Meglincselték és megehették a miniszterelnöküket történelmük legrosszabb évében a hollandok

2021. január 20. – 04:53

Meglincselték és megehették a miniszterelnöküket történelmük legrosszabb évében a hollandok
Pieter Frits, a De Witt fivérek meggyilkolása című festménye a hágai Történeti Múzeumban – Fotó: Haags Historisch Museum / Wikipedia

Másolás

Vágólapra másolva

Rampjaar. Azaz katasztrofális év. Így nevezték a hollandok 1672-t, ami az ország aranykorának végét jelentette, amikor a franciák és az angolok is háborút indítottak ellenük, és nem mellesleg, amikor a széles körben elterjedt hiedelem szerint a lincselő tömeg felfalta az árulással vádolt miniszterelnökét. Annyira súlyos év volt, hogy 2020 egészen eltörpül mellette, de lehet, hogy csak azért, mert tavaly egyetlen magas beosztású tisztségviselőnek sem sütötték meg és fogyasztották el a beleit az őrjöngő hollandok.

Johan de Witt 1625-ben született a Holland Köztársaságban, az édesapja Dordrecht polgármestere volt, és kisebb tanulmányi kanyarok után (például írt könyvet a koordinátageometriáról) az ifjabb De Witt is a politikai pályát választotta, ráadásul a családjára jellemző monarchia-ellenességet megtartotta magának is. De Witt huszonnyolc évesen egészen a raadpensionaris pozícióig vitte az államigazgatásban, ami nagy vonalakban a miniszterelnökségnek felelt meg. A monarchisták és a köztársaságpártiak között már úgyis elég súlyos volt a hirig, a megválasztásával De Witt gyakorlatilag az ország de facto vezetője lett, a királyi család helyett. Háromszor újraválasztották, 1658-ban, 1663-ban és utoljára 1668-ban.

Akkoriban Hollandia éppen egy kereskedelmi nagyhatalom volt (az országban alapították például minden idők legnagyobb vállalatát), ami megmagyarázza azt, hogy mit keres mondjuk a Colonization című, kilencvenes években megjelent stratégiai videójátékban választható országként. Hollandia nagyrészt a kelet-ázsiai kereskedelmi útvonalakat irányította, ami pont elég is volt ahhoz, hogy hatalmas befolyása legyen, az országban pedig a monarchia meggyengüljön, hiszen a legtöbb kereskedő nem a királyságot, hanem a köztársaságot favorizálta. A középosztály tört előre, ennek ékes példája volt De Witt pozíciója is.

És egy ideig minden egész szuperül is. De Witt a kereskedelem fontosságát helyezte előtérbe, ezért meghúzta a hadsereg költségeit, cserébe inkább a tengeri naszádra költötte a pénzt, hiszen ebből lett éppen nagyhatalom az ország. A döntés amúgy teljesen logikusnak tűnt, hiszen az ország nem állt háborúban senkivel.

Nem sokkal később azonban Hollandia háborúba keveredett Franciaországgal, sőt a brit tengeri erők blokád alá vonták az országot, szóval azokkal a nagy, pénzzel kitömött kereskedelmi hajókkal nem nagyon lehetett hova menni. Az addig diplomáciában egész ügyesen lavírozó, feltehetőleg a koordinátarendszeri ismereteivel a konfliktusokat szépen elkerülő De Witt ott találta magát, hogy francia katonák masíroztak az anyaföldjén. XIV. Lajos katonaságának pedig sikerült az ország egy jelentős részét elfoglalnia, miközben a miniszterelnök a hajókkal foglalkozott. Zűrzavaros korszak kezdete volt ez Európában, de főleg Hollandiában, aminek ismétlem, az lett a vége, hogy Johan De Witt belsőségeit fogyasztják emberek a nyílt utcán. Állítólag.

A francia-holland háború kezdete ugyanis nem tett különösebben jót a miniszterelnök renoméjának, és hirtelen az ország egy jelentős része azt szerette volna, ha visszatér a királyi család, és rendet vág a kereskedők között. A monarchiapártiak III. Vilmost akarták látni az ország élén.

Valakik pedig szerették volna eltenni láb alól De Wittet, aki súlyos sérülésekkel ugyan, de megúszott egy gyilkossági kísérletet. Ez nem volt elég igazságszolgáltatásnak, úgyhogy a bukott miniszterelnök testvérét, Cornelist hazaárulás miatt bebörtönözték. Cornelist meg is kínozták, úgyhogy bűnösnek vallotta magát, és várta a tömlöcben a sorsát, amikor a bátyja, Johan meglátogatta.

