Ezt a cikket egy olyan polc előtt írom, amin van valami, ami miatt akár börtönbe is zárhattak volna a nyolcvanas években az Egyesült Királyságban, de minimum elkobozták és megsemmisítették volna. Nem valami extrém szuvenírről vagy bizarr, politikailag inkorrekt ajándékról van szó, hanem a Gonosz halottak című, 1981-es film VHS-változatáról, amit rengeteg másik horrorfilmmel együtt a brit hatóságok obszcénnak tituláltak egy olyan időszakban, amikor összeért a morális pánik, a kiskereskedők kapitalizmusa és az erkölcscsőszök politikai lobbiereje. Ez volt az úgynevezett video nastyk kora, amikor egy parlamentből kiszorult családvédelmi szervezet nyomására, elmismásolt statisztikákra hivatkozva a brit videotékák polcairól megpróbálták végképp eltörölni a keményebb horrorfilmeket, mindenféle hozzáértés, szakértelem vagy utánajárás nélkül.
A Video Home System, azaz a VHS volt az első, igazán széles körben elterjedt megoldás arra, hogy az emberek otthon filmeket nézzenek. Rossz minőségben, egy olyan formátumban, ami képes volt megnyúlni, romlani, degradálódni, minél jobban használták, de az elterjedésével tényleg megnyílt a lehetőség arra, hogy az ember el tudjon csípni egy filmet, ha a moziban lemaradt róla, vagy nem adta még le a tévé. Az Egyesült Királyságban különösen népszerű volt a videomagnós házimozi: ahogy a nyolcvanas években több tévériportban is elhangzott, az országban volt a legtöbb az egy főre jutó VHS-lejátszók aránya.
Ez a népszerűség nemcsak annak volt köszönhető, hogy a család bármikor megnézhette az E. T.-t otthon, ahányszor csak kedvük szottyant, és amennyire a szalag bírta, hanem a VHS-ek elláttak egy különleges piaci rést. Az Egyesült Királyságban addigra már évtizedek óta létezett a cenzúra fogalma, a British Board of Film Censors (BBFC) felügyelte és sorolta be azokat a filmeket, amik az országban moziba juthatnak. De a technológia megelőzte a cenzorokat, a videókra még nem volt kitalálva semmilyen rendszer, a forgalmazók és a tékások szabadon garázdálkodhattak.
És garázdálkodtak is: a nagy boltok mellett ugyanis a piacot a kisebb, gyakran bevándorlók által alapított és vezetett tékák uralták, ők bizonyos esetekben például a nyolcvanas évek eleji leépítési hullámok végkielégítéséből finanszírozták az üzletük létrejöttét. Ezeket a tékákat nem filmbolondok, nem londoni külvárosi Quentin Tarantinók üzemeltették, hanem olyanok, akiknek lövésük sem volt a filmekhez, és általában olyan, szintén a földből hirtelen kinövő forgalmazók látták el őket, akik ugyancsak nem a társadalom általános filmesztétikai továbbképzését tartották szem előtt.
Hanem a pénzszerzést. Mivel a piac cenzori szempontból egyáltalán nem volt szabályozott, a forgalmazók felvásárolhattak mindenféle szemetet, amit csak elbírtak: szabad utat kaptak a különösen brutális horrorfilmek, a nácisploitation nevű, a fasizmus külsőségeit felhasználó, erősen problematikus alműfaj darabjai, kannibálfilmek, a snuffnak álcázott áldokumentumfilmek. Ezekben a filmekben nem szerepeltek sztárok, ezért a kazettákat különösen explicit borítókkal látták el. Elég sok kiverte a biztosítékot, de csak két példa: az SS Experiment Camp tokján egy félmeztelen, fejjel lefelé keresztre feszített nő látható, a háttérben egy Gestapo-tiszt fejével (itt meg lehet kukkantani), a Driller Killer című, egyébként az azóta egyedi szerzői filmes karriert befutó Abel Ferrara alkotásához pedig egy olyan képkocka került, amin nemes egyszerűséggel éppen fejen fúrnak egy férfit. Itt meg lehet ezt is nézni, én figyelmeztettem mindenkit.
