más állatról nem ejtett szót.

Így aztán Byron a közeli vásárban vett egy szelídített medvét, és a szobájában kötötte ki. Amikor a tanárok felszólították, hogy tüntesse el, visszakérdezett, hogy ugyan melyik szabály tiltja a medvetartást a diákoknak. Mivel a szabályokat nem lehetett könnyedén megváltoztatni, a medve a három éven át, amit Byron ott töltött, vele maradt. Amikor azt kérdezték, hogy ugyan mihez akar kezdeni vele, azt is felvetette, hogy beülhetne az előadásokra is, hátha sikerül levizsgáznia, de ebbe már nem ment bele az egyetem. Természetesen a szabályok legközelebbi átdolgozásánál már az állattartásra vonatkozó részek is bővültek.