2023. október 3. – 05:00
A futás története tele van pofátlan csalásokkal. A hőskorszakban volt olyan, aki az olimpiai maratonfutás közben még kocsival is vitette magát, vagy emlékezhetünk Rosie Ruizra is, aki úgy futott be elsőként az 1980-as Boston Marathonon, hogy csak az utolsó kilométerre állt be a futók közé. Még manapság is előfordul, hogy ügyeskedők próbálnak rövidíteni a távon, de arra kevés példa van, hogy hasonmások dolgozzanak össze. Az 1999-es Comrades Marathonon viszont pont ez történt, a drámaírók, lektűrszerzők és filmesek kedvelt fogását – lásd még Koldus és királyfi –, az összekeverhető hasonmások alaphelyzetét valósította meg egy dél-afrikai testvérpár.
A Comrades Marathon a nevére rácáfolva nem egy maratonnyi távot (42 kilométer), hanem annak több mint dupláját, 88 kilométert foglal magába. A Dél-afrikai Köztársaságban rendezett verseny története 1921-ben kezdődött, így a világ legrégibb ultramaratonjaként is tekinthetünk rá. A hosszú táv és a jelentős szintemelkedés nem igazán riasztó, volt olyan év, amikor 24 ezer résztvevője volt a Comradesnek. A 88 kilométert mindig ugyanazon az útvonalon, Durban és Pietermaritzburg között, hegyeken, völgyeken át kell leküzdeni 12 órás szintidőn belül – az útirányt viszont évente váltogatják. A legjobbaknak még a 12 óra felére sincs szükségük, a több lejtmenetet tartalmazó irány férfi csúcsa most 5 óra 14 perc, de az emelkedős rekord is csak tíz perccel gyengébb.
A Comrades kezdetén még csak néhány tucatnyian indultak, 1962-ig gyakorlatilag csak fehér dél-afrikaiak futottak, akkortól kezdett nemzetközivé válni a mezőny, majd 1975-től már feketék is hivatalosan rajthoz állhattak. Az ultrafutások legtöbbje még manapság is őrzi az amatőr szellemet, nincsenek pénzdíjak, hatalmas nyeremények, csak a teljesítmény az, ami a fontos. A Comrades ebből a szempontból kilóg a sorból, mert 1995 óta már pénzdíjakkal is csábítják a legjobb futókat és a kevésbé jókat is.
Az 1999-es versenyen a Dél-Afrika egyik elszegényedett régiójából érkező Sergio Motsoeneng futott be az igen előkelőnek számító kilencedik helyen úgy, hogy az volt élete első ultramaratonja. A 21 éves Motsoenengnek azért volt futómúltja, régiójában az egyik legjobbnak számított a rövidebb távokon, de így is meglepő volt teljesítménye. A kilencedik helyért ezerdollárnyi dél-afrikai rand is járt. A fődíj még vonzóbb volt, 16 400 dollárt kaphatott a nyertes, de még igézőbb volt a Sergio klubja által felajánlott 164 ezer dollár, amit pályacsúcs esetén fizettek volna ki. Ennyi pénzt Sergio apja csak 70 évnyi munkával tudott volna összelapátolni.
A mesébe illő sztori – a szegény fiú elmegy a nagyvárosba és onnan diadalmasan tér vissza – viszont léket kapott akkor, amikor a 15. helyen befutó Nick Bester azt mondta, hogy az utolsó egyenesben nem látta, hogy megelőzte volna őt Motsoeneng, pedig egy időmérő pontnál még biztosan mögötte volt. Bester ismert alakja volt a mezőnynek, és mindig módszeresen figyelte, hogy éppen hányadik helyen fut, adtak a szavára.
Amikor a versenybíróság megnézte, hogy Mostoeneng milyen részidőkkel teljesítette a távot, nem volt olyan adat, ami csalásról árulkodott volna. A futót gyakorlatilag tisztázták, de egy szemfüles újságíró továbbgörgette a sztorit. A The Beeld riportere megnézte a verseny közben készült képeket, és kiszúrta, hogy míg az egyik fotón Motsoeneng a bal, addig a másikon a jobb kezén viselte az óráját. Azt még meg lehetett volna magyarázni, hogy átcsatolta a másik csuklójára az órát, de azt már nem, hogy miért változott közben rózsaszínről sárgára a foglalat. Az is gyanús volt, hogy az egyik képen a bal sípcsontján sebhely látszott, a másikon pedig nyoma sem volt ennek.
