Bár a készpénznek is vannak lelkes támogatói, ma már általánosan elterjedt a bankkártyás fizetés. Sőt, aki nagyon megszokja, még bosszankodhat is azon, ha valahol nem lehet kártyával fizetni. Hát még hogy bosszankodhattak a 18. század közepén azok a brit spekulánsok, akik aztán nem tudtak a francia kártyapénzzel fizetni!
De kezdjük inkább a 17. század végén, amikor Franciaországnak egyre terjeszkedő gyarmatai voltak a mai Kanada keleti részén. Az Új-Franciaországnak nevezett régiónak nem volt saját pénze, a kereskedőhajók az anyaországból hozták a pénzérméket, és ugyanazt a francia livre-t és annak váltópénzeit használták, mint a Párizs környékén élők. A gyarmatokra érkezett fémpénz mennyisége azonban nem volt kiszámítható: előfordult, hogy egy szállítóhajó elsüllyedt, máskor pedig a vártnál kisebb összeget hozott, mert a pénzre nagyobb szükség volt Franciaországban (jellemzően olyankor, amikor XIV. Lajos éppen háborúzott).
Az átmeneti pénzhiányt az új-franciaországi hatóságok eleinte úgy próbálták orvosolni, hogy amikor üres volt a kassza, nem fizették ki a kereskedőket, hanem fizetési kötelezvényeket állítottak ki, és amikor megérkezett a pénzszállítmány, a hitelezők beválthatták a kötelezvényeket. De a gyarmaton is sok pénzre lett volna szükség a további terjeszkedéshez, ott is voltak fegyveres konfliktusok, a katonákat pedig nem lehetett kötelezvénnyel kifizetni. 1685 őszére tarthatatlanná vált a helyzet, Új-Franciaország gyakorlatilag fizetésképtelenné vált. A gyarmat közbiztonságért és pénzügyekért felelős megbízottja, Jacques de Meulles ekkor kétségbeesésében azt találta ki, hogy ideiglenesen játékkártyákat fog pénzként forgalomba hozni.
Ötletét egy elkeseredett levélben megírta Toulouse grófjának, aki akkor a tengerészeti minisztérium államtitkára volt: „Idén nagy bajban voltam a katonák ellátását illetően. Ön, uram, január óta nem küldött pénzt. Ennek ellenére szeptemberig, azaz nyolc teljes hónapig elláttam őket. Saját magam és barátaim vagyonából pótoltam ki, amit csak tudtam, de végül, miután nem volt módjuk további segítséget nyújtani, és nem tudtam, milyen Szentnek mondjam el fogadalmaimat, a pénz pedig rendkívül kevés volt […], eszembe jutott, hogy pénz helyett kártyalapokat adjak ki, amelyeket negyedekre vágtam. Rendeletet adtam ki, amellyel minden lakost köteleztem arra, hogy ezt a fajta pénzt fizetségként átvegye és forgalomba hozza, egyúttal saját nevemben kötelezettséget vállaltam, hogy az említett papírpénzt beváltom.”
A megbízott választása valószínűleg azért esett a játékkártyákra, mert azok nagyobb mennyiségben kéznél voltak, az egyik felük üres volt, és akkoriban a kártyalapok a mainál keményebb kartonpapírból készültek, így tartósabb használatot is kibírtak. A játékkártyák természetesen francia kártyák voltak, de a lapok értéke semmit nem számított, egy pikk bubi nem ért többet, mint egy treff hetes. A kártyapénz címletét az üres felére írták rá, majd magas rangú hivatalnokok aláírásukkal és Bourbon-liliomos pecséttel hitelesítették a fizetőeszközt.
A pénzkibocsátás joga a francia királyé volt, ezért De Meulles igyekezett titkolni a fintech újítást. A saját felelősségére bocsátotta ki a kártyapénzt azzal a szándékkal, hogy miután visszaváltja, majd megsemmisíti őket. Úgy tervezte, hogy csak egyszer lesz Új-Franciaországban kártyavásár. A fémpénzellátás azonban továbbra is akadozott, a telepesek pedig lassan hozzászoktak ahhoz, hogy egymás között is kártyával fizetnek, ezért a játékkártyák hosszabb időre megmaradtak a gyarmati pénzforgalomban. És ez eleinte mindenkinek jó volt, még a királynak is, aki hosszas vonakodás után végül jóváhagyta a kártyapénzt. A gyarmaton megszűnt a pénzzavar, sőt a kormányzat még növelni is tudta a kiadásait, Franciaországnak pedig kevesebb fémpénzt kellett áthajóztatnia az óceánon.
A király pénzügyi vezetőinek két fő aggályuk volt a kártyapénzzel szemben: az egyik a gyarmatok esetleges túlköltekezése, a másik a hamisítás. Francia kártyát bárki tudott venni (akár kártyával) és pár aláírást és egy pecsétet könnyebb volt hamisítani, mint hamis fémpénzt verni. A királynak emiatt mégsem kellett nagyon aggódnia: valóban voltak olyanok, akik nekiálltak kártyapénzt készíteni házilag, de a korabeli bírósági feljegyzések szerint kevesebben, mint amennyien például fajtalankodásért álltak az ítélőszék elé. A hamisítók kedvét szigorú büntetésekkel próbálták elvenni, eleinte korbácsolás, megbélyegzés és száműzetés járt kártyapénz-hamisításért, később pedig már halál.
A túlköltekezés viszont valóban probléma lett hosszabb távon: több kimerítő háború következményeként a francia gazdaság hanyatlani kezdett, és egyre kevesebb fémpénz érkezett az anyaországból. Ezt a gyarmaton könnyen ellensúlyoztak újabb kártyák kibocsátásával. A telepesek pedig, miután látták, hogy milyen ritkán érkezik fémpénz, a megszerzett érméket elkezdték felhalmozni, így a gyarmati pénzforgalomba egyre kevesebb fémpénz került, illetve egyre több kártya. Az 1690-es években már lehetett érezni az infláció jeleit, ennek ellenére 1705-től már a katonákat és az építkezési költségeket is sokszor kártyával fizették.
A következő években a gyarmati infláció súlyosbodott, amit Franciaország megpróbált egyszerűen megoldani: 1717-ben kivonták a kártyapénzt a forgalomból, azzal az ígérettel, hogy értékük feléért fémpénzre váltják a forgalomban maradt lapokat. Körülbelül 960 ezer livre értékű kártya cirkulált már akkortájt, a legnagyobb címlet 100 livre volt. A kártyapénz kivonása recesszióba taszította Új-Franciaországot. 1722-ben a hatóságok kísérletet tettek a rézpénz bevezetésére, de ezt sok kereskedő nem fogadta el, ezért beszüntették a rézérmék forgalomba hozatalát. Végül az 1720-as évek végén a király kénytelen volt engedni a kereskedők követeléseinek, és újra kibocsátotta a kártyapénzt mint Új-Franciaország hivatalos fizetőeszközét.
Az újfajta kártyapénzt már nem játékkártyalapokból készítették, hanem üres, minta nélküli lapocskákból, amikből néha darabokat távolítottak el, így jelezték a címleteket. Egy egész kártyalap 24 livre-t ért, ez volt a legmagasabb címlet. A sarkok levágásával a kártyapénz már csak 12 livre-t ért, további vágások más értékeket képviseltek. A lapocskákat minden évben árura lehetett beváltani, vagy olyan váltóra, amiért Franciaországban adtak fémpénzt.
Ez a kártyapénz további évtizedekre forgalomban maradt, de ugyanazokkal a problémákkal járt, mint elődje. Egyebek közt hozzájárult az inflációhoz, amit más tényezők is pörgettek, például a korrupció és az 1756-ban kitört hétéves háború. E háború észak-amerikai frontján Franciaország véres küzdelmet vívott a Brit Birodalommal az ottani gyarmatokért, amit a francia államkassza már nemigen bírt. 1757-ben fel is függesztették a fémpénzszállítást, a gyarmatok kereskedelmét elsősorban kincstárjegyekkel és váltókkal oldották meg, és persze a kártyapénz is maradt. Az infláció mértékét jól jelzi a francia erők parancsnoka, Montcalm márki egy levele: a márki 1759 áprilisában arra panaszkodott, hogy a gyarmatokon a létfenntartáshoz szükséges áruk nyolcszor annyiba kerülnek, mint 1755-ben.
A hétéves háború tengerentúli harcait az 1763-as párizsi béke zárta le. Ebben Franciaország kénytelen volt lemondani szinte minden észak-amerikai gyarmatáról a britek javára. Ez érdekes átmeneti helyzetet hozott az érintett területeken. A papíralapú fizetőeszközök hamar elértéktelenedtek, miközben újra forgalomba jött a fémpénz. A brit kereskedők bíztak abban, hogy valahogy megoldódik a helyzet, és névértékük 80-85 százalékáért elfogadták a korábban kibocsátott francia váltókat, illetve így került hozzájuk az a nagyjából 600 ezer livre értékű kártyapénz is, ami ekkor még forgalomban volt. Nem jött be a számításuk. Miután képviselőik három évig tárgyaltak Párizzsal, annyit sikerült elérniük, hogy Franciaország ígéretet tett, hogy névértékük negyedéért beváltja a kártyapénzeket. Aki nem sietett, még ennyit sem kapott: 1771-re Franciaország az államcsőd szélére jutott, és minden kártyapénz értékét vesztette.
