Ser Duncan vagyok, nagyon magas, és lövésem sincs semmiről

A presztízs tévézés időszakának egyértelmű csúcspontja a Trónok harca volt, ahol összeért a kábeltévés gyökerű, drámai történetvezetés a közeledő streamingháború nagyköltségvetésű ambícióival. Az utolsó évadok ellenére a Trónok harca még mindig a tévés szórakoztatóipar aranysztenderdje, pedig 2019 óta annyi pénz folyt be a sorozatos iparágba, mint soha. Ahogy azt várni lehetett, George R.R. Martin világát ezerrel elkezdte fejni az amerikai szórakoztatóipar, és hiába készültek azóta videójátékok és egy fájóan közepes tévés spinoff, valahogy még mindig azt várják az emberek, hogy Martin fejezze be azokat a nyamvadt regényeket.

Martin közismerten egy nehéz fickó, és a Trónok harca (és maga a Tűz és jég dala világa) globális népszerűsége azzal járt, hogy a látványosan kontrollmániás Martin előbb-utóbb beleállt minden Trónok harca-produkcióba, amelyhez nem volt köze nagyon szorosan. Ez odáig fajult, hogy Martin maga vallotta be, hogy az évek során katasztrofálissá vált a kapcsolata a Sárkányok háza showrunnerjével, Ryan Condallel, aki ugyebár a Tűz és vér világkönyvből próbál összekalapálni valami hasonlót, mint a Trónok harca volt. Eddig sajnos inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A sorozat vége óta az elég zűrös éveken átmenő HBO közel egy tucat spinoffot és ötletet pörgetett maga előtt régóta, ezekből szinte semmi sem lett olyannyira, hogy elégettek 30 millió dollárt egy olyan Trónok harca-spinoff pilotjára, amit végül be sem rendeltek. Abból a vonalból sem lett semmi, hogy majd Jon Snow-val folytatják a történetet északon, és a hírek szerint Kit Harrington vonakodása miatt nem is lesz. Helyette most a pletykák szerint Arya Stark karakterére építve terveznek valamiféle folytatást, de hát ez a lebegtetés megy az HBO-nál évek óta.

Az HBO végül – nagyon helyesen – ráérzett, hogy mindenkinek jobb, ha nem adnak túl nagy kreatív teret másiknak, és maradnak Martin eredeti munkáinál. A Trónok harca is csak addig volt tényleg kiemelkedően jó, amíg utol nem érte a sorozat a regény cselekményét. A Sárkányok házával is az a baj, hogy A Tűz és vér csak egy fikciós történelmi enciklopédia, a sztori komoly részét a készítőknek kellett hozzá költeni. Nem véletlenül egyenetlen a színvonal és nem véletlenül rossz a viszony a készítők és Martin között. Itt jön képbe A hét királyság lovagja és Martin egy kevésbé ismert regénysorozata.

A Dunk és Egg kalandjai közel száz évvel a Trónok harca előtt játszódik, de már a sárkányos Targaryenek utáni időszakban. A nagy regénysorozattal ellentétben Dunk és Egg kalandjainak nagyon más a hangneme: ugyan Westeros továbbra is ugyanolyan kegyetlen, mint mindig, a történet sokkal jobban hasonlít egy klasszikus lovagos kalandregényre, mintsem vérfertőzős királydrámára. Martin kifejezetten szerette ezeket a történeteket, amelyek közel sem annyira komplexek, mint a Tűz és jég dala-saga, de mégis ott van benne az a nagyon aprólékos világépítés és a hétköznapi brutalitás, ami annyira jellemző rá. Csak ezekhez itt sok humor, némi kedvesség és rengeteg naivitás is társul a két főhős miatt.

Martin három regényt írt Dunkról és Eggről, A hét királyság lovagja az első történetet (Kóbor lovag) dolgozza fel. Ebben egy Duncan nevű árvának meghal az ura, de még előtte lovaggá üti a fiút. Duncannek a férfin kívül tényleg nem volt senkije és semmije, így jobb híján elindul egy lovagi tornára, hogy mindent vagy semmit alapon bedobja azt, amit megörökölt urától és mesterétől, Sar Arlantól. A történet ezután a lovagi torna körül forog, és a naiv, langaléta Ser Duncanhez csatlakozik egy titokzatos, kopasz kisfiú apródként.

Nagyon fontos leszögezni, hogy ha valaki úgy ül le A hét királyság lovagját nézni, hogy rosszul megvilágított vártermekben suttogva fenyegetőző hercegeket és udvarnokokat vár, az hamar csalódni fog.

Ez a sorozat egyszerre nagyon Trónok harca és egyszerre nagyon nem az.

A készítők (Martin mellett a Sárkányok háza első évadát író Ira Parker) tényleg nagyon komolyan vették az alapművet, és A hét királyság lovagja hangulatában, történetvezetésében meg szinte minden radikálisan eltér az eddigi sorozatoktól. Dunk egy naiv, de nagylelkű óriás, aki tényleg semmit nem tud a világról azon kívül, amit a részeges, valószínűsíthetően félőrült urától tanult.

