Hét éve élek egy kis érchegységi német faluban, ahol már a kezdetekkor szembe jött a legenda az egykori, rövid életű helyi, független köztársaságról. Egy ilyen, a véletlennek köszönhetően létrejött városállam élhet nyolc napot, mint a pécsi, vagy közel négyszáz évig is, mint Cospaia. A mi környékünknek 42 nap jutott.
A Freie Republik Schwarzenberg, magyarul Schwarzenberg Szabad Köztársasága, a német történelem egyik legkülönösebb, szinte valószerűtlen epizódja. Az kissé félrevezető, mert valójában nem létezett hivatalosan semmiféle önálló állam, alkotmányos köztársaság vagy nemzetközileg elismert politikai képződmény ezen a néven. A Freie Republik Schwarzenberg kifejezés csak jóval később terjedt el, elsősorban Stefan Heym 1984-ben megjelent, Schwarzenberg című regénye nyomán. A történeti magja azonban nagyon is valós: 1945 májusában, a náci Németország összeomlása után a nyugat-szászországi Érchegység egy kisebb térsége, benne Schwarzenberg környékével, hat héten át ténylegesen megszállatlanul maradt.
A háttér megértéséhez vissza kell lépni 1945 tavaszára, a háború végjátékához. Németország katonailag összeomlott, a frontok szétestek, a helyi közigazgatás sok helyen megbénult, és a szövetségesek már a jaltai megállapodás alapján készültek a megszállási övezetek kialakítására. Elvileg már korábban eldőlt, hogy a nyugati Érchegység térsége a későbbi szovjet megszállási övezethez fog tartozni, a terepen azonban a hadműveletek és az adminisztratív határkijelölés nem azonos tempóban haladtak. Az amerikai hadsereg nyugat felől előrenyomulva május elejére elérte a térség peremét, a Vörös Hadsereg pedig keletről közeledett, de a közöttük fekvő vidék egy ideig ténylegesen a senki földje maradt. Az amerikaiak a háború végével leállították a további előrenyomulást, időnként járőröztek ugyan a környéken, de nem hoztak létre katonai parancsnokságot, a szovjet bevonulás pedig csak később történt meg.
Tartja magát egy legenda, amellyel magyarázzák, miért nem ért ide egyik szövetséges sem, ami feltűnően hasonlít a már említett Cospaia eredettörténetéhez. Bár itt nem hívnak minden folyót Riónak, mint Firenze környékén, de azért akad a közelben két Mulde folyó is. Ma már Zwickauer Mulde és Freiberger Mulde néven különböztetik meg őket, de akkoriban a köznyelvben csak szimplán Muldeként emlegették mindkettőt. A legenda szerint ez okozott gondot, mindkét szövetségesnek az volt kiadva, hogy a Mulde folyóig kell előrenyomulniuk. Ők eszerint is cselekedtek, minden folyónál megkérdezték a helyieket, mi a neve ennek – és amikor elhangzott, hogy Mulde, megálltak. Így alakult ki a két azonos nevű folyó között a megszállás nélküli terület.
Hiteles történelmi források nem igazán erősítik meg ezt, és bár remekül hangzik, összevetve a két folyó vonalvezetését és azt a területet, amely dokumentáltan kimaradt a megszállásból, az látszik, hogy a legenda és a valóság még véletlenül sem esik egybe. A „szabad köztársaság” területe bőven átnyúlt a Zwickauer Mulde túlpartjára, és meg sem közelítette a Freiberger Muldét.
A történészek ma sem tudnak teljes bizonyossággal válaszolni arra, hogy pontosan miért maradt ki ez a térség az azonnali megszállásból. A legóvatosabb megfogalmazás az, hogy a katonai helyzet, a demarkáció késlekedése, a frontok megállítása és a terepi koordináció hiányosságai együtt hozták létre a furcsa helyzetet. A legendás változatok sokáig úgy mesélték, mintha a vidéket „elfelejtették” volna, de a komolyabb történeti feldolgozások inkább arra jutnak, hogy egy átmeneti hatalmi és katonai rés alakult ki, nem valami romantikus csoda. A Schwarzenberg-mítosz később sok ideológiai ráépülést kapott, de a valóság jóval prózaibb annál, mint amit az utókor szeretett volna belelátni.
Ettől a történet még nem kevésbé érdekes, sőt. A döntő kérdés nem az volt, hogy megszületett-e egy „igazi köztársaság”, hanem az, hogy mi történik egy olyan helyen, ahol a régi rendszer már széthullott, az új pedig még nem érkezett meg. Schwarzenbergben és a környező településeken ugyanis a lakosság nem tétlenül várta a megszállókat. Mint Németország más részein is, antifasiszta akcióbizottságok kezdtek szerveződni a közrend, az élelmezés és a közigazgatás alapvető újraindítására. A városban 1945. május 11-én indult el a szerveződés: Willy Irmisch és Willy Krause kommunista múlttal rendelkező helyi szereplők, valamint Helene Pabst és Hermann Schlemmer bevonásával elkezdték kidolgozni, hogyan lehetne az összeomlott közigazgatás helyén valamilyen működő rendet teremteni. Másnap, május 12-én bementek a városházára, leváltották Dr. Ernst Albert Rietzsch polgármestert, és létrehozták a helyi antifasiszta akcióbizottságot.
A hivatalos schwarzenbergi városi kiadvány alapján a bizottságnak hat állandó tagja volt. A feladatokat gyorsan felosztották egymás között. Irmisch ideiglenes polgármester lett, Paul Korb a rendőrségi ügyeket vitte, Hermann Schlemmer a védelmi rendfenntartásban kapott szerepet, Helene Pabst pedig a lakosság ellátásáért felelt. Június 5-én a testületet tanácsadó körrel is kibővítették, amelybe a kézműipar, a posta, a vasút és az orvosi ellátás képviselői is bekerültek; Dr. Emil Freudewald például az egészségügyi kérdésekért felelt. A szabadság tehát nem forradalmi szónoklatokból állt, hanem abból, hogy valakinek át kellett vennie a város gyakorlati működtetését.
A bizottság feladatai meglepően földhözragadtak, és egyben súlyosak voltak. A városi brosúra szerint gondoskodniuk kellett a közrend helyreállításáról, a lakosság élelmiszer- és gyógyszerellátásáról, az antifasiszta szerveződés kiépítéséről, a náci vezetők eltávolításáról, a prominens nemzetiszocialisták letartóztatásáról, a segédrendőrség megszervezéséről, a hadifoglyok, kényszermunkások és menekültek hazajuttatásáról, valamint a megszálló hatalmakkal való kapcsolatfelvételről. Ez jól mutatja, mennyire távol áll a valóság a későbbi romantikus képtől: nem egy álomszerű, autonóm miniállam jött létre, hanem egy kényszerű válságkezelő helyi hatalom. A mindennapi gondok közül különösen súlyos volt az ellátás kérdése, mert Schwarzenberg már a háború előtt is behozatalra szorult élelmiszerből, a szállítások érthető módon akadoztak, a lakosság pedig könnyen elszigetelődhetett volna.
A korabeli és későbbi források alapján a fő cél az volt, hogy ne legyen fosztogatás, ne omoljon össze teljesen a közélet, legyen valamilyen rend, és a város ne maradjon kenyér, gyógyszer, fűtőanyag és közigazgatási minimum nélkül. Az akcióbizottságok nem Schwarzenberg találmányai voltak; a háború végén sok helyen alakultak hasonló testületek. Schwarzenberg különlegességét az adta, hogy itt egy ideig közvetlen szövetséges ellenőrzés nélkül működhettek. Ugyanakkor sem az életkörümények, sem az adminisztratív gyakorlat nem igazolja azt a későbbi legendát, mintha itt valamiféle társadalmi utópia jött volna létre.
A Freie Republik Schwarzenberg mítoszának egyik fontos eleme éppen az, hogy az utókor hajlamos többet látni ebbe a rövid időszakba, mint amennyi ténylegesen történt. A történeti valóság szerint nem volt saját alkotmány, nem alakult ki önálló állami intézményrendszer, és nem beszélhetünk olyan értelemben vett szuverenitásról, mint egy valódi köztársaságé. Amit látunk, az inkább egy megszállatlan átmeneti térség önszerveződése. A név maga is utólagos: a város történetét népszerűvé tevő elbeszélés jelentős részben Stefan Heym regényéből és a későbbi kulturális emlékezetből táplálkozik. Nem véletlen, hogy a mai Schwarzenbergben a 42 nap inkább emlékezetpolitikai és kulturális jelkép lett; ezt mutatja a város 2024-ben felavatott 42 Tage nevű köztéri műve is.
A megszállatlan időszak 1945. május 11-től június 24–25-ig tartott, aztán megérkeztek a szovjet csapatok, és ezzel a különös átmenet véget ért. A szovjet parancsnok elrendelte az akcióbizottságok feloszlatását, de a helyzet iróniája, hogy a helyi aktivisták egy részét a már elfoglalt rendszerben mégis megerősítették addigi tisztségükben. Vagyis azok közül, akik a vákuumban átvették a vezetést, többen nem tűntek el azonnal a történelemből, hanem tovább működtek a szovjet megszállási zóna új közigazgatási rendjében is.
Az utóélet legalább olyan érdekes, mint maga a 42 nap. Stefan Heym Schwarzenberg című regénye 1984-ben új életet adott a történetnek, és a valós eseményből irodalmi-politikai jelkép lett. A regényt sokan egyfajta „harmadik út” allegóriájaként olvasták, mintha Schwarzenberg azt mutatta volna meg, hogy létezhetett volna egy más Németország is, nem náci, nem egyszerűen megszállt, hanem alulról szerveződő. Ugyanakkor a történeti kutatás később egyre erősebben árnyalta ezt az értelmezést. Ma már a legtöbb komoly feldolgozás azt mondja: Schwarzenberg jelentősége nem abban áll, hogy valóban megszületett ott egy idealizált „szabad köztársaság”, hanem abban, hogy tisztán megfigyelhető benne, mit tesz egy helyi társadalom, amikor a régi hatalom már nincs, az új még nincs, de a hétköznapi életet valahogy tovább kell vinni.
Ma a Freie Republik Schwarzenberg és története a környékbeli identitás része, a maga legendáival és valóságmagjával, amit ma már nehéz pontosan szétválasztani, és a helyiek szerint talán nem is kell. A köztársaság nevét viselő helyi művészkocsma, ahol útlevelet, tartózkodási engedélyt és étkezési jegyeket is vásárolhatunk, vagy az óvárosban álló, 42 nap nevet viselő szoborcsoport őrzi a sosem létezett miniállam emlékét, és ez a schwarzenbergiek számára épp így a megfelelő.