Most hanyagoljuk azt a kérdést, hogy emberek hada – többek között én is – miért szeret ilyen filmeket nézni, és fókuszáljunk arra a tényre, hogy szeretnek. A VHS-kópiák szabályozatlansága miatt pedig ezeket a filmeket csonkítatlan változatban lehetett megnézni. Bizonyos filmeket a BBFC átengedett a mozikba, de csak erősen cenzúrázott változatban, a négy fal között viszont már nem kellett foglalkozni az erkölcsökkel: a cenzorok működésének legszembeszökőbb példája a Zombi 2. című olasz zombifilmben volt, ahol ettől az egyébként mai fejjel nézve is egészen borzasztó szemkitolástól óvták meg a mozinézőket.
„Csonkítás, kannibalizmus, csoportos nemi erőszak. Ezekből áll egy video nasty” – mondta nem sokkal később Graham Bright konzervatív képviselő egy riporternek. A „nasty”, azaz magyarul rossz, szemét, undorító dolog fogalmát először a hetvenes években használták szélesebb körben a brit popkultúrára, amikor felütötték a fejüket az olyan horrorregények, mint például a Patkányok James Herberttől, amikben fontos szerepet kaptak a különösen gusztustalan és explicit jelenetek. A „video nasty” fogalma először 1982-ben tűnt fel, amikor a Sunday Times írt egy cikket egy manchesteri videokazetta-vásárról, ahol a tékások megnézhették, hogy milyen felhozatalból válogathatnak. A kifejezést aztán elkezdte szélesebb körben átvenni a sajtó, majd a politika és a közvélemény is, amikor ugyanabban az évben a Gonosz halottak kiugróan sikeres kazetta lett – 1982-ben összesen ötvenezer példányt adtak el belőle. Ez már nem az a szint volt, amit egyszerűen figyelmen kívül lehetett hagyni.
És a nem figyelmen kívül hagyás brit nagymestere akcióba lendült: a Daily Mail bulvárlap elkezdett rendszeresen cikkezni ezekről a filmekről:
- Tiltsák be a szadista videókat!
- Megerőszakolják a gyerekeink elméjét!
- Meg kell védeni a gyerekeinket, most azonnal!
Ez csak pár szalagcím a nyolcvanas évek elején a Daily Mailből, amiben rendszeresen cikkeztek arról, miféle métely szipolyozza éppen az ártatlan gyerekek agyát, és formál belőlük deviáns sorozatgyilkosokat. Az Egyesült Királyság különösen hajlamos a morális pánikra, az utóbbi hónapokban például különböző nyomások hatására betiltották a nevetőgázt és a harci kutyák egy bizonyos fajtáját, de az ötvenes években már végigszáguldott a brit társadalmon az amerikai horrorképregények miatti felháborodás is.
A briteknek ráadásul már évtizedekkel ezelőtt megvolt a Dúró Dórájuk, azzal a különbséggel, hogy nem a parlamentben osztotta az észt, hanem minden lehetőséget megragadva, azon kívül. Mary Whitehouse még az ötvenes években alapította meg az erkölcscsősz National Viewers’ And Listeners’ Associationt (azaz a nézők és hallgatók országos szövetségét), ami a nyolcvanas évekre már harmincezres tagságot számlált, komoly lobbierővel. Elég sokat elmond a befolyásáról, hogy valaki indított egy Whitehouse nevű pornóújságot, csak hogy bosszantsa, de egy noise zenekar is tőle kölcsönözte a nevét.
A legenda szerint egy forgalmazó hasonló hatást akart kicsikarni Whitehouse ténykedéséből, mint amit most Dúró Dóráéból sikerült a Magyar Nemzeti Múzeumnak, nevezetesen hogy ha valamit elítél egy erkölcscsősz, akkor arra tódulni fognak az emberek. Úgyhogy elpostázta Mary Whitehouse-nak a Cannibal holocaust című olasz horrort. Bár saját bevallása szerint Whitehouse egy video nastyt sem nézett meg, onnantól kezdve már volt egy újabb véres kardja, amit körbe tudott hordozni a sajtóban és a politikusok körében. Ugyanis többször is vetített egy montázst ezeknek a filmeknek a legborzasztóbb jeleneteiből a tory képviselőknek.
