Konstantinápoly kikötőjét évszázadokig egy hatalmas lánc védte, ami még a Trónok harcában is feltűnt

George R. R. Martin nemrég arról beszélt, hogy néha egyszerűen nincs kedve ahhoz, hogy a leghíresebb regényciklusa, a 15 éve kényszerpihenőjét töltő A tűz és jég dala hatodik részével foglalkozzon. Ez nyilván egyetlen rajongót sem lepett meg, hiszen az író 2011 óta látványosan szívesebben foglalkozott bármivel, mint ezzel. De a Trónok harca-sorozat lezárása miatt azóta is felháborodott emberek, meg persze az olyan sorozatok, mint a Sárkányok háza és a nemrég kijött A hét királyság lovagja tesznek arról, hogy Westeros világa folyamatosan terítéken legyen a popkultúrában.

Valószínűleg sokan emlékeznek még a sorozat egyik kulcsfontosságú csatájára is, ahol Feketevíz smaragdzöld lángokba borul, és Stannis Baratheon teljes flottája megsemmisül Királyvár falainál. Azt a sorozat is egyértelművé teszi, hogy a győzelem főleg Tyrion Lannister érdeme, de az csak a könyvből derül ki igazán, hogy mennyire. Ott ugyanis az a sorozatból kimaradt zárólánc is fontos szerepet kap, ami a Feketevíz torkolatát lezárva csapdába ejti a Baratheon-flottát. A könyvben a láncnak akkora szerepe van, hogy Tyrion összes fejezetében meg van említve,

és a regényben betöltött szerepe mellett azért is érdekes róla beszélni, mert ilyen láncok a valóságban is léteztek, a leghíresebb Konstantinápolynál, amelynek ostromai egyértelmű inspirációi lehettek ennek a csatának.

Az, hogy Martin egy létező dologból építkezett, nem meglepő: A tűz és jég dala egyértelműen inspirálódott történelmi eseményekből, főleg a rózsák háborújából, amin lényegében az egész regénybeli konfliktus alapszik. A feketevízi csata abból a szempontból különösen érdekes, hogy bár a sorozatban és a könyvben is grandiózus jeleneteket hozott, talán így sem volt annyira érdekes, mint a valódi lánc, ami az Aranyszarv-öblöt védte Konstantinápoly partjainál. Az ugyanis évszázadokig létezett, és többször is be kellett vetni – igaz, nem mindig eredményesen.

A konstantinápolyi Nagy Lánc

A ma Isztambul európai felét kettészelő Aranyszarv-öböl régóta fontos szerepet tölt be a régióban, az i. e. 7. században, vagyis nagyjából Bizánc megalapításának idején már igazi kereskedelmi központnak számított. Az ezt követő évszázadokban a várost többször is megostromolták, a rómaiak a 2. évszázad végén komoly károkat tettek benne, de Septimius Severus római császár újjáépíttette a várost, majd fia és későbbi társcsászára, Caracalla unszolására a szabad városoknak járó jogait is visszaállította. 330-ban aztán Nagy Konstantin Új-Róma néven alapította újra, és tette meg a tetrarchia után ismét egyetlen császár által uralt birodalom fővárosává.

Az, hogy Nagy Konstantin a később Konstantinápolyra átnevezett városba helyezte át a birodalom központját, érthető is volt. A földrajzi elhelyezkedése miatt a város nem pusztán virágzó kereskedelmi központ volt, hanem nehezen bevehető erőd is, hiszen akkori formájában egy vízzel körülvett félszigeten terült el. A kikötőknek otthont adó, a kereskedelem központjának tekinthető Aranyszarv-öböl felől viszont sebezhető maradt. Ez a 4. század végén létrejött Keletrómai, vagy később Bizánci Birodalom korai évszázadaiban kevésbé volt problémás a hatalmas hadiflotta miatt, a 8. századra azonban ennek zsugorodásával egyre nagyobb kockázatként jelent meg.

Az Aranyszarv-öbölben felhajózva a város szívébe juthattak volna be a támadók, ahol alacsonyabb és gyengébb falakkal néztek volna szembe az öböl nyugodtabb vizein. Ennek megakadályozására találták ki, és helyezték fel az öböl torkolatát lezáró láncot III. León uralkodásának elején, valamikor a 710-es években. A kifeszítve 750 méter hosszú lánc vasból készült, a két végét a víz felőli városfalakra épített tornyokhoz erősítették az öböl torkolatának két oldalán. Azt, hogy a láncszemek mekkorák lehettek, nehéz megmondani – a korabeli feljegyzésekből annyi derül ki, hogy a lánc nagyon nehéz volt. A lánc több darabja fennmaradt, múzeumokban meg is lehet nézni őket, ezeknek a láncszemei durván 15 kilósak, 50 centi hosszúak és 5 centi vastagok. Egyes szakértők ugyanakkor úgy vélik, hogy ezek csak kiegészítő láncok voltak, és

a vízben lévő láncszemek valójában akár egy méternél is hosszabbak, és 500 kilónál is nehezebbek lehettek – persze erre konkrét bizonyíték egyelőre nincs.

A láncot a két torony mellett összesen nyolc, fából és vaslemezekből épített 20×15 méteres alapterületű, piramisra emlékeztető ponton tartotta, a mozgatásához pedig egy komplex rendszert használtak, ahol a csigákra akasztott láncok végére egy vízzel teli tornyot lógattak – a láncot vízmennyiség növelésével vagy csökkentésével tudták fel- vagy leengedni. Az egyes szegmenseket nagyon gyorsan lehetett mozgatni, és nem is kellett hozzá sok ember, de a lánc készenlétbe helyezése kemény munka volt. Ezt csak akkor tették meg, ha nagy veszély fenyegette a várost, és gyakran előfordult, hogy évtizedekig nem lehetett látni. De azért volt, amikor igen, és az egyik ilyen alkalomról önnek is a Trónok harca fog az eszébe jutni.

Megkerülni kétszer is sikerült

A konkrét eset Konstantinápoly 717-ben kezdődött ostroma, amikor az Omajjád Kalifátus több évtizednyi fokozódó agresszió után a város ellen vonult. Az arabok a korabeli feljegyzések szerint jókora erőt vonultattak fel, a krónikások 120 ezer fős hadseregről és 1800 hajóról írtak. A bizánci erőkről nem maradt fenn semmilyen megbízható adat, de szakértők szerint legfeljebb 15 ezer védő lehetett a városban. Azaz az arab erők jelentős túlerőben voltak, és el is kezdték bekeríteni a várost, de ahogy Hitvalló Szent Theophanész feljegyzéseiben olvasható, a kikötőt nem tudták blokád alá vonni.

Theophanész szerint a Boszporuszon áthajózó arab flotta utóvédje húsz hajóból állt, mindegyiken száz fegyveressel, III. Leónnak pedig ezt sikerült elkapnia a görögtüzet okádó hajóival, miután észlelte, hogy a megváltozott széljárás miatt nem tudnak haladni. A hajók egy része elsüllyedt, egy másik része a városfalak alatt lángolt, többet pedig a környező szigetekig sodort a víz. Theophanész azt írta, hogy III. León ezután éjjel felhúzta a láncot az Aranyszarv-öböl északi felén, felkínálva a behajózás lehetőségét az araboknak, de ők csapdát szimatoltak, és inkább a szomszédos, általuk korábban már feldúlt Trákia egyik part menti városának kikötőjébe hajóztak.

Az arabok végül egy éhezést és betegségeket hozó, különösen kemény tél, több sikertelen tárgyalási kísérlet és támadás, és súlyos veszteségek után 718 nyarán elvonultak a város alól.

Így az nem is történt meg, mint Királyvárnál, de maga a lánc, és persze a görögtűz használata azért elég erősen utal arra, hogy George R. R. Martin innen vehette az ötletet Királyvár ostromához. Itt kell megjegyezni, hogy a kikötők védelmére jóval a bizánciak előtt is használtak már láncokat, például a fejlett kikötőkkel bíró Karthágóban, Zsigmond király uralkodása alatt pedig Budán is feszült egy zárólánc a Duna fölött – erről egy burgundi diplomata, Bertrandon de la Broquière írt először 1433-ban. Igaz, akkor még úgy, hogy ez kivitelezhetetlen, aztán mégis elkészült, és még a 16. században is létezett, ezen a metszeten látható. Erről itt tud többet olvasni.

A konstantinápolyi lánc viszont méretét és komplexitását tekintve is kiemelkedik ezek közül. És azért is érdekesebb náluk, mert egészen meghökkentő módokon sikerült kicselezni a közel ezeréves fennállása alatt: kétszer megkerülték, egyszer pedig az egyik tornyot elfoglalva sikerült átjutni rajta. Utóbbi az 1202 és 1204 között zajlott negyedik keresztes hadjárat végén történt, amikor a keresztesek feldúlták és kifosztották Konstantinápolyt, itt annyi történt, hogy a keresztes lovagoknak többnapnyi harc után sikerült behatolniuk az északi toronyba, így saját maguk tudták beengedni a hajóikat az Aranyszarv-öbölbe, ahol a velenceieknek sikerült is elsüllyeszteniük minden bizánci hajót, így a kikötő a kezükre került.

Ez persze nem jelentett automatikusan sikert, amint a 10. században a Kijevi Ruszból érkező katonák is megtanulták. Ők elég meghökkentő megoldást választottak: fogták magukat, és a tornyok, vagy a lánc támadása helyett kirángatták az összes hajójukat a vízből a Boszporuszon, a szárazföldön megkerülték a torkolat északi részén lévő helyőrséget, aztán az öbölben újra vízre szálltak. A bizánciak meg elpusztították őket görögtűzzel, szóval konkrétan saját magukat ejtették csapdába az öbölben. Valahogy úgy, ahogy Davosék is, amikor a Baratheon-flottával behajóztak a Feketevízre, szóval ez is alátámasztja, hogy Királyvár lényegében Konstantinápoly westerosi megfelelője.

Ugyanezt jóval hatékonyabban kivitelezték a törökök 1453-ban. Hamar rájöttek, hogy maga a lánc áthatolhatatlan – egyes források szerint a lánc mögött mindössze tíz hajó kellett ahhoz, hogy a falakról és a tornyokból érkező lövedékekkel együtt visszatartsák a törökök 300 hajóját. II. Mehmed oszmán szultán erre válaszul ugyanarra a megoldásra jutott mint korábban a szlávok, és építtetett egy, az északi helyőrséget elkerülő utat bezsírozott farönkökből, amin aztán sikeresen át is húzta a hajóit az öbölbe. Ez a törököknek sem jelentett azonnali győzelmet, de végül így is bevették a várost, ezzel megpecsételve a Bizánci Birodalom sorsát.