Kevés lehangolóbb dolog van annál, mint amikor egy volt középiskolai osztálytársunk a semmiből előbukkan és felajánlja nekünk egy irreálisan hosszú üzenetben, hogy menjünk el vele kávézni, mert olyan rég láttuk egymást. Ilyenkor az ember jellemzően nem arra számít, hogy a régmúlt barátságot szeretné feléleszteni, inkább tutibiztos ajánlatokra, melyekkel az otthonuk kényelméből is százezreket szakíthatnak játszi könnyedséggel.
Az MLM-es (multi-level marketing, többszintű értékesítés) rendszereknek, amikbe ilyenkor megpróbálnak beépíteni minket, a megítélése nem a legjobb, de többnyire teljesen legálisak. Ha pedig valaki hidegvérrel képes bepalizni a saját ismerősei felét, és nem zavarja, hogy közben teljesen elidegeníti a másikat, valóban még egész jól meg is lehet élni belőle.
A legális hálózati marketingnek persze megvannak a maga játékszabályai, így hiába tűnhet átverésnek, törvényileg azért meg van oldva, hogy senkit ne lehessen így kiforgatni a vagyonából – még akkor sem, ha csak később eszmélt rá arra, hogy mibe vágott bele. Ellentétben az MLM-ek szellemi elődjének tekinthető, pénzügyileg fenntarthatatlan piramisjátékokkal, ahol a mesés hasznot a folyamatosan érkező új befektetők termelik ki a korábban belépőknek. A műfaj legeredményesebb képviselője a 2008-ban letartóztatott amerikai Bernard Madoff volt, aki tizenhat év alatt 65 milliárd dollárt gombolt le a szerencsétlen befektetőkről. A legismertebb azonban nem ő, hanem
Charles Ponzi, aki annyira eredményesen és pofátlanul vert át mindenkit, hogy a piramisjáték angol nyelvterületen a mai napig az ő nevét viseli.
Ponzi sok kudarccal teli év után kevesebb mint egy év alatt dollármilliókat szakított Bostonban a saját, gyors meggazdagodással kecsegtető rendszerével, sokáig az orránál fogva a rendőrséget és a közvéleményt is. Végül egy Pulitzer-díjat érő leleplezéssorozat és az eszmélő hatóságok kidurrantották a lufit.
Amerikában sem könnyebb
A történelem egyik legnagyobb svindlere 1882. március 3-án született az olaszországi Lugo városában Carlo Pietro Giovanni Guglielmo Tebaldo Ponzi néven, egy korábban jómódú, ám akkora már eléggé legatyásodott család sarjaként. Ponzi hamar elkezdett dolgozni, később azonban felvették a római La Sapienza egyetemre, amit a gazdagabb barátaihoz hasonlóan leginkább vakációként fogott fel: a New York Timesnak később arról beszélt, hogy akkoriban semmi sem tűnt vonzóbbnak számára a pénzköltésnél. A fiatal Ponzi remekül érezte magát Rómában, de hamar felélte minden pénzét, így otthagyta az egyetemet, és az S.S. Vancouver hajó fedélzetén Amerika, azon belül is Boston városa felé vette az irányt.
A fiatal férfi 200 dollárral vágott bele az útba, de mire átszelte az óceánt, szinte minden megtakarítását eljátszotta, így elmondása szerint 2,5 dollárnyi készpénzzel és egymillió dollárnyi reménnyel szállt partra. Hamar megtanult angolul, de az érkezése utáni közel négy év alatt gyümölcsárustól kezdve mosogatón át pincérig minden volt, hogy fenntartsa magát. 1907-ben aztán Ponzi a kanadai Montrealba utazott, ahol a frissen alapított Banco Zarossi nevű banknál lett pénztáros. A bank rettentően népszerű lett, mert nagyon kedvező feltételeket biztosított az ügyfeleinek, ám hamar kiderült, hogy az alapító Luigi Zarossi az új belépők pénzéből fedezte a magas kamatokat. Így aztán törvényszerűen be is dőlt az egész. Zarossi egy rakás pénzzel Mexikóba menekült, Ponzi pedig újfent munka nélkül maradt.
Eleinte megpróbált segíteni volt főnöke családjának, miközben azon dolgozott, hogy visszatérjen Amerikába. Ez elég nehéznek bizonyult, és végül oda vezetett, hogy Ponzit lekapcsolták egy hamisított csekk miatt, és három év börtönre ítélték. Néhány héttel a szabadulása után újra Amerika felé vette az irányt, de hamarosan ismét rácsok mögé került, miután a vonaton belekeveredett egy embercsempész-ügyletbe. Ponzi így Atlantában is ült két évet, azonban nem adta fel, és szabadulása után kalandos úton visszatért Bostonba. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Rose Maria Gneccóval – aki annak ellenére is hozzáment, hogy tudott leendő férje kétes múltjáról –, a pénzügyei ettől sem jöttek egyenesbe. Rövid idő alatt földbe állította az apósa boltját, kis híján kiutasították egy rakás lopott sajt miatt, majd a saját üzlete is csődbe ment.
Ha egy üzlet beindul
Ponzit nem törték meg a sorozatos kudarcok, és egy szerencsés véletlennek, illetve saját befuccsolt cégének köszönhetően 1919 nyarán végre ki is talált egy módszert, amivel esélye volt a meggazdagodásra. Kapott egy levelet Spanyolországból, és a levélhez egy ún. IRC-t, vagyis nemzetközi válaszdíjszelvényt is mellékeltek, amivel a feladó előre állhatja a válaszlevél feladásának költségeit. Ponzi rájött, hogy ebből profitot lehet csinálni, ha olyan helyről érkezik a szelvény, ahol olcsóbb megvenni, mint Amerikában. Ponzi terve az volt, hogy Olaszországból rendel be nagy mennyiségű IRC-t, amiket aztán 400 százalékos haszonnal ad majd el Amerikában,
ez a rögtönzött arbitrázs kivételesen nemcsak jó ötletnek tűnt, de teljesen legális is volt a nemzetközi megállapodások miatt.
Ponzi bele is vágott a dologba, egy rakás barátját és üzletfelét kezdte el győzködni arról, hogy szálljanak be némi befektetéssel az őrületes pénzeket ígérő bizniszbe. Egy ismerősét sikeresen befűzte az első ügynökének azzal az ígérettel, hogy 10 százalékos részesedést kaphat minden új befizető után. 1920 elejére 1770 dollár és 18 befektető várta az IRC-üzlet beindulását. Az már ennél a létszámnál is kezdett látszani, hogy az elméletben működő üzlet a valóságban azért nem hoz hatalmas profitot, Ponzi azonban a szépen csordogáló új befektetési pénzekből ki tudta fizetni a korai befektetőit, és azt kommunikálta, hogy egy üzlettársa rengeteg kupont szerzett, és még többet szerez majd.
Ez természetesen kamu volt, a cége, a Securities Exchange Company azonban kifelé megbízhatónak tűnt, és tényleg mesés kamatot fizetett. Így aztán egyre többen vitték Ponzihoz a pénzüket, rövidesen nem is kellett kérnie, az emberek maguktól álltak sorba az irodájánál, hogy befizethessenek a csodálatos bizniszbe. A balszerencse által sokéig sújtott olasz csaló befutott, és úgy tűnt, semmi sem állhat az útjába. Még az őt ellenőrző rendőrök is befektettek, vagy beléptek hozzá ügynöknek. Nyáron a Boston Post több cikkben foglalkozott az üzletemberrel, aki igazi jótét lélekként írta le magát, és arról beszélt, hogy az egymillió dolláros vagyonon túl minden pénzét jótékony célokra akarja fordítani.
Időközen az amerikai posta betiltotta az IRC-k nagy mennyiségű beváltását, ami teljesen ellehetetlenítette Ponzi eredeti terveit, a befektetők azonban ki lettek fizetve, így senkinek nem jutott eszébe ezen problémázni. Az üzletember terveit még az sem húzta keresztül, hogy a Boston Post a kezdeti pozitív hangvétel után egyre kritikusabban állt hozzá, és nemcsak a rendszerét kritizáló szakértői cikkeket jelentetett meg, hanem lehozta a korábban az olasz csaló mellett dolgozó publicista, William McMasters leleplező cikkét is. Ezután néhányan visszakérték a pénzüket, de a közvélemény Ponzi mellé állt McMastersszel szemben, így néhány nap alatt minden visszaállt a rendes kerékvágásba.
Jó mulatság, csalómunka
Ezen a ponton Ponzi akár meg is menekülhetett volna, korábban ugyanis saját maga kért auditálást a cégére, arra alapozva, hogy a tőkéjét az általa igazgatott banktól kölcsönvett pénzzel pótolja majd ki a vizsgálat idejére. A számításait azonban keresztülhúzta egy iránta már korábban is hevesen érdeklődő állami bankbiztos, Joseph Allen, aki a kapcsolat tudatában elrendelte, hogy minden egyes dollárnak szenteljenek külön figyelmet a banknál, a gyanús ügyletek miatt pedig külön vizsgálatot kezdeményezett. Ebből gyorsan kiderült, hogy Ponzi több pénzt vett ki, mint amennyi a számláján volt, Allen ezért bezáratta a bankot.
Ponzi számára ekkor egyértelművé vált, hogy már csak a csodában reménykedhet, de innen is volt lejjebb, a Boston Post ugyanis egy névtelen tipp alapján kiderítette, hogy Ponzi korábban csekkhamisításért ült Montrealban. Ezt előbb letagadta, később pedig azt mondta, hogy valóban ült, de nem ő, hanem egykori főnöke volt a tettes. Ennél mindenesetre sokkal nagyobb problémát jelentett az, hogy a vizsgálat alapján Ponzinak 7 millió dollárt kellett volna villantania, hogy bebizonyítsa a cége tisztaságát. Ez nyilván lehetetlen volt, így még a hivatalos eredmény előtt feladta magát. Végig azt állította, hogy az emberek érdekében cselekedett, és élete utolsó interjújában azt is egyértelművé tette, hogy nem látja áldozatoknak a befektetőit.
Végül öt helyett csak három és fél évet ült egy szövetségi börtönben, majd miután kiengedték, rögtön újabb kilenc év várt rá egy államiban is. A kettő között azért volt ideje arra, hogy Floridában próbáljon meg mocsaras területeket eladni építési telekként, amiért újabb egy év börtönt kapott, de sikeresen fellebbezett a döntés ellen, és 1500 dolláros óvadék ellenében szabadulhatott.
Az olasz szélhámos ezután még egyszer megpróbált eltűnni, a megrendezett öngyilkossággal, megváltozott fizimiskával és új névvel megtámogatott terv majdnem be is jött, ám Ponzi elkövette azt a hibát, hogy felfedte a kilétét valaki előtt, így New Orleansben ismét letartóztatták. 1934-ben szabadult a börtönből, ami után szinte azonnal haza is toloncolták Olaszországba, ebből a gödörből pedig már ő sem tudott kimászni. A felesége Amerikában maradt, és néhány év múlva el is vált tőle. Ponzi végül a brazíliai Rio de Janeiróban halt meg 1949-ben, mindössze 75 dollárral a zsebében.
Források: All That's Interesting, Damn Interesting, Wikipédia, Smithsonian Magazine