A video nastyk ellen nem csak ez az offenzíva indult, a fő kérdés az volt, hogy obszcénnak lehet-e őket titulálni. A brit obszcenitási törvényt még az ötvenes években fogalmazták meg, hol volt még akkor a pompás, vériszamós olasz horrorfilmek hulláma, az otthoni filmnézésről nem is beszélve, de a kikötés sem volt túlságosan konkrét. Obszcénnak ugyanis az számított, ami a közönségének egy jelentős részét erkölcsileg „megrontja”, ami hát, lássuk be, nem annyira atombiztos definíció.
Nem is sikerült teljesen meghatározni, hogy melyik VHS-horror felel meg ennek. A feladat az akkori főügyészségre (Director of Public Prosecutions, DPP) hárult, hogy állítsanak össze egy listát, hogy mik az obszcén filmek, de a listát folyamatosan változtatták. A rendőrség néha mindenféle válogatás nélkül razziázni kezdett videotékákban, ahol a filmekhez szintén nem értő rendőrök zsákolták be a kazettákat. Senki sem értette, hogy a listát pontosan milyen szempontok alapján állították össze: a már említett SS-horrorok mellett például voltak rajta filmek olyan legendás rendezőktől is, mint Dario Argento vagy Andrzej Żuławski. A lista ráadásul nem volt nyilvános, legalábbis addig, amíg ki nem szivárgott a sajtónak – onnantól kezdve viszont minden magára valamit adó brit horrorrajongó kincskereső térképe lett, változattól függően 39 vagy 79 filmmel.
Volt olyan eset, amikor a Kannibál apokalipszis című horror helyett tévedésből az Apokalipszis most című filmet foglalták le és semmisítették meg, a Nagy vörös egyes című háborús filmről (eredeti cím: Big Red One) pedig azt gondolták, hogy pornó, úgyhogy az is ment a kazánba. Akiknél obszcén filmeket találtak, azokra pénzbírság és extrém esetben börtönbüntetés is várhatott volna, arról nem is beszélve, hogy a készlet jelentős részét lefoglalták.
Ha valami bíróságra került, akkor sem volt egységes döntés: Leedsben egyértelműen kimondták, hogy a Gonosz halottak nem obszcén, miközben a Nightmare című olasz horror forgalmazóját meghurcolták a bíróságon. Az Egyesült Királyságban Nightmares in a Damaged Brain (Rémálmok egy bomlott elmében) címmel kiadott horror ellen indított perben még a Guardian filmkritikusa, Derek Malcolm is tanúskodott, mondván, hogy a film művészi értékeket hordoz, „jól kivitelezett”. Erre a bíró azt válaszolta neki, hogy Németország is jól kivitelezte Lengyelország lerohanását, de ettől még nem volt jó. A forgalmazó két vezetőjét 8 és 19 hónap börtönbüntetésre ítélték, felfüggesztve.
Whitehouse lobbizása eredményes volt, felállt egy parlamenti vizsgálóbizottság arra, hogy kivizsgálják, milyen hatással vannak az erőszakos horrorfilmek a gyerekekre. A kérdőív végül nem pont ezt a kérdést vizsgálta, hanem egy számszerű, szenzációs statisztikát eredményezett: tízből négy 6 éves gyerek már látott video nastyt, a 7–16 év közötti gyerekeknek pedig majdnem fele látott már egy vagy több ilyen filmet. A brit sajtóban amúgy is maximálisra tekerték a hisztimétert, amikor például egy sorozat-pónigyilkosról jelent meg egy hír, a bulvársajtó azzal magyarázta az elkövető tettét, hogy azért „vagy a video nastyk, vagy a telihold” felelős.
Csak később derült ki, hogy pontosan milyen kérdőív is volt, amivel a gyerekek és a horrorfilmek viszonyát mérték. Egy több mint száz filmcímet tartalmazó, azokat oldalakon át soroló lista, amin a gyereknek be kellett jelölnie, hogy mit látott. Később pszichológusok megismételték a kérdőívet úgy, hogy a létező filmek címeit kicserélték nem létezőkre: az eredmény hasonló lett, egyszerűen a kisiskolások elkezdtek X-eket szórni olyan filmekre, amiknek szimpatikus volt a címük. Videófelvétel is létezik arról, hogy egy általános iskolás azt magyarázza, hogy mennyire véres egy film, amit nem is láthatott, mert a kérdezők találták ki.
Az eljárás megkérdőjelezhető volt ugyan, de az eredménye meglett. A már idézett Graham Bright konzervatív parlamenti képviselő vezetésével megszületett a törvényjavaslat, hogy a videokazettákat is hasonló korhatár-besorolás alá kell vetni, mint a moziban megjelenő filmeket. Ami azt jelentette, hogy a BBFC cenzori munkája már a kazettákon is érvényesült, hiszen a korhatárért cserébe meg kellett vágni a filmeket, vagy extrém esetekben egyenesen betiltották őket – az országban évtizedekig elérhetetlen volt a Gonosz halottak vagy A texasi láncfűrészes mészárlás eredeti változata, mert egyszerűen a hivatal nem volt hajlandó őket besorolni.
Ez volt az a pillanat, amikor a BBFC neve is megváltozott, a rövidítés megmaradt, de a British Board of Film Censors elnevezésből British Board of Film Classification (azaz brit filmbesorolási tanács) lett, mintha a munka nem ugyanaz lett volna, amit elvégeztek. Egyáltalán nem elhanyagolható tény, hogy a kötelező besorolások pénzbe kerültek minden egyes forgalmazónak, amiből a BBFC a kulturális hegemónia mellett még meg is tudta szedni magát.
A kulturális hegemónia pedig addig fenn is állt, ameddig a BBFC elnöke James Ferman maradt, akit még 1975-ben neveztek ki. Bár az irányelveit sosem tették nyilvánossá, egyértelmű volt, hogy Ferman az otthoni forgalmazásra szánt filmekből szinte mindig ugyanolyan dolgokat vágatott ki: különös problémája volt például a nuncsakuval, azaz a lánccal vagy kötéllel összekötött fadarabokkal, a kungfufilmek állandó kellékével. Még a Tini nindzsa teknőcök második részéből is kivágatta, pedig ott a teknőcök két szalámit használnak harcművészetre. Hasonló problémája volt a dobócsillagokkal, illetve a meztelen női melleken látható vérrel is, ezeknek mindig menniük kellett. Bizonyos forgalmazók már előre cenzúrázták magukat, és azelőtt kivágtak ilyen jeleneteket a filmekből, hogy beadták volna azokat besorolásra.
A videópiacot szabályozták, besorolták vagy ha gonoszak akarunk lenni: államilag becsicskították. De ez nem jelentette azt, hogy ne azonnal az erőszakos filmek ellen fordult volna a közvélemény, amikor egy különösen brutális bűntény történt az Egyesült Királyságban. Amikor Michael Ryan 1987-ben Hungerfordban felfegyverkezett, és ártatlan embereket mészárolt le, a bulvársajtó nem győzte hangsúlyozni, hogy úgy viselkedett, mint John Rambo. Azt pedig a Gyerekjáték című horrorfilm harmadik részével próbálták magyarázni, hogy két tízéves fiú megkínozta és megölte a kétéves James Bulgert 1993-ban, annak ellenére, hogy semmi kapcsolatot nem találtak a film és az elkövetők között, sőt, egyikőjükről még az is kiderült, hogy kifejezetten nem szerette a horrorfilmeket.
A video nastyk korszaka egy furcsa kanyarnak tűnik a 2020-as évekből, amikor az internet már tényleg megszüntetett mindenféle cenzúrát a tartalomfogyasztást illetően. De ez a rövid időszak egy popkulturális metszéspont volt, amikor az alantasnak tartott szórakozás összeért a parlamenti szabályozással, amikor egy horrorfilmet kellett megvédeni a bíróságon, és amikor a korlátozásokat a gyerekvédelemmel csomagolták be. 2021-ben a berlini filmfesztiválon is vetítették A cenzor című brit horrorfilmet, ami pont arról szól, hogyan bomlik meg az iroda egyik dolgozójának elméje attól, amit nap mint nap lát. A neves brit filmes lap, a Sight & Sound pedig már a jelenség idejéről válogatott brit horrorfilmeket. Ami a nyolcvanas években még a morális pánik oka volt, az a 2020-as évekre a popkultúra táptalaja.
Felhasznált források:
- Ban The Sadist Videos! (2005, dokumentumfilm)
- Video Nasties: Moral Panic, Censorship & Videotape (2010, dokumentumfilm)
- The video nasties controversy – Mortifying movies or petrifying politics?
- Cruel Britannia: six British ‘video nasties’
- Where to begin with video nasties