Aki utazott már időzónákon átívelően, mondjuk, Amerikába, és vissza, annak biztosan közeli ismerőse a jetlag, de valószínűleg annak se nagyon kell magyarázni, mi ez, aki maga még nem tapasztalta. Bár jó magyar kifejezést még nem találtak ki rá, a fáradtsággal, tompasággal, alvászavarral, esetleg fejfájással járó jetlag szinte mindig jelentkezik egy nagy időeltolódással járó utazás után. De egyáltalán nem mindegy, hogy ez az utazás milyen irányba történik: nyugatról keletre jellemzően sokkal erősebben üt be a jetlag, mint fordítva.
Aki az Amerikába repülős példán szocializálódott, gondolhatná, hogy ez a különbség abból adódik, hogy odafelé még frissen indulunk, de mire hazaérünk a tengerentúlról, ránk szakad az út minden fáradtsága. A jelenség azonban ettől függetlenül, minden viszonylatban érvényes, ha, mondjuk, Japánba repülünk, odafelé lesz rosszabb a jetlag, és a hazautat ússzuk meg könnyebben. A magyarázat röviden annyi, hogy az emberi szervezet könnyebben ugorja meg, ha a szokásosnál kicsit tovább kell fennmaradni, mint azt, ha korábban kell lefeküdni.
Ha alvással kapcsolatos problémákról van szó, előbb-utóbb mindig ugyanoda lyukadunk ki: cirkadián ritmus. Nincs ez másképp most sem, a biológiai óraként emlegetett fiziológiai mechanizmus a kulcsa annak is, hogy miért jár rosszabbul az, akinek New Yorkból indulva van dolga Budapesten, mint az, aki fordított irányba utazik. Az időzónák átugrálása ugyanis alaposan felborítja a nappalok és éjszakák váltakozásához igazodó belső ritmusunkat, és ha ez ha elveszti a szinkront a külvilággal, napokra ásítozó zombit csinálhat belőlünk.
Na de miért erősebb ez a hatás kelet felé utazva? Azért, mert az emberi cirkadián ritmus nem pontosan 24 órás, hanem annál valamivel hosszabb (hogy mennyivel, abban egyéni ingadozás is lehet). A szervezetünk alapesetben napi szinten hozzáigazítja ezt a biológiai órát a külvilághoz, olyan jelzések alapján, mint például a világosság és a sötétség váltakozása. De mivel a belső ritmusunk eleve kicsit túlnyúlik a napon, abba az irányba valamivel rugalmasabb is, mint ha rövidíteni akarnánk rajta – azaz könnyebben megyünk át éjjeli bagolyba, mint reggeli pacsirtába. Azt, hogy ez evolúciósan miért alakult így, a tudósok sem tudják pontosan, de magát a jelenséget állatkísérletek is alátámasztották.
Vegyük például a már említett Budapest–New York utazást. Az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy rajttól célig mindennel együtt tizenkét órát kell rászánnunk erre az útra. Mivel a célállomáson az időeltolódás miatt hat órával korábban van, hiába utazunk kétszer ennyit, megérkezéskor az órára nézve csak hat órával lesz később. Reggel tízórai indulás esetében például délután négy órára érkezünk meg. Mivel budapesti idő szerint ez már este tíz lenne, itthon lassan fel is lőnék a pizsamát. Ehhez New Yorkban még kicsit korán lenne, de azt a néhány órát még viszonylag könnyű ráhúzni a napra.
Ugyanez visszafelé úgy néz ki, hogy tizenkét órányi utazás után tizennyolc órával fog többet mutatni a helyi óra. Azaz ha New Yorkból reggel tízkor elindulunk, Budapesten hajnali négykor fogunk leszállni. Ez viszont New York-i idő szerint még csak este tíz lenne, tehát épp akkor esünk bele a napkezdésbe, amikor már nagyon szeretnénk lefeküdni aludni. A problémát áthidalhatná, ha a szokásosnál előbb feküdnénk le aludni, hogy ezzel hangolódjunk hozzá a célállomás időzónájához, de itt jön a már említett probléma:
a legtöbbünknek sokkal könnyebb kicsit kitolni a napunkat és később feküdni, mint előrehozni azt, és a szokottnál korábban elaludni.
A cirkadián ritmus szabályozásáért az agy hipotalamusz nevű része, azon belül a szuprakiazmatikus magban található húszezer sejt felel, testszerte ezek a pacemakerek irányítják a biológiai ritmusunkat meghatározó folyamatokat, például a melatoninnak a termelését, amelytől úgy érezzük, hogy álmosak vagyunk, amikor a szervezetünk szerint ránk férne már az alvás.
A nappal aktív fajoknál, mint amilyen az ember is, alkonyat előtt még jellemzően beüt egy utolsó energialöket, aminek lehet olyan evolúciós magyarázata, hogy a sötétedés előtt még biztonságos helyre kell jutni. Ha keletre utazunk, a megszokott ritmusunk szerint épp akkor jönne ez a napvégi hajrá, amikor megpróbálnánk előre rápihenni az időeltolódásra. Amikor viszont beütne az éjszakai fáradtság, az új időzónában épp akkor kezd kukorékolni a kakas.
A Marylandi Egyetem kutatói egy 2016-os tanulmányukban nem fiziológiai, hanem matematikai alapon közelítették meg a kérdést. A biológiai óránk működési mechanizmusa alapján létrehoztak egy egyszerűsített modellt, és ezen vizsgálták meg, milyen hatással van rá a különféle irányba utazás. Ez a módszer is igazolta azt a megfigyelést, hogy kelet felé jobban fáj az időzónaugrás, olyannyira, hogy keletre egy rövidebb út is jobban megviselte a rendszert, mint nyugatabbra egy hosszabb: a modelljük alapján több időre van szükség a regenerálódáshoz egy kilencórás keleti irányú utazás után, mint egy tizenkét órás nyugatit követően. Mindebben persze bőven lehetnek egyéni eltérések. A modell szerint az út hossza, az időugrás mértéke és a fénynek való kitettség időzítése és mértéke mellett olyan tényezők is befolyásolják a jetlag súlyosságát, mint az egyéni fényérzékenység és az eltérő cirkadián ritmusok.
És persze az sem mindegy, hogy meddig maradunk távol. A cirkadián ritmusunknak ugyanis kell néhány nap, amíg adaptálódik az új körülményekhez. Ha ezt nem várjuk meg, hanem még előtte hazarepülünk, mondjuk, New Yorkból Budapestre, akkor egyrészt elmondhatjuk, hogy az időnk elég nagy részét töltöttük repülőn, másrészt viszont a hazaérkezés is könnyebb lehet.
(Források: STAT, Sleep Doctor, Condé Nast Traveler)
