A békepárti magyar kormány egyik fő eszköze a háborús pszichózis volt a választási kampányban. A rendszerváltás utáni Magyarországon talán sosem olvashattuk, hallhattuk annyiszor a „béke” és a „háború” szavakat, mint az elmúlt hetekben. A két fogalom elvileg kizárja egymást, de a gyakorlatban nem mindig: a történelem során több békés háború is lezajlott már.
Ott van például az angol–svéd háború, ami 1810 és 1812 között bő másfél évig tartott. Ezt a háborút valójában egyik fél sem akarta, a két nemzet sokat üzletelt egymással, a svédeknek konkrétan az angolok voltak a fő kereskedelmi partnereik. A napóleoni háborúkban azonban a két ország szemben álló érdekszférákba került, aminek következményeként Svédország 1810-ben rákényszerült arra, hogy csatlakozzon egy Nagy-Britanniát sújtó kontinentális blokádhoz és kereskedelmi embargóhoz, majd ugyanabban az évben francia nyomásra hadat üzent az angoloknak.
A háború csak papíron létezett, hadmozdulat nem történt, és senkinek nem esett baja. Sőt, a svédek még azt is megengedték, hogy az angolok „megszállják” Hanö szigetét és ott állomásoztassanak hajókat. Így, bár az angolok a fő svéd kikötőket már nem használhatták, a két ország közti kereskedelem fű alatt folytatódhatott. 1812-re aztán egy uralkodóváltás után Svédország és Franciaország viszonya megromlott, és amikor a franciák megszállták Svéd-Pomerániát, a svédek békét kértek az angoloktól. Ezt az 1812-es örebrói békeszerződésben szentesítették, lezárva ezzel a békés háborút.
Még furcsább eset a világtörténelem leghosszabb háborúja, ami szintén vértelen volt. Az ember azt hinné, hogy egy 335 évig húzódó konfliktusban meghalnak néhányan, de az Angliához tartozó Scilly-szigetek és Hollandia ellentéte valójában csak formálisan volt a legtovább tartó háború. Az Angliától délnyugatra, az Atlanti-óceánban található Scilly-szigetek eseményteli helyszín volt az angol polgárháborúban: előbb a parlament erői foglalták el, majd a royalisták vették vissza, hogy bázisul használják. Utóbbiak előszeretettel fosztogatták az ellenség hajóit és ha úgy jött ki, akár holland kereskedőhajókat is, mert a hollandok a parlamentaristák szövetségesei voltak.
Ezt elégelte meg Maarten Tromp holland admirális, és 1651-ben hadat üzent az akkortájt sajátos status quóval bíró szigetcsoportnak. Harcra nem került sor, a royalisták pár hónap után megadták magukat. Anglia és Hollandia viszonya közben egyre csak romlott, mivel egymás konkurenciájának számítottak a gyarmatosítási versenyben. Egy év múlva kitört az első angol–holland háború, és mindenki elfelejtette, hogy érvényben van egy hadüzenet a Scilly-szigetek ellen. A sztorira 1986-ban bukkant rá Roy Duncan helytörténész, és a két ország még abban az évben – 335 évvel a hadüzenet után – hivatalosan befejezte a háborút.
Hasonló lefolyású volt a háború Huéscar spanyol város és Dánia között. Ez a viszály egy évekig tartó, véres konfliktus, az Ibériai-félszigeten a 19. század elején zajló háború mellékága volt. A félszigeti háború a napóleoni háborúk egyik hadszíntere volt, amiben Spanyolország, Portugália és Nagy-Britannia szövetkezett Franciaország ellen. A brutális harcok közben valamikor Huéscar városvezetésének volt ideje felháborodnia, amikor Dánia Napóleon mellé állt. Bár a városnak nem volt erre felhatalmazása, 1809-ben hadat üzent a skandináv országnak.
Aztán ugyanaz történt, mint a Scilly-szigetek háborújával: az inkább szimbolikus gesztusnak tekinthető hadüzenetet nem követték harcok, a valódi háborúk pedig hamar elfeledtették az emberekkel, hogy amúgy a huéscariak mérgesek a dánokra. A háború papíron csak 171 év múlva, 1981-ben ért véget Huéscar polgármestere és a dán nagykövet kézfogásával.
A közelmúltban is találunk vértelen háborút, a „whiskyháború” néven ismert konfliktust – bár ebben még a fentiekhez képest is túlzás háborúnak nevezni a történteket, hiszen hadüzenet sem történt. Két NATO-tag, Kanada és Dánia veszett össze kicsit a Hans-szigeten, aminél jelentéktelenebb földdarabot nehéz elképzelni: egy 1,3 négyzetkilométeres, teljesen kopár sziklatömb lakott területektől távol, az Északi-sarkvidék közelében, aminek még természeti kincsei sincsenek. Mégis közel ötven évig vita tárgya volt a két ország között pusztán azért, mert éppen Kanada és Dánia felségvizeinek határán található.
A nemzetközi jog szerint mindkét fél igényt tarthatott a szigetre, viszont ha valamelyik megkapta volna, akkor a saját vizeinek hivatalos határát is kiterjeszthette volna, ezért nem akart engedni egyik ország sem. Az 1973-ban indult konfliktus diplomáciai tárgyalásokkal kezdődött, amik évek múltán megrekedtek. Ezután jött egy vicces időszak, amikor Kanada és Dánia felváltva foglalta el szimbolikusan a szigetet, olyankor felhúzták a saját zászlójukat, levonták az „ellenségét”, és búcsúzóul a szigeten hagytak egy üveg alkoholos italt (a kanadaiak whiskyt, a dánok konyakot).
Nem tudni, pontosan hányszor váltott italt a két nemzet, de a kétezres évek elejére a vicc komollyá vált. A dánok kétszer is küldtek katonákat a szigethez, Kanada pedig 2004-ben az ország addigi legnagyobb hadgyakorlatát tartotta az Északi-sarkvidéken. Egy évvel később a kanadai védelmi miniszter, Bill Graham, szimbolikus sétát tett a szigeten, erre válaszul a dánok bekérették a kanadai nagykövetet. A diplomáciai izmozásnak deeszkaláció lett a vége: a két ország külügyminisztere lehiggadva megbeszélte, hogy véget vet a whiskyháborúnak. Mivel azonban egyik ország külkapcsolataiban sem ez a fagyos senkiföldje volt a legfontosabb probléma, hosszú évekig kellett még várni az ügy rendezésére.
A folyamatot végül az orosz–ukrán háború gyorsította fel, amikor a felfokozott nemzetközi helyzetben különösen fontossá vált, hogy a NATO-országok még szimbolikus ügyekben is egységet képviseljenek. 2022 nyarán Jeppe Kofod dán és Mélanie Joly kanadai külügyminiszter aláírta a Hans-sziget határairól szóló megállapodást, átadták egymásnak az utolsó szeszesüvegeket, és ezzel lezárták a 49 évig tartó vitát. A megegyezés értelmében egyszerűen felosztották egymás között a szigetet, létrehozva így az első szárazföldi határt a két ország között.