Ekkor már szinte nyilvánvaló volt, hogy nem is egy ember futotta le a távot, hanem kettő. Ezután gyorsan kiderült, hogy Motsoeneng nem futotta végig a távot, hanem egy vagy több szakaszra a nála két évvel fiatalabb, de rá nagyon hasonlító öccse, Arnold szállt be. A testvérek az útvonal mellett felállított mobil vécék egyikét használták öltözőnek. Egyikük bement, a másik pedig felvette a ruháit és a sapkáját, az időméréshez használt csipet pedig átrakta a saját cipőjére. A testvérek így végül váltóban futották le az ultramaratont. Van, aki szerint többször is váltottak, de ők csak egy cseréről beszéltek a későbbiekben.
Az először csalást kiáltó Bester szerint önmagában nem lett volna elég a kilencedik helyhez, hogy váltóban futottak a testvérek. Szerinte az történt, hogy miután az egyik átöltözéssel túl sok időt vesztegettek, valahol autóba ülve kerültek elé és álltak vissza futni. Ezt az elméletet viszont később senki sem tudta igazolni, és a testvérek sem vallottak erről.
Nem sokon múlt, hogy már verseny közben lebukjanak. Miután mindketten bementek a szűk mobil vécébe, Sergio klubjának egyik menedzsere kopogtatott az ajtón azzal, hogy frissítőt hozott neki. A testvérek leblokkoltak, nem nyitottak ajtót, végül Sergio szólt ki, hogy rosszul érzi magát. A menedzser siettette, hogy jöjjön már ki, mert így túl sok időt veszít. Feszült pillanatok voltak, de végül a menedzser elunta a várakozást, és az energiaitalt ott hagyta az ajtó előtt, a fiúk előtt pedig szabaddá vált az út. Arnold ezek után fogott egy buszt, és hazautazott.
A testvérek azzal indokolták a csalást, hogy szerettek volna anyagi helyzetükön javítani. Sergio ügyvédje, Clem Harrington is ezt erősítette meg. „A szüleivel és tíz testvérével él együtt egy két hálószobás lakásban, és család anyagi nehézségekkel küszködik.”
A testvérek később is ezzel magyarázták, hogy miért született meg bennük a csalás ötlete. Edzőjük, Eugen Botha egyébként még távol tartotta volna őket a hosszú távoktól, szerinte még nem jött el az idejük, de a fiúk nem hallgatták rá, pedig az ultrázás akkor is inkább a 30-as, 40-es korosztály igazi territóriuma volt.
A verseny után a Motsoeneng fivérek hazatértek a falujukba, ahol Sergio gyorsan elverte a pénzdíját. Élelmiszert vett a családjának, magának egy cipőt, Arnoldnak pedig ruhákat, hogy elindíthassa szabóságát Bloemfonteinben.
Miután kiderült a csalás, a fiúk edzője, Botha menteni próbálta a helyzetet, ekkor kereste meg a szintén futó jogászt, Clem Harringtont. Ő azt tanácsolta, hogy Motsoenengék maguk hozzák nyilvánosságra a csalást, a sztorijukat adják el egy bulvárlapnak, és akkor az elköltött pénzt is vissza tudják fizetni a szervezőknek. Harringtonék ezek után méltányos bánásmódot kértek a dél-afrikai szövetségtől. Úgy vélték, hogy mivel nagyon fiatal sportolókról van szó, még egy eltiltás után is építhetnek profi karriert.
Miután lebuktak, a fivéreket öt évig eltiltották attól, hogy ultramaratonok résztvevői legyenek. Sergio 2010-ben újra a reflektorfénybe került, ezúttal dublőr nélkül, egyedül futotta le a Comradest, ráadásul a harmadik helyen zárt. A dicsőségben ezúttal sem sokáig fürdőzhetett, a történelem mintha ismételte volna önmagát, újra kizárták, mert megbukott a doppingteszten, így a pénzdíjától is búcsúznia kellett. Sergio később azt mondta, hogy ő biztosan nem használt tudatosan doppingot, szerinte a szteroid, amit kimutattak nála, disznóhússal, önhibáján kívül került a szervezetébe.
Sok helyen, tévesen azt írