Az elmúlt durván négy évtizedben számos alkalommal emlegették a videójátékos világban azt a szót, hogy konzolháború. Az utóbbi jó sok évben jellemzően a Sony és a Microsoft egymásnak feszülésével kapcsolatban, de korábban ott volt ebben a versenyben a Nintendo, még korábban az ő akkori egyeduralmukat megtörni próbáló Sega, annál is korábban pedig az Atari és az Intellivision is. Utóbbi volt az első konzolháború, ami csak két éve zárult le végleg azzal, hogy az Atari megvette a teljes Intellivision brandet.
Menet közben természetesen voltak kisebb csörték is. Ilyen volt például az, amikor az Amerikában évekig egyeduralkodó, de ekkorra a versenytársak és az 1983-as játékipari összeomlás által is megtépázott Atari és az amerikai piacot 1985 után hamar letaroló Nintendo akaszkodtak össze egymással. Méghozzá úgy, hogy miután az Atari hiába próbálta visszafejteni a Nintendo eredetiség-ellenőrző csipjét, fogta magát, kitalált egy kamupert, hogy megkapja a forráskódját, erre alapozva egy az egyben lemásolta, aztán pert indított a versenyszabályok megsértése miatt.
És a legviccesebb, hogy a nyilvánvaló koppintás ellenére nyerhetett is volna, ha nem hazugsággal jutott volna hozzá a Nintendo szellemi tulajdonához.
De kezdjük az egészet az elejéről! Az Atari 1977-ben dobta piacra a VCS (később Atari 2600) néven ismert konzolját, amivel hamar le is tarolta az amerikai piacot. A cég egyeduralma a nyolcvanas évek elején is kitartott, hiába ostromolta a játékóriás Mattel az Intellivisionnel, aztán a Coleco is a hardveresen kifejezetten jó ColecoVisionnel, meg sem tudták közelíteni a népszerűségét. 1983-ban viszont megbosszulta magát, hogy az Atari gépeire bármilyen szemetet ki lehetett adni, az amerikai videójátékos piac összeomlott, és ez az Atarinak is eléggé fájt.
Az Egyesült Államokba éppen ekkoriban betörni készülő Nintendónak viszont pont kapóra jött a dolog. A japán cég 1985-ben dobta piacra Amerikában a Nintendo Entertainment Systemet, vagyis az NES-t, ami nemcsak azért lett nagyon sikeres, mert szebben néztek ki rajta a játékok, hanem azért is, mert a játékkazettákba épített csip egyszerre vette elejét az Ázsiában gyakori másolgatásnak, és akadályozta meg, hogy akárki fejleszthessen játékokat a konzoljára. Emiatt született meg a Nintendo híres plecsnije is, amit a csippel együtt minden hivatalosan megjelent kazettára rányomtak.
A Nintendo pár év alatt letarolta az amerikai piacot, és bár a játékkölcsönzéssel nem tudtak mit kezdeni (azon kívül, hogy emiatt csináltak indokolatlanul nehéz játékokat), a 10NES nevű eredetiség-ellenőrző rendszerüket nem nagyon lehetett megkerülni. Azaz ha valaki velük akart dolgozni, bele kellett mennie, hogy évente maximum öt játékot fejleszt a NES-re, a kazetták gyártását rábízza a Nintendóra, és a játékai két évig nem jelenhetnek meg más konzolra.
Az Atari ebbe nem nagyon akart belemenni, de a Nintendo hajthatatlan volt, úgyhogy az amerikai cég 1986-ban létrehozott leányvállalata, a Tengen 1987-ben hivatalosan is a Nintendo partnere lett, a következő évben pedig ki is adott három licencelt játékot, köztük a legendás Gauntlet NES-es verziójával.
A Tengennél a színfalak mögött természetesen végig azon dolgoztak, hogy valahogy megfejtsék, hogy működik a 10NES, de mint kiderült, ez egyáltalán nem volt könnyű dolog. Így aztán fogták magukat, és elmentek az amerikai szellemi tulajdoni hivatalhoz, és azt hazudták, hogy perben állnak a Nintendóval, amihez szükségük van a rendszer teljes dokumentációjára. Ezt meg is kapták, így pedig semmi nem akadályozta meg őket, hogy tökéletesítsék a már korábban létrehozott, Rabbit nevű csipjüket, és elkezdjék árulni a saját, nem licencelt, de működő kazettáikat a NES-re.
Ezzel párhuzamosan az Atari 1988 végén pert is indított a Nintendo ellen, mert az szerintük megsértette a versenyszabályokat és a trösztellenes szabályozást is. Erre a Nintendo is beperelte az Atarit a versenyszabályok megsértéséért, valamint a szellemi tulajdonuk és a szabadalmaik bitorlásáért, és az egész hamar az egymásra mutogató pókemberes mémre kezdett el hasonlítani. A bíróságon hamar kiderült, hogy az Atari csalással jutott hozzá a forráskódhoz, és mivel így a Nintendónak láthatóan igaza volt, rögtön meg is tiltották az Atarinak, hogy árulja a nem licencelt NES-játékait.
Ezt a fellebbviteli bíróság is megerősítette, némi meglepetésre azonban ők már azt is kimondták, hogy az, hogy az Atari visszafejtette a 10NES-t, és ez alapján megcsinálta a saját, azzal megegyező rendszerét, önmagában nem problémás. Sőt, konkrétan a méltányos használat (fair use) alá esik – csak az Atari nem hivatkozhat erre, mert jogellenesen jutottak hozzá az információkhoz. Az ügy végül 1994-ben zárult le, az Atari Games kénytelen volt kártérítést fizetni, az azonban rövidesen egyértelmű lett, hogy a Nintendo sem folytathatja így a dolgokat.
A cég később elvesztett egy pert a játékbeli csalásokat lehetővé tevő Game Genie-kazettákat gyártó Galoob ellen, és az amerikai kölcsönzők királyát, a Blockbustert is csak arra tudta rákényszeríteni, hogy ne fénymásolja le a játékaik kézikönyvét. Nem sokkal később egyébként a bíróság egy szinte ugyanilyen ügyben a Sega Genesis másolásvédelmét megkerülő Accolade-nek adott igazat, a két ügy között pedig gyakorlatilag annyi volt a különbség, hogy az Accolade az Atarival ellentétben magától fejtette vissza a Sega megoldását.
Az itt teremtett precedensek viszont nem sokáig maradtak meg, a 2000-ben hatályba lépett digitális szerzői jogi törvény, a DMCA ugyanis sokkal szigorúbb szabályokat hozott a másolásvédelembe. És éppen emiatt sok szakértő bírálta is akkor, arra hivatkozva, hogy ez már csorbítja a késztermékek működési elvének visszafejtéséhez való jogot.
(Felhasznált források: The Register, Wikipedia)