Cornelis de Witt (1623-1672) és testvére, Johan de Witt egy korabeli metszeten – Fotó: Bianchetti / Leemage / AFP

1672. augusztus 20-án Johan De Witt, immáron megfosztva a pozíciójától, meg is látogatta testvérét a hágai Gevangenpoortban. Cornelist kiűzetésre ítélték a hazaárulás miatt, úgyhogy ez a nap lett volna az, amikor a két testvér elbúcsúzott volna egymástól. (Egyes leírások szerint ezzel csalták oda Johant.) A búcsú minden jel szerint meg is történt, majd egy adott pillanatban egy királypárti milícia betört a börtönbe. És mivel semmi ellenállásba nem ütköztek egy elvileg őrzött intézményben, ezért fogták, és meglincselték a De Witt-testvéreket a börtön előtt.

Hogy egész pontosan mi történt, azt nem igazán tudni, már azon kívül, hogy gyakorlatilag szétcincálták Johant és Cornilust, miután agyonlőtték őket. A holttestüket felhúzták egy akasztófa állványzatára, és a tömeg nekik esett. Egyes beszámolók szerint a májukból ott a helyszínen is fogyasztottak, máshol azt írják, hogy valaki az egyik De Witt szemgolyóját roppantotta el a fogai között. Speciel erről nem, de az egész lincselés hangulatáról Alexandre Dumas írt a Fekete tulipán című történelmi regényében, a történtek után majdnem kétszáz évvel:

„Jan de Witt felbukott, és nem kelt föl többé. Erre a többi nyomorult is mind felbátorodott, és rá akart lőni a holttestére. Mind rá akart rontani, kalapáccsal, karddal vagy késsel, mindnek kellett egy csöpp vér, mind ki akart tépni egy darabkát a ruhájából. Amikor végül mind a két halottat összevissza sebezték, marcangolták, kifosztották, a csőcselék a vérben úszó mezítelen tetemeket egy rögtönzött bitóhoz hurcolta, ahol műkedvelő hóhérok a lábuknál fogva felakasztották őket. Ezután következtek a leggyávábbak, akik az eleven testet nem merték bántalmazni, most viszont ízekre tépték a holttesteket, és tíz sou-jával adogatták el a városban Jan és Cornelius földi maradványainak darabkáit.” (Hevesi Sándor fordítása)

Természetesen nem biztos, hogy a De Witt testvéreket elfogyasztották, de az sem biztos, hogy nem fogyasztották el a darabjaikat. A korabeli ábrázolásokból nehéz megállapítani: Jan de Baen festménye, a De Witt fivérek holtteste című alkotás csak a két, elég látványosan feltárt hullát mutatja, amiket láthatólag valakik vagy valamik kipucoltak. Egy feltehetőleg korabeli, ismeretlen művész által készített fametszeten is az látszik, hogy valaki egy hullából éppen kivág egy nagy darabot, de aztán nem tátja ott valaki más is a száját, hogy elfogyassza. Pieter Frits hasonló tematikájú, szintén kortárs festményén csak egy hatalmas tömegjelenet van, bár úgy tűnik, mintha a háttérben, a bitófa körül valaki örömmel ugrálna egy húsdarabbal a kezében.

Jan de Baen, a De Witt fivérek holtteste című festménye az amterdami Rijksmuseumban – Fotó: VCG Wilson / Corbis / Getty Images

Ez, mármint az örömmel ugrálgatás egy halott ember szervével, annyira nem volt ritkaság a korszakban, ugyanis több történész szerint teljesen elfogadott volt, hogy – ahogy Dumas is írja feljebb – szuveníreket vigyen haza a kivégzésekről. Az egyik ilyen legendás példa az volt, amikor I. Károly angol királyt kivégezték, és az összegyűlt katonák sorban mártották bele a kendőiket a kifolyt vérébe, a levágott fejéről pedig hajtincseket vittek el emlékbe.

III. Vilmos pedig Hollandia ura lett. Érdekes módon a király nem tett semmit, hogy megbüntesse a lincselés résztvevőit és látszólagos vezetőit. Sőt volt olyan, akinek pénzt, és olyan is, akinek pozíciót adott az államigazgatásban.