A piramisjátékoknak, MLM-eknek már évszázados hagyományuk van, és a mai napig népszerűek azok körében, akiket nem zavar, ha át kell verni közeli vagy nem túl közeli ismerősöket. Voltak olyanok – mint például Bernard Madoff –, akik milliárdokat csaltak így ki emberekből, de olyan piramisjáték is akadt, ami egy egész ország gazdaságát rázta meg. Ez volt az 1997-es albániai piramisjáték-válság, ami polgárháborúhoz vezetett.
Albánia az első világháborúból nem túl stabil lábakon kászálódott ki. Nem volt jól kiépített kormányzati és gazdasági rendszere, és a határait sem mindenki ismerte el, így a környező országok célkeresztjébe került. Bár történt egy kérészéletű, republikánus fellángolás, 1939-re visszatért a monarchia. A második világháború elején Olaszország lerohanta és elfoglalta Albániát, 1943-ban Németország vette át az irányítást, majd a háború végén kommunista partizánok felszabadították az országot az elnyomás alól.
Azonban, ahogy oly sok országban ebben az időben, az egyik autoriter rendszert egy másik váltotta: Enver Hoxha kormánya kikiáltotta a szocialista köztársaságot, de utána több mint negyven éven át gyakorlatilag teljhatalommal irányították Albániát, az egyik lépésük a magántulajdon eltörlése volt. A köztársaság évtizedeiben először Jugoszlávia, majd a Szovjetunió irányába húztak, de végül a nagyhatalommal is összevesztek, és egészen elszigetelődtek a nemzetek közösségétől.
Épp ezért a gazdaság és úgy általában az albánok nem voltak felkészülve a kommunisták bukására és az 1990-es évek demokratizálódási folyamataira. Bár a piacgazdaság hamar megvetette a lábát, nem állt mögötte kiépített, bejáratott pénzügyi rendszer. Nem nagyon voltak privát bankok, csak államiak, amikben a lakosok megtakarításának 90 százaléka ült, és amik nem gazdálkodtak túl jól a rájuk bízott vagyonokkal. Emiatt a nemzeti bank hitelplafont vezetett be, de az embereknek az így kiadható kölcsönöknél nagyobb összegekre volt igényük. Ezért kialakult egy másodlagos hitelpiac, ami leginkább családi kapcsolatokra és ismeretségre épült.
Bár eleinte az így felálló, nem hivatalos hitelező cégek összességében pozitív megítélésnek örvendtek, kialakult mellettük egy másik réteg is, olyan cégek, amiknek az emberek odaadhatták a pénzüket, hogy befektessék. Ezekből épült ki a piramisjátékos rendszer. Kormányzati kontroll alig létezett, sőt több vezető politikus is nagyra tartotta ezeket a vállalkozókat, és támogatták is őket. Ezért cserébe ezek a cégek gyakran adományoztak a hatalmon lévő demokratáknak.
Csak egy erős kezdés kell
Ezek a vállalkozások pont úgy működtek, mint bármelyik másik piramisjáték: hatalmas hozamot ígértek, aminek az volt a feltétele, hogy az ember minél több befektetőt vonzzon be maga után. Minél magasabban ül valaki a piramisban, annál több pénzt tud kiszedni belőle. Az elején általában beindul az üzlet, mert sokan akarnak befektetni egy mesés vagyont ígérő cégbe – főleg egy olyan országban, ahol a pénzügyi tudatosság gyerekcipőben jár –, és az egész addig működik is, amíg a nagyot kaszáló befektetők hozamát fedezik az új belépők. Viszont amint nem ez a helyzet, a befektetők értelemszerűen megpróbálják kivenni a pénzüket, amitől összeomlik a kártyavár, és mindenkinek kiderül, hogy valós érték, valós befektetés nem született.
Több olyan albán cég is működött az 1990-es évek elején, ami tökéletesen magáévá tette ezt a sablont. De akadtak olyanok is, amik részben igazi befektetőkként működtek, mint például a VEFA, a Gjallica vagy a Kamberi. Bár ezek szürke zónába estek, a gyanú szerint bűnszervezetekkel is jó viszonyt ápoltak, és segítettek például a jugoszláv csempészeknek. Részben ebből lett a baj.
