Az állatvilágban a méret igenis számít, méghozzá sokat: J. B. S. Haldane, az evolúcióbiológia egyik atyja még nagy hatású esszét is írt arról, hogy mennyire más világban él egy hangya és egy elefánt. Míg az utóbbinak a gravitáció okozza a legfőbb problémát, előbbinek sokkal több gondja van például a felületi feszültséggel. Éppen ezért, amikor az állatvilág rekordjairól van szó, érdemes figyelembe venni, hogy egy-egy faj a saját méretéhez képest mekkora teljesítményre képes. Egyes hangyák például a saját testsúlyuk ötvenszeresét is elbírják, ami egy ember esetében három és fél tonna cipelését jelentené.
De nemcsak a relatív súlyemelésben bajnokok az apró élőlények, hanem a kiabálásban is. Nemrég a Danionella cerebrum nevű hal került be a hírekbe, mivel az alig egycentis halacskák olyan hangosan pattogtatják a bordáikat az úszóhólyagjukhoz, hogy az még az akvárium falain kívül is hallatszik. Aki járt már mediterrán országban nyáron, tudja, hogy a nem túl nagy kabócák is egészen meghökkentő hangerővel képesek zizegni. A hímeknek ehhez egy külön szervük van, a potroh oldalán található membránt pattogtatják ki és be elképesztő gyorsasággal, és mivel a potroh belseje tulajdonképpen egy hangdobozzá módosult, ezzel nagyon nagy hangerőre képesek. Ráadásul ezt többnyire kórusban teszik, amitől még hangosabbnak halljuk az éneküket. Amíg nekünk a kabócahang egy merő zizegéssé áll össze, a nőstények kihallják belőle az egyes szólistákat és természetesen a leghangosabb legény lesz a legszimpatikusabb nekik. Ez a folyamat hozhatta létre azt az evolúciós nyomást, amiben a hangerő növelése lett a gének továbbadásának záloga.
Ha a leghangosabb állatokat keressük, akkor érdemes a szárazföldről a vízbe merülnünk, mivel a víz sokkal jobb hangközvetítő közeg, könnyebb benne magas hangerőt elérni. Abszolút értékben mérve a leghangosabb állat a nagy ámbráscet, ami akár 230 dB hangerővel is képes hangot kiadni. Csak hogy tudjuk hová tenni ezt a számot: egy sugárhajtású vadászgép hajtóműve 150 decibelt ad ki felszálláskor, ami fülvédő nélkül simán beszakítja a dobhártyát.
A bálna ezt elsődlegesen a delfinek és denevérek hangradarjához (echolokációjához) hasonlóan használja a zsákmány megtalálására. Szintén híres a hangerejéről a garnélákhoz tartozó pisztolyrák, ami a sekély trópusi vizekben olyan hangosan csattogtatja az ollóját, hogy az nem egyszer még a hajók szonárját is jócskán zavarja. A pisztolyrákok többnyire csoportosan élnek, ez az egyetlen tengeri élőlény, aminek egyes fajai a méhekhez és a hangyákhoz hasonlóan államokat alkotnak, ezért is lehet szükségük a hangos kommunikációra.
Azonban a méretéhez viszonyított hangerőben még a pisztolyrákok is elmaradnak egy aprócska rovartól, ami Magyarországon is megtalálható. Jellemzően kisebb tavacskákban, holtágakban él a törpe búvárpoloska (Micronecta scholtzi), ami csak két milliméteres, mégis néha még a parton állva is hallani lehet a hangját. A hang kiadásának oka nála is az, mint az állatvilágban olyan gyakran: a nőstények csalogatása és meggyőzése arról, hogy az adott egyed a legalkalmasabb a párosodásra. Éppen ezért a törpe búvárpoloskák között is csak a hímek adnak ki hangot, a nőstények a klasszikus családmodellnek megfelelően csak hallgatják őket.
A nőstények számára már csak azért is nehéz lenne hangot kiadni, mert ezt a hímek a párzószervükkel teszik. Ezt dörgölik a potrohukhoz, ami azután a fajra jellemző, három, egyre erősödő hangból álló jelet adja ki. Az állat hasi részén apró szőrök hoznak létre egy vékony levegőréteget, és ahogy ezen oda-vissza verődik a hang, az erősíti fel ennyire. Amikor a kutatók nekiálltak víz alatti mikrofonokkal a laborban mérni a hangot, először azt hitték, elromlott a műszerük, és újrakalibrálták az egész berendezést, annyira megdöbbentek az eredményeken, amit aztán PLOS One című szaklapban jelentettek meg. A méretéhez viszonyított hangerőben, energiában a törpe búvárpoloska egészen egyedülálló az állatvilágban. Ahogyan a kabócák, a törpe búvárpoloskák is csoportosan adnak hangot, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy evolúciós előnye volt annak a hímnek, amelyik hangosabb volt a többinél.
Az állat párzószerve nemcsak a hangadás miatt érdekes, hanem azért is, mert a párzás során a hím egyszerűen átdöfi vele a nőstény kitinpáncélját és a hímivarsejteket annak testfolyadékába fecskendezi. Ez az úgynevezett traumatikus megtermékenyítés más állatcsoportoknál, például az ágyi poloskáknál is előfordul. Az ilyen, Andrew Tate-i értelemben vett harmonikus párkapcsolat kialakulásának evolúciós oka még nem tisztázott teljesen, bár megfigyelték, hogy vannak olyan állatfajok, amiknél a hím párzás után valamilyen anyaggal elzárja a nőstény párzószervét, biztosítva, hogy más hímmel már ne tudjon párosodni. Ezzel a magatartással szemben alakulhatott ki a traumatikus megtermékenyítés.
A törpe búvárpoloska bámulatos párzószerve bekerült a Guinness-rekordok Könyvébe is mint a világ leghangosabb pénisze.