Az első világháború után Magyarország lelkületében és területileg is szétesett. Ez a zűrzavaros időszak a felszínre dobott jó néhány politikai kalandort, és megköttettek olyan alkuk, amelyek a megmenekülés vagy a szuverenitás hamis ígéretével kecsegtettek. Az egyik ilyen irracionális vállalkozás a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság volt, amely 1921-ben papíron is mindössze nyolc napot élt meg. Története nyúlfarknyi, inkább csak a létrejöttével és a gyors kimúlásával érdemes foglalkozni.
Bár a trianoni békeszerződést csak 1920. június 4-én írták alá, a kisantant államai nem várták ezt meg, megszállták Magyarországot. A szerb erők, amelyeket francia antantcsapatok is támogattak, észak felé nyomultak, hogy elfoglalják a történelmi Magyarországtól a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolandó területeket. Nagy lendülettel túlszaladtak a majdani határokon, Baranya megyéből is kiharaptak egy jó nagy részt, a Duna–Tisza közén pedig Bajáig jutottak.
A szerb csapatok előrenyomulása elé nem is nagyon gördítettek akadályokat. Károlyi Mihály kormánya a magyar hadsereg fegyverletétele mellett döntött, 1918. november 13-án pedig elfogadta azt a belgrádi katonai konvenciót, amellyel hozzájárult ahhoz, hogy egy ideiglenes demarkációs vonal a történelmi határokon belül húzódjon. A konvenció a Szeged–Baja–Pécs–Dráva vonalon határozta meg a demarkációs vonalat, és Baranya vármegye körülbelül 80 százaléka találta magát pillanatok alatt a szerb oldalán.
Bácskában és Baranyában akkor is több tízezernyi szerb nemzetiségi élt, de a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kiterjesztésének korántsem csak etnikai mozgatórugói voltak. A szerbeket legalább ennyire érdekelték a Mecsek kőszénbányái, amelyekre villámgyorsan, már november 14-én rátették a kezüket, a kitermelt szenet pedig azonnal a belső területeik felé szállították. Ezen a napon a térség központját, Pécset is megszállta a szerb hadsereg.
A belgrádi konvenció elvileg arról rendelkezett, hogy a közigazgatást a magyar hatóságok viszik tovább, de a szerbek katonai segítséggel ezt is az irányításuk alá próbálták vonni, a magyar hivatalnokokat eltávolították, egyértelmű volt, hogy ezt a területet el akarták csatolni Magyarországtól. 1918. november 25-én egy Újvidéken tartott népgyűlés azt mondta ki, hogy Baranya, Bácska és Bánát csatlakozott az éppen születőben lévő délszláv államhoz, Jugoszláviához, de alig egy héttel később Baranya vármegye és Pécs már néphatározatban tiltakozott e döntés ellen.
Az 1920-as trianoni szerződés már nem hagyott kétséget afelől, hogy a szerbeknek ki kell üríteniük a megszállt bácskai, baranyai és tolnai területeket, de sokáig erre nem tudta senki rákényszeríteni őket. Ameddig csak lehetett, húzták az időt, a bányák addig is nekik termeltek, és azzal indokolták jelenlétüket, hogy még nem kaptak választ korábbi követeléseikre Párizsból. Céljaikhoz igyekeztek magyar szövetségeseket is keresni, és körmönfont politikájukhoz találtak is nem túl nagy autonómiával bíró politikusokat.
A Tanácsköztársaság bukása után a baloldali, kommunista szereplők rendszerellenessé váltak, és bár a kommunistákat a Szerb Királyságban is üldözték, a formálódó magyar államhatalom kitaszítottjai jó szolgálatukra lehettek. Pécsen és a megszállt területeken különböző igazgatási szerveknél juthattak munkához, újságot alapíthattak, vezethettek szakszervezeteket, sőt nemzeti tanácsi választást is tarthattak, aminek eredményeként 1920 augusztusában a város vezetését a Pécsi Szocialista Párt vette át, élén Linder Bélával, Károlyi Mihály egykori hadügyminiszterével. Lindert sokáig az ország széthullásának egyik bűnbakjaként tartották számon, amiért hadügyminiszterként azt mondta: „Nem akarok több katonát látni!” Érthető, hogy elmenekült Budapestről, de az kevéssé, hogy miért kollaborált a szerbekkel.
1921 nyarára már elodázhatatlanná vált, hogy a szerb hadseregnek el kell hagynia a megszállt területet, és a nagyhatalmak bábáskodásával július elején pontos tervezet is készült Baranya kiürítéséről. Az úgynevezett Baranya-missziót az angol Francis William Gosset ezredesre bízták, aki az augusztus 9-i kiürítési döntés után másnap Pécsre utazott, hogy felügyelje a folyamatot.
A lakosság nem fogadta egységesen kitörő örömmel, hogy szerbeknek ki kell vonulniuk. Linderék az inkább baloldali elkötelezettségű munkásságot azzal riogatták, hogy ha visszakerülnek Magyarországhoz, akkor elérik őket is a fehérterror hírhedt különítményei, és vérfürdőt rendeznek Pécsen. Linder ugyanakkor nemcsak propagandával próbálta meg átmenteni hatalmát, hanem lepaktált a szerbekkel is. Az Belgrádnak sem lett volna ellenére, hogy ha ők ki is vonulnak Baranyából, az általuk megszállt területen létrejön egy szakadár állam, ami aztán szerb/jugoszláv protektorátus alatt működhet. Linder azt hangoztatta, hogy a párizsi döntés ellenére sem hagyja bevonulni a magyar hadsereget. 1921 augusztusában többször is egyeztetett Nikola Pašić szerb miniszterelnökkel, aki politikai menedékjogot ígért, ha sor kerül a kiürítésre, és valószínűleg hallgatólagosan egy új államalakulat létrehozásába is beleegyezett.
