2003-ban egy halom filmdíjat nyert a Good bye, Lenin!, amiben a lelki traumájából kommunista meggyőződésbe menekült keletnémet édesanya kómába esik, majd mire felébred, megszűnik az NDK, de a gyerekei az egészsége érdekében úgy tesznek, mintha még mindig Eric Honecker vezetése alatt élne az ország. Tragikomikus családi történet – szinte hihetetlen, de a valóság a film előtt 35 évvel már megírta a sztorit, egyenesen Portugália 36 éven át regnáló diktátorával.
António de Oliveira Salazar élete utolsó két évében kormányüléseket tartott, olykor a néphez rádiós és televíziós beszédet intézett – épp csak egészsége érdekében senki nem szólt neki, hogy már nem ő a főnök.
Professzor diktátor
Salazar talán kilóg a 20. század klasszikus diktátorainak sorából: nem katona vagy forradalmi vezér volt, hanem egyetemi közgazdászprofesszor, aki 1928-ban lett pénzügyminiszter. Látványos tömegek előtti szónoklatokat sem igen tartott, militáris allűrjei sem voltak. A hatalmat tulajdonképpen nem is magához ragadta, hanem megkapta az első köztársaságnak 1926-ban véget vető, a rendszert nyíltan „nemzeti diktatúraként” meghatározó Óscar Carmona elnöktől – aki mellesleg még évtizedekig megőrizte saját posztját.
De a látszat ne tévesszen meg senkit: aszketikus életűnek tartották – papnak készült –, nem volt családja, amely látványosan gazdagodott volna, de azért a rendszer titkosrendőrsége elvégezte a munkát, ha politikai ellenfelekről volt szó.
Salazar elutasította a kommunizmust, de távolságot tartott az olasz fasizmustól és a német nácizmustól is. A második világháborúban semleges maradt, konstruktív viszonyban a szövetségesekkel – ellentétben a szomszédos, Francisco Franco vezette diktatúrával, amely semlegességével együtt is a tengelyhatalmakhoz húzott. A németek vereségében a kezdetektől biztos Salazar vezette Portugália ezért is lehetett a NATO alapító tagja 1949-ben. Az etnikai alapú nacionalizmus nem illeszkedett Salazar világképébe, elvégre afrikai és kisebb óceániai, indiai gyarmataira hivatkozva népét rasszok feletti, interkontinentális nemzetnek tekintette.
Illiterális állam
Rendszerének az Új Állam (Estado Novo) nevet adta. Ebben a konzervatív, keresztényalapú – bár az egyházat a közvetlen politikai helyett kulturális területre terelő – államban nem volt helyük pártoknak. Ez persze a gyakorlatban egypártrendszert jelentett, még ha Salazar nem nevezte is pártnak az általa vezetett Nemzeti Egységet, az lényegében a kormányzat meghosszabbított karja volt. Nem meglepő módon nem jöhettek létre független szakszervezetek sem, a munkások jogait a korporatív államban a rezsim maga képviselte.
Salazar szeme előtt a makrogazdaság lebegett, valódi érdeme volt, hogy leszorította az államadósságot, többletre hozta ki a költségvetést, növekedett az export. Portugália azonban ezzel együtt is látványosan kilógott a gyarmattartó európai hatalmak sorából – lefelé. Az ország egy főre jutó GDP-je 1961-ben alig negyede volt a francia, 45 százaléka az olasz, 80 százaléka a spanyol adatoknak.
De ennél a Nyugat-Európában messze legalacsonyabb mutatónál még beszédesebb volt egy másik: az írástudatlanok aránya az ötvenes években közel 40 százalék volt – Magyarországon ekkor 8 százalék körüli volt az arány –, de még 1981-ben is közel 20 százalékos volt, amikor Spanyolországban négy, Magyarországon pedig – az európai országok többségéhez hasonlóan – 0,5 százalék körüli. Portugáliában még 1990-ben, EU-tagországként is minden hatodik felnőtt a szó szoros értelmében írástudatlan volt. (Persze a funkcionális analfabetizmus máshol is létező probléma, Magyarországon is.) Volt tehát honnan javulnia az oktatási rendszernek, amely viszont ma példaértékű, erről itt olvashat bővebben.
A belülről jött ellenfél kívül maradt
Portugália persze az évtizedek alatt gyarapodott, de a fentiek alapján is látszott, hogy ez nem volt gazdasági csoda, az ország továbbra is elmaradott volt Nyugat-Európa egészéhez képest. Ezért is kerülhetett homokszem a gépezetbe 1958-ban, amikor az elnökválasztást váratlanul ellenjelölttel tartották meg – addig ugyanis a kihívó mindig idejében visszalépett, így a Salazar támogatását élvező elnökjelölt mindig verseny nélkül nyert.
