Nagy rajongója vagyok a reggelizésnek. Nem volt ez mindig így, de szép lassan rituálévá érett a két kolbászos, sajtos, tükörtojásos szendvics, néhány paradicsom és egy bögre tea elfogyasztása, és magamat ismerve ez így is marad az idők végezetéig. Persze néha becsúszik egy kis müzli, joghurt vagy akár csak egy gyümölcs, ha nagyon nem érek rá. A tegnap esti rakott krumplit viszont eszembe sem jutna elővenni reggel, és ezzel el is érkeztünk a legfontosabb kérdésekhez:
mitől lesz egy étel reggeli, mikor találtuk ki kollektíven, hogy ez a legfontosabb étkezés, és amúgy tényleg ez a legfontosabb?
Kezdjük az egészet egy kis történelmi visszatekintéssel! A reggeli, olyan értelemben, hogy reggel megejtett étkezés, több ezer éves múltra tekint vissza, már a rómaiaknak is volt külön szavuk erre. Ez nem jelenti azt, hogy gyakran ettek reggel, náluk az volt inkább a jellemző, hogy ebédidőben egy nagy étkezéssel letudták a napi szükségleteket, és szentül hitték, hogy ha többször esznek egy nap, azzal ártanak az egészségüknek. Így a reggelizést konkrétan bűnös falánkságnak tartották, mondta egy gasztronómiával foglalkozó történész pár éve a BBC-nek.
Európában a középkorban sem lett népszerűbb a reggelizés, a történészek szerint ekkoriban a nyugis reggelizgetés a gazdagok kiváltsága volt, rajtuk kívül a kétkezi munkásoknál volt még jellemző (logikus módon, hogy bírják az egész napos munkát a földeken), de a legtöbben egyszerűen kihagyták. Abigail Carroll a The Invention of the American Meal című könyvében azt írta, sokáig Amerikában sem volt jellemző a reggelizés – az őslakosok általában nem kötött időpontban ettek, a gyarmatosító telepesek pedig ha reggeliztek is, csak többórányi munka után dobtak be valamit gyorsan.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a reggelire használt angol breakfast szó a középkorban jelent meg, és pont azt jelentette, amire a break és a fast alapján gondolnak – az éjszakai böjt (fast) megtörését (break). Elképzelhető, hogy a ma közismert, bőséges angol reggeli elődje is ekkoriban született meg, nagyböjt előtt ugyanis minden húst és tojást fel kellett használni, így hát ilyenkor mindenki sertéshúst, meg kolbászt evett tojással. Igaz, valószínűleg nem reggelire, mert a felkelés utáni reggelizés csak a 17. században jelent meg.
Ekkorra már egyre többen költöztek be a városokba, és kezdtek el egy adott idősávban dolgozni, és egyre nagyobb volt az igény arra, hogy még egyenek valamit, mielőtt elmennek dolgozni. Aztán a 19. században jött az ipari forradalom, ami végképp bebetonozta ezt a szokást az emberek mindennapjaiban. Ez logikus is volt, hiszen a legtöbb ember ekkor már minden áldott nap ugyanakkor járt be dolgozni, a gyerekek egyre gyakrabban jártak iskolába, szóval mindkét esetben logikus volt, hogy egyenek valamit, mielőtt egész napra elmennek otthonról.
Azt nehéz megmondani, hogy ebben az időszakban pontosan mit ettek az emberek reggelire. Olyan, ma is jellemző dolgokra lehet mutogatni, mint a zabkása, a kenyér vagy a sajt, de népszerű volt a szűretlen, kásás, alacsony alkoholtartalmú sör, sőt gyakran előfordult, hogy az előző napi maradékot melegítették fel és ették meg reggelire, ami manapság elég furcsán hangzik. A századfordulón Amerikában és Angliában is jellemző volt a gazdag, húsos reggeli, és a korabeli Magyarországon is gyakran ettek szalonnát kenyérrel. De népszerűek voltak a különféle rántott levesek, a káposzta és a krumpli is.
A városokban persze nálunk is más volt a helyzet, az Ellenzék című napilap például 1929-ben külön cikket szentelt annak, hogy megfontolandó lehet az angol reggeli a tea és a vajas kifli helyett.
A súlyos reggelinek persze meg is volt az ára. Amerikában az 1800-as években népbetegségnek számítottak az emésztési zavarok, annyit írtak erről az újságok, mint manapság az elhízásról. 1896-ban pedig jött a kukoricapehely, ami néhány év alatt letarolta az amerikai piacot, és a közvélemény számára az egyszerű, egészséges reggeli szinonimája lett. Igaz, a feltaláló John Harvey Kellogg célja valójában nemcsak az volt a kukoricapehellyel, hogy egészséges alternatívát nyújtson, hanem az is, hogy megakadályozza a maszturbálást, de ez most mindegy is.
A kukoricapehelyből pár évtized alatt cukros pénznyomda lett, rajzfilmfigurákkal adták el a gyerekeknek a különféle termékeket, de közben valahogy mégis megtartotta a jó hírnevét. Valahogy úgy, mint a narancslé, ami egyáltalán nem egy egészséges reggeli ital. Közben pedig megszületett az a máig gyakran hangoztatott koncepció, hogy a reggeli a legfontosabb étkezés. Ezt először 1917-ben írták le a Good Health Magazine-ban, amit pont John Harvey Kellogg szerkesztett, úgyhogy ennek fényében azért érdemes fenntartásokkal kezelni. Még akkor is, ha egyébként születtek ezt alátámasztó kutatások, mert legalább ennyi olyan is készült aztán, amelyek kétségbe vonták az eredményeket, és elfogultsággal vádolták az első kutatások készítőit.
Pár éve a BBC egy terjedelmes cikkben járt utána annak, hogy mi az igazság, ebben végül arra jutottak, hogy a reggeli azoknak mindenképpen a legfontosabb, akik éhesek, miután felkelnek. A lapnak nyilatkozó szakértők szerint a lényeg, hogy mindenki hallgasson a saját testére, és egyen, amikor éhes, egyébként pedig ahelyett, hogy egyetlen étkezésre fókuszálna, inkább az egész napi táplálékbevitelét próbálja meg a lehető legjobban kiegyensúlyozni. „Egy kiegyensúlyozott reggeli nagyon hasznos, de a rendszeres étkezés még fontosabb, hogy a vércukrunk egész nap stabil legyen, mert ez segíti a súlyunk és az éhségünk kordában tartását” – mondta egy szakértő a BBC-nek.
Források:Priceonomics, PBS