Linder egyébként már 1921 tavaszán felvetette, hogy Baranya szerb megszállása legalább öt évig tartson, és az önigazgatás lehetőségéről is beszélt. A népet nem feltétlenül ez a politikai lavírozás érdekelte, hanem a mindennapi megélhetése, ami ebben az időszakban egyáltalán nem volt könnyű, Pécs és környéke is magas munkanélküliséggel küszködött, szétzilálódott a gazdaság. A szocialista párt 1921. augusztus 14-re hívott össze egy szakszervezeti kongresszust, hogy minderről tárgyaljanak, és egyidejűleg egy népgyűlést is meghirdettek.
A pécsi főtéren körülbelül 15 ezer ember gyűlt össze, és gyorsan magukévá tették a szocialista kongresszus határozatát, ami Baranya proletársága nevében tiltakozott a kiürítés ellen, amit csak akkor fogadtak volna el, ha a Horthy-rezsimet egy demokratikus rendszer váltja fel. Több szónok a fegyveres védekezést sem tartotta kizártnak. Ekkor került reflektorfénybe a pécsi származású szerb festőművész, Petar Dobrović is, aki gyújtó beszédében aztán ki is kiáltott egy új miniállamot.
„60 000 sokác és 50 000 munkás élete forog kockán. Arról a földről van szó, ahol születtünk, ahol mi élni akarunk. Jöhet az antant: 100 000 ember életét nem lehet kipusztítani. A bánya a miénk, az élet a miénk, és én úgy érzem, eljött a pillanat, hogy világgá kiáltsuk, magunk akarunk sorsunkról dönteni, hogy innen proklamáljuk a baranyai magyar–szerb köztársaságot” – olvasható a beszéde a Munkás című lapban.
A tömeg ezután megszavazta, hogy Pécs és Baranya ügyeit a szuverénnek tekintett Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság intézőbizottsága intézze, aminek élére Dobrović került, aki ezzel kvázi köztársasági elnök is lett.
A szónokok elsősorban nem nemzetiségi kérdésekkel érveltek, nem arról volt szó, hogy a helyi délszlávokat akarják megvédeni, a munkásság és a bányászok érdekvédelméről beszéltek. Ennek volt is alapja, mert a megszállás alatt mind Magyarországhoz, mind a délszláv államokhoz képest nagyobb politikai szabadságuk volt ezeknek a rétegeknek, de ezek az engedmények is csak a szerb befolyásszerzés álságos elemei voltak.
A köztársaság megszületéséről gyorsan tájékoztatták az antantot képviselő Gosset ezredest és Svetislav Rajić kormánybiztos-főispánt, de mindenhol hűvös elutasítást kaptak, és nem úgy tűnt, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság is támogatná őket. A szerb politikusok ekkorra már beláthatták, hogy nem odázható el Baranya kiürítése. A jugoszláv sajtó ennek ellenére ünnepelte a baranyai köztársaság kikiáltását, az optimistábbak szerint ez olyan fejlemény volt, ami az antant országaiban is felülírhatja a kiürítési terveket.
A tehetetlenségi lendület még vitte a baranyai köztársaság intézőbizottságát, másnap Mohácson, Siklóson, Szigetváron és Barcson is népgyűléseket hívtak össze, és a települések kifejezték szándékukat a csatlakozásra. Az intézőbizottság tagjai naivan hihettek benne, hogy ha szükség van rá, a megszálló katonaságra is számíthatnak, de alaposan elszámolták magukat. A szerbek, még ha néhány napig mást közöltek is a lakossággal, már augusztus 16-án eldöntötték, hogy átadják a megszállt területeket.
Augusztus 20-án Rajić meghirdette, hogy aki nem akar magyar megszállás alá kerülni, az igényelheti a délszláv királyság útlevelét, másnap megérkezett Pécsre az első csendőrszázad, augusztus 22-én pedig a Nemzeti Hadsereg alakulatai is bevonultak, és megkezdődött a közigazgatás átvétele is. Ezzel gyakorlatilag a csak nevében élő Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságnak is vége volt, nyolc nappal a kikiáltása után.
A Pécsi Est egyik publicistája egy hónappal később a történet főszereplőiről írt. Szerinte Linder és Rajić is hónapokkal korábban tisztában volt vele, hogy a kiürítés meg fog történni, és csak politikai cirkuszt kavartak. Dobrovićot, aki még az utolsó pillanatban is próbált Belgrádban támogatást szerezni, szintén kártékony figurának látta.
„Dobrovicsnak tudom, nem fontos az eredmény. Neki csak az volt a fontos, hogy ő is volt király Bergengóciában” – írta. Egy másik lapszámban pedig mint bolsevista agitátort mutatták be, aki akkor képezte ki a köztársaságot kikiáltó vezéreket, amíg modellt ültek neki műtermében. A nyolc napot élt államot pedig liliputi és pünkösdi jelzőkkel is illették, de köztársaság-paródiának is nevezték a jobboldali lapban.
Dobrovićot később a magyar sajtó is világhírű jugoszláv festőművészként ünnepelte. Linder a miniállam bukásakor Jugoszláviába emigrált, és 1962-ben ott is halt meg.
(Felhasznált források: Rubicon | Magyar Nemzeti Levéltár | Újkor | Pécsi Est | Munkás)