Hatalmas termete miatt ráadásul azonnal kiszúrják és hamar konfliktusok kereszttüzében találja magát, miközben látványosan tényleg lövése sincs semmiről azon túl, hogy ő bizony lovag akar lenni. A 195 centis, egykori profi rögbijátékos Peter Claffey tökéletes erre a szerepre mind színészileg, mind fizikailag. Egyszerűen vicces, hogy a magassággal mindig csaló szórakoztatóipar most tényleg talált egy jó nagydarab embert, akiből főszereplőt lehet csinálni úgy, hogy a poénok egy része arról szól, hogy nem fér be az ajtón és mellkastól kilóg bárhol a tömegből.

A Sárkányok háza részben azért nem működött annyira a Trónok harcához képest, mert elfelejtette, hogy Westeros világában nemcsak az uralkodói 1% az érdekes, hanem a legalsóbb társadalmi rétegek élete is. Hiszen az, amiről a rosszul megvilágított tárgyalóasztalnál döntenek az urak, mindig a hétköznapi embereken csattan először. A királydrámának csak akkor van igazán hatása, ha nemcsak a színfalak mögé látunk, hanem a nézőtérre is.

A hét királyság lovagja egy csóró kóbor lovagon keresztül mutatja be ismét a Trónok harca világát, és még úgyis hitelesebben teszi ezt, mint a Sárkányok háza, hogy közben tényleg nagyon más hangvételű. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy sitcomos és vígjátékos elemek vannak benne, miközben megjelenik benne az elmúlt évek slágertémája (Last of Us, God of War, A mandalóri, Death Stranding) a magányos férfi főhős gyerekkel az oldalán.

Dunk és a mellé szegődő Egg kapcsolata klasszikus kalandregényes szituáció, ahogy a cselekmény és a történeti csavarok is a hagyományos lovagregényekből merítenek. Amíg a Trónok harca egy sor zsáneri klisét a feje tetejére állított, A hét királyság lovagja valahogy pont azzal csavar még egyet az egészen, hogy egy Trónok harca-sorozat, ami valahogy mégis egy felnőtt mese.

A hírek szerint a hatszor fél órás első évad részenként 10 millió dollárnál is kevesebből készült, ami azt jelenti, hogy a pár éve elkaszált pilot árának kétszereséből leforgattak egy komplett sorozatot. Ez a kevésbé költekező hozzáállás egyáltalán nem látszik a sorozaton, mert a jelmezek, a díszletek és a helyszínek abszolút autentikusak még úgyis, hogy az egész első évad gyakorlatilag egy nagy helyszínen játszódik. A sorozat hagyományaihoz híven az utolsó előtti epizódra azért bevetettek mindent, de egyáltalán nem zavaró, hogy ez egy érezhetően kisebb lélegzetvételű, kisebb tétekkel járó, egészen másféle produkció lett.

Dunk és ifjú társa, Egg (Dexter Sol Ansell) alapvetően leköti a néző figyelmét, és olyat érezhet, amit Martin világában ritkán: melegséget és szeretetet. Mindketten másmiért naivak ehhez a világhoz, együtt pedig olyan morális szövetséget képviselnek, ami markánsan szembemegy Westeros vérgőzös mindennapjaival. Persze közel sem hibátlan, de a számlájára lehet írni, hogy semmivel sem akar több lenni annál, mint ami.

A Trónok harca hírhedt lett a premier plánba tett női és férfi nemi szervekről, brutális jelenetekről és tabudöntögető karakterábrázolásáról, azonban ezekben a regényekben ilyenek nincsenek egyáltalán. Így mintha az HBO ott állt volna az írói szobában, hogy „gyerekek, vagy csöcsöket vagy vért mutassunk, hát valamitől presztízs tévének kell maradni”, de végül olyan konszenzusos megoldásra jutottak, hogy a sorozat ne legyen indokolatlanul gusztustalan. Rögtön az első részben a képünkbe tolják, ahogy Ser Duncan szarik egy fa tövében, majd találkozunk egy karakterrel, aki olyan vállalhatatlanul krákog, hogy ha villamoson utaznék vele, fixen rászólnék, hogy szálljon már le innen, de azonnal, mert elhányom magam.

Fontos még kiemelni, hogy a két főhős mellett van egy-két emlékezetesebb mellékszereplő még. A leginkább talán az Úriemberek-sorozat miatt ismerős Daniel Ings sziporkázik a hedonista Lyonel Baratheon szerepében, de Danny Webb is nagyon vicces a Ser Arlanról szóló visszaemlékezésekben. Cserébe a Targaryenek valahogy nem az igaziak, és sokkal ijesztőbbek a személyre szabott páncéljaik, mint maguk a szereplők. Még úgyis, hogy Finn Bennett elképesztően ütnivaló arcot kölcsönöz az egyiknek.

A hét királyság lovagja valószínűleg akkor is működne, ha nem a Trónok harca világában játszódna, és ennél nagyobb bók talán nem is kell neki. Persze vannak Targaryenek, Baratheonok, Tyrellek meg kisebb-nagyobb kikacsintások Westeros világára, alapvetően ez a sorozat valami nagyon sajátos akar lenni a kötelező kapcsolódási pontokon túl. Az első rész kicsit nyögvenyelősen indul, és valahol a harmadik epizódtól válik tényleg szórakoztatóvá a történet, de mivel kb. fél órás részekről beszélünk, igazán lehet neki időt adni. A második évad pedig már készül, szóval Dunk és Egg kalandjai valószínűleg még egy ideig velünk lesznek.