Hollandiáról sok minden juthat eszébe az embernek az emelkedő vízszinttől a bicikliken és Johan Cruijffon át egészen odáig, hogy a 17. század végéig igazi kereskedelmi nagyhatalom volt. Ezt az időszakot 1672-ben az úgynevezett Rampjaar, vagyis katasztrofális év zárta le, ami annyira rossz volt, hogy a hollandok meglincselték és megehették a miniszterelnöküket. Persze azóta azért voltak nagy évei a holland gazdaságnak és jó húzásaik a holland kereskedőknek. Utóbbira remek példa, amikor 1963-ban egy csomóan guldenmilliókat kaszáltak azon, hogy pár, addig Hollandiához tartozó települést Németországhoz csatoltak (vissza).
A sztori a második világháborúval, pontosabban annak 1945-ös lezárultával kezdődik, amikor a hollandok hosszas egyeztetések után 1949-ben lényegében elfoglalhattak egy nagyon kis német területet, afféle jóvátételként azokért a károkért, amiket Németország okozott nekik. A hollandok a háború után 25 milliárd holland forintot (guldent) követeltek a németektől, de az már a jaltai konferencia után világos lett, hogy a németeket nem fogják pénzbeli jóvátételre kötelezni. Így jött képbe, hogy akkor adjanak területeket.
A hollandok nem szerénykedtek, eredetileg a közös határnál mindent magukhoz akartak csatolni, az első verzió alapján összesen 41 járás és város került volna hozzájuk, beleértve Aachent, Kölnt, Münstert, Oldenburgot és Osnabrücköt is. A terv kitalálója, Frits Bakker Schut szentül hitt abban, hogy ez nagyjából a minimum, amit a németek tehetnek, de azzal is tisztában volt, hogy etnikai alapon nehéz lenne megindokolni az egészet. Elvégre ezek a területek régóta Németországhoz tartoztak, és szinte kizárólag németül beszélő németek éltek ott. Szerinte azonban így is jogos lett volna a dolog, egyebek közt mert ezzel garantálhatták volna Hollandia biztonságát, és persze kárpótolhatták volna magukat a háború szenvedéseiért.
Bakker Schut az itt élő, durván kétmillió németen nem agyalt sokat, arra jutott, hogy őket ki kell telepíteni, és kész, bár bizonyos esetekben a honosítást sem tartotta ördögtől valónak.
A terv az eredeti formájában még Hollandián belül is vitákhoz vezetett, és nem meglepő módon nem is lett belőle semmi, a szövetséges hatalmak úgy látták, hogy erős Nyugat-Németországra van szükség, és újabb több millió német menekült elhelyezését is kivitelezhetetlennek tartották. A hollandok végül Bakker Schut tervének eleve kevésbé ambiciózus C verziójának még tovább finomított változatát sem valósíthatták meg, ehelyett 1949-ben a határkorrekció jegyében elcsatolhattak Németországtól egy kicsi, egészen pontosan 69 négyzetkilométeres részt, benne pár kisebb településsel. Ezek egyike volt a manapság pár ezer fős Elten, ami az 1963-as sztori főszereplője lett.
A nyugatnémetek nyilván nem örültek annak, hogy elcsatolták a területeiket, és 1957-ben fel is vették a kapcsolatot a hollandokkal, hogy visszacsinálják ezt az egészet. A tárgyalások eredményeként 1960-ban meg is egyeztek arról, hogy 280 millió német márkát fizetnek jóvátételként, cserébe pedig visszakapják az elcsatolt területeket. A visszacsatolás hivatalosan 1963. augusztus 1-jével történt meg.
A kereskedők felismerték: ezen a helyzeten nagyot tudnak kaszálni, hiszen a visszacsatolandó területen tárolt termékek egyik napról a másikra automatikusan átkerülnek a határon. Így aztán július utolsó heteiben fogták magukat, és teherautószámra hordták be a portékájukat, főleg kávét és vajat, amik Németországban jóval drágábbak voltak, mint Hollandiában.
Az amszterdami Duitsland Instituut 2010-es cikkében azt írta, a korabeli beszámolók szerint július 31-én több száz teherautó állt a településen, ahol minden üres épületet és helyiséget raktárnak használtak. A Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint az üres házak mellett báltermeket és mozikat is padlótól plafonig telepakoltak kávéval és vajjal, de a helyiek szerint sok helyen a fészerben, sőt a nappaliban is álltak a dobozok. Ezt a hatóságok is tudták, de nem avatkoztak közbe,
így a rengeteg cucc másnap reggelre úgy került át Németországba, hogy nem kellett átvinni a határon, így pedig vámot és adót sem kellett fizetni utánuk.
Az élelmes kereskedők gond nélkül pakolhatták fel az árut, és vihették tovább oda, ahova amúgy is akarták, csak menet közben a becslések szerint megspóroltak nagyjából 50-60 millió holland forintot. A sürgés-forgás akkora volt ezen a két napon Eltenben, hogy az egészre azóta is az elteni vajéjszakaként (Eltener Butternacht vagy hollandul Boternacht) hivatkoznak. És persze más hatása is volt annak, hogy végeláthatatlan teherautó-konvoj érkezett a városba: az észak-rajna–vesztfáliai tartomány vezetése 250 ezer márkát utalt át a járásnak, hogy legyen pénzük leaszfaltozni az amortizált utakat.
