A héten az IShowSpeed néven futó, tízmilliós követőtáborral rendelkező influenszer Budapesten randalírozott, és önmagában is elég bizarr látvány volt, hogy egy magyar focimezes, testőrökkel körülvett muksó óriási lendülettel sétál át például a Mammut üzletházon, miközben tinédzserek hordája követi. De még bizarrabb volt, amikor beült az autójába. Ekkor tudta ugyanis a hátsó ülésen lecsekkolni, hogy hányan nézik éppen a közvetítését.
Amikor én néztem, ez 120 és 160 ezer között ingadozott. A lecsekkolás abból állt, hogy megnézte a telefonját, és amikor a telefon képernyője a kamera felé fordult, akkor láthattuk, hogy ugyanazt nézi, amit mi. Elindult a digitális kép végtelenje, amikben IShowSpeed nézte, ahogy IShowSpeed nézi, ahogy IShowSpeed nézi.
Az influenszer budai dilijét fel lehet úgy is fogni, mint a reality tévézés csúcsra járatott, teljesen értelmezhetetlen változatát. A reality műfaja majdnem fél évszázada itt van közöttünk, és ezt most inkább az általános tévénéző emberiségre, mint a magyar közönségre értem – szerencsére pont most jelent meg egy könyv a műfajról, ami összefoglalja a történelmét és a máig elérő hatásait az alkotókkal készült interjúkon keresztül.
Emily Nussbaum könyvében is szerepel az a sztori, amiben szépen összeér a nyolcvanas évek konzervatív amerikai politikája, a kormány drogellenes kampánya, a szenzációhajhász kereskedelmi tévézés és az élő televíziózás műfajának máig megismételhetetlen, megunhatatlan, bizsergető izgalma.
1986 decemberében ugyanis egy Fort Lauderdale-ben, a tévé előtt ücsörgő drogdíler azt nézte végig a tévében, ahogy a rendőrség és egy tévés stáb rátöri az ajtót, majd letartóztatják.
Vagyis az utóbbit már egészen biztosan nem látta, ugyanis éppen a földön feküdt arccal lefelé, és megbilincselték. A részlet az American Vice: The Doping Of A Nation című műsorban ment le, de sajnos a kamerák ezt a részletet nem vették, a készítők csak utólag nyilatkoztak róla, ahogy a rajtaütés során próbálták nagyon gyorsan lekapcsolni az illető tévéjét.
Az egyik készítő Geraldo Rivera volt, az ABC egykori riportere, akit azért hajítottak ki a csatornától, mert nem hagyta szó nélkül, hogy nem készülhetett el egy műsora John F. Kennedy és Marilyn Monroe viszonyáról. Rivera személyisége olyan, hogy ha tízszer lefénymásoljuk, a papíron már Frei Tamásnak tűnik – szenzációhajhász, dörgedelmes, erkölcsös, és a korához képest elég stílusosan öltözködik. A nyolcvanas évek közepén nem állt a legjobban a megítélése, ugyanis készített egy élő műsort arról, hogy egy stábbal feltárják a gengsztervezér Al Capone egy titkos, lefalazott szobáját a chicagói Lexington Hotelben. Harmincmillióan nézték, ahogy bejutnak a terembe, majd csak egy marék szemetet és üres üvegeket találnak ott.
Riverának viszont megtetszett egy ötlet, ami John Langley rendezőtől származott, és azt célozta, hogy hogyan lehetne egy kis izgalmat belevinni az amerikai tévéműsorok világába. Lehetne mondjuk követni a rendőröket, ahogy végzik a munkájukat. Nem lenne hozzá narrátor, nem lenne filmzene, csak a nyers, dokumentumfilmes, vágatlan sztori, ahogy mondjuk letartóztatnak valakit. Igen, pontosan, ez a Cops vagy magyarul Zsaruk című dokureality volt, ami évtizedekig ment mindenféle, köztük magyar tévécsatornákon is, és minimum aggasztónak, de leginkább problémásnak számított, de ez a cikk most nem a Copsról szól. Mert ekkor még sehogy nem létezett: egyszerűen senki sem harapott rá erre az ötletre, vagy ha igen, radikálisan meg szerették volna változtatni.