Mikor az ENSZ 1995-ben felfüggesztette a Jugoszláviára kivetett szankciókat, ezeknek a vállalkozásoknak jelentősen megcsappant a bevételük. A legnagyobbak 1996-ban a kamatlábakat havi 4-5 százalékról 6-ra emelték, hogy pótolják a kiesést. Ez jelentős eltérés volt, ugyanis az infláció az 1995-ös 5 százalékról 1996-ra 17-re emelkedett. Ebben az évben választást is tartottak, és az ebből eredő bizalmatlanság miatt a cégek ismét emeltek, 8 százalékra. Így akartak új befektetőket csalogatni. Voltak piramisjátékok, amik 12-19 százalékos kamatot ígértek.
A Xhafferi és a Populli, a két nagyobb befektetőcég összesen 2 millió ügyfelet vonzott be a 3,5 milliós országban. Mivel nagy lett a verseny, mindenki elkezdett kamatlábat emelni, és lassan már csak egymásra licitáltak. Ez annyira vonzó volt az albánoknak, hogy volt, aki a házát vagy a jószágait is eladta, hogy minél többet tudjon befektetni az elképesztő hozamokat ígérő cégeknél. A csúcsukon a piramisjátékok kötelezettségeinek névértéke az ország GDP-jének csaknem felét tette ki. Ezt az állam leginkább passzívan figyelte, és amikor például az IMF jelezte, hogy ez így nem lesz jó, elkezdte támadni a nemzetközi szervezetet. Csak októberben jelezték a népnek, hogy valami nincs rendben ezekkel a befektetőkkel, és végül külső nyomásra felállítottak egy bizottságot, hogy megvizsgálják a piramisjátékokat. A bizottság egyszer sem ült össze.
Az összeomlás 1996. november 19-én kezdődött el, amikor a Sude nevű cég nem tudta teljesíteni a kintlévőségeit. Ez alapjaiban rengette meg a befektetőcégekbe vetett bizalmat, így az emberek nem akartak új helyeken befektetni. A piramisjátékok viszont nem működnek új befektetők nélkül, így 1997 januárjában a Sude és a Gjallica is csődöt jelentett. Emiatt zavargások törtek ki Albániában, amiket nem enyhített, hogy a többi hasonló cég is elkezdett bedőlni.
A kormány kicsit megkésve, de akcióba lendült. Először megtagadták, hogy kompenzálják a károsultakat, ami nem volt népszerű ugyan, de megkönnyítette a kilábalás folyamatát, majd befagyasztották néhány nagyobb cég bankszámláit, amiken nagyjából a GDP 10 százalékának megfelelő összeg ült. A nemzeti bank korlátozta a készpénzfelvételeket, hogy a többi cég se tudja kiüríteni a számláját.
Ezek a lépések azonban nem nyugtatták meg az albánokat, akik közül sokan minden lekjüket ezekbe a piramisjátékokba tolták be. A polgárháború egyre inkább elharapódzott, a kormány 1997 márciusára elveszítette az ország déli része feletti irányítást. A hadsereg és a rendőrség állományának jelentős része dezertált, és a fegyvertárakból több mint egymillió lőfegyvert loptak el. Rengeteg külföldi hagyta el az országot, és sok albán is az emigráció mellett döntött, a zavargásokban nagyjából kétezren vesztették életüket.
A kormány egyre kevésbé volt ura a helyzetnek, és újabb nehézségekbe ütközött, amikor az emberek elkezdték felgyújtani a vámőrök és az adóhatóság irodáját. Végül az ENSZ-nek is be kellett avatkoznia, Görögország és Olaszország katonákat vezényelt Albánia déli részére, hogy segítsenek a civileknek. Bár a kormány végül lemondott, több gyár is leállt, az árak az egekbe szöktek, és döcögött a kereskedelem. Eközben a legnagyobb piramisjátékos cégek kitartottak amellett, hogy legitim vállalkozások, és nem adták át az eszközeiket.
Végül az új, szocialista kormány megalakulásával normalizálódni kezdett a helyzet, és a nyár végére lezárult a polgárháború. Az új vezetés külföldi szakembereket hívott be, hogy segítsenek felszámolni a piramisjátékokat, amit a korábbi vezetés sokáig ellenzett – többek között azért, mert ők is befektettek a piramisjátékokba. Persze mire az új rendszer felállt, az érintett cégek tartalékai jelentősen megcsappantak, és nem sokat segített, hogy az eredeti cégvezetők ahol csak tudtak, keresztbe tettek a szakembereknek, és több esetben is megfenyegették őket. Végül csak 1998 márciusára sikerült átvenni a teljes uralmat a cégek felett. A korábbi cégvezetők közül aki nem menekült el, börtönben találta magát, de ez nem sokat segített azoknak, akik mindenüket elvesztették.