Humberto Delgado tábornok azonban a visszalépés szívességét nem tette meg. A légierő parancsnokaként nagy tekintélye volt. Ráadásul rendszerkritikája hiteles volt, hiszen belülről jött: „Ez egy zsarnoki rendszer, tudom, mert benne voltam harminc évig” – mondta a Time szerint a kampány idején Delgado. Végül csak 23 százalékot kapott hivatalosan, míg a rendszer jelöltje, Américo Tomás 76,4 százalékot – igaz, az ellenzék nem kapott helyet a szavazatok összesítésénél.
Salazarnak azonban ez is sok volt, ezért gyorsan a törvényhozás kezébe adta az elnökválasztás jogát. Így már nem kellett attól tartania, hogy az egyetlen, elméletben őt elmozdítani képes, hatalmat biztosító poszt az ellenzéké lesz. Delgado elmenekült Brazíliába, majd Algériába, és 1965 elején vissza akart jutni az országba, de a titkosszolgálat (PIDE) emberei megölték a határon.
Formálisan a parlamentet továbbra is közvetlenül választották, de ott az összes helyet mindig a Nemzeti Egység kapta az egyébként is szűk választói körtől – adót nem fizetők, írástudatlanok, nők középfokú végzettség alatt például nem szavazhattak.
Rezsimdöntő vérrög, rendszerváltó szegfű
Salazar hatalmát így végül nem az ellenzék, hanem egy 1968-as agyvérzés döntötte meg. Állítólag leesett a székről – vagy fürdés közben csúszott meg –, de a baj nem tűnt nagynak, a vérrögöt sikeresen eltávolították. Egy héttel a műtét után azonban kómába esett az ekkor már 78 éves vezér. Egy hónappal később tért magához, a körülményekhez képest jó állapotban. Csakhogy ekkor már nem ő volt a kormányfő, miután az elnök, Américo Tomás – akit hiába Salazar javaslatára választott meg 1958-ban a parlament – megfosztotta pozíciójától.
Épp csak nem mondták ezt meg neki. Helyette még csaknem két éven át eljátszotta a környezete, hogy ő vezeti az országot. Kormányülést hívott össze – ennek résztvevői többen már nem is voltak miniszterek –, amelyen döntéseket hoztak. Például a gyarmati háborúval kapcsolatban, amelyet Portugália teljesen feleslegesen vívott 1961 óta Angolában, Mozambikban, Bissau-Guineában, mivel, ellentétben a többi gyarmattartó országgal, nem akart lemondani a gyarmatokról, amelyek megőrzéséhez valójában ereje sem volt az országnak, ahol a háztartások jelentős részében az áram- és az ivóvízellátás sem volt megoldott.
A látszat fenntartásában, hogy Salazar még hatalmon van, tulajdonképpen az egész ország részt vett. Házvezetőnője állítólag próbálta rábeszélni, hogy mondjon le, de hajthatatlan volt, a diktátorok legklasszikusabb érvével: nincs más, aki a helyébe léphetne. Szűkebb körű találkozói még voltak, kerekesszékben tartott fogadást, és továbbra is a kormányfői rezidencián élt. Egy alkalommal még a fővárosi állatkertbe is kilátogatott, rádiós és tévés beszédet is intézett a néphez. Így az egész világ tudta, hogy egy egész ország milyen játékot űz a volt diktátorral. Még külön neki nyomtatott újságot is kapott rendszeresen, amelyben arról olvashatott, hogy ő a miniszterelnök.
Salazar ebben a hitben halt meg 1970. július 27-én, tízezrek kísérték utolsó útjára. Ez a tény és a végigvitt színjáték azonban azt mutatta, hogy ha az ő hatalma már szertefoszlott is, a rendszeré még nem. Arra az 1974-es szegfűs forradalomig kellett várni, amely Salazar utódja, Marcello Caetano hatalmának, a korporatív államnak, a látszatválasztásoknak, a cenzúrának és a gyarmati háborúknak is véget vetett, végleg lezárva az Új Állam 42 évig tartó korszakát. 12 évvel később Portugália már demokratikus országként az EU elődjét jelentő Európai Gazdasági Közösség tagja lett. Teljesen azóta sem zárkózott fel, de a demokratikus Portugália ebben láthatóan sikeresebb volt, mint Salazar négy évtizeden át tartó rendszere.