Langley viszont nem engedett, és a stábjával kitalálta azt az ötletet, hogy mi lenne, ha az Egyesült Államok háztartásaiba élőben közvetítenék azt, ahogy három különböző helyszínen feltételezett kábítószer-kereskedőkön ütnek rajta a helyi rendőrök. Lenne egy rajtaütés Texasban, egy Floridában, egy pedig Kaliforniában. A nyolcvanas évek végéről beszélünk, amikor már bőven volt ilyesmire lehetőség a tévében, de technikailag roppant komoly előkészületeket igényelt. Amiket sikerült megugrani.
A műsor nem kizárólag az élő felvételekből állt, hanem egy stúdióbeszélgetésből – ahol Rivera elmondta, hogy a közönségen drogtesztet hajtottak végre, és tíz százalékuknál találtak kokaint a szervezetükben –, és előre felvett, klasszikus utazós-szenzációs riportokból, Dél-Amerikától az amerikai nagyvárosi gettókig, ahol Rivera személyesen dorgált le egy anyukát, amiért az a csecsemője pelenkájában tartotta a cracket. Az American Vice: The Doping Of A Nation jogilag hírműsornak számított, ezért ki sem kellett takarni az arcokat benne a gyanúsítottakén kívül, és nem kellett senkinek joglemondó nyilatkozatot aláírnia.
Langley későbbi elmondása szerint minden egyes rajtaütésre volt parancsa az adott város rendőrségének, ezek az akciók akkor is megtörténtek volna, ha a stáb nincs ott, ők csak annyit kértek, hogy egy bizonyos napon történjenek meg, amikor ők is ott vannak. Persze így is sikerült teljes fiaskóba belefutni: Texasban Rivera éppen azt konferálta fel, hogy a házban stricik és prostituáltak árulják a kokaint, de az ajtót betörő rendőrök csak egy ártatlan nőt találtak, aki éppen festette a házat. Azért a falhoz nyomták és megbilincselték. Kaliforniában ugyanez történt: őrizetbe vettek valakit, akiről szintén kiderült, hogy csak egy látogató, és nem is találtak drogot a házban.
A floridai Fort Lauderdale-i rajtaütésen ott volt maga Langley is. A technikai parák mellett közvetítési gondok is akadtak: éppen amikor a rendőrök be akartak hatolni, a közvetítés rendezője el akarta indítani a reklámblokkot. Az akció kezdetén a mikrofonos berezelt, ezért Langley vette át a feladatát, és rohangált a rendőrök mögött.
Az ajtót végül rátörték az egyébként rendőrként dolgozó Nelson Scottra. Rivera ekkor a stúdióban magyarázta éppen, hogy a gyanúsítottak arcát nem mutathatják. Majd ebben a pillanatban a kamera balra svenkelt, és egy fiatal nőt mutatott egy csecsemővel a karján. Rivera zavartan kezdte el magyarázni, hogy a nőnek semmi köze nincsen a rajtaütéshez, és hogy élő adásról van szó, ami rizikós dolog. Scottot közben a földön fekve bilincselték éppen.
Langley később azt nyilatkozta, hogy a stábnak kellett gyorsan lekapcsolnia a férfi tévéjét, mert azon éppen ez a műsor ment, nagyjából harminc perce. „Annyira posztmodern volt... Mindenféle dimenziók más dimenziókban” – mondta a rendező Emily Nussbaum könyvében.
A műsort összesen 163 amerikai tévécsatornán közvetítették egyszerre, és nem Nelson Scott volt az egyetlen, aki nézte, hanem nagyjából még tizenötmillió másik amerikai rajta kívül. És akár mi is megnézhetjük most, igaz, nem élőben. A még mindig aktív Rivera feltöltötte a Youtube-ra, de egy már majdnem negyven évvel ezelőtti drogriport ott nem tudott tizenötmillió megtekintést hozni. Majdnem egy év alatt körülbelül kétszázan voltak rá összesen kíváncsiak:
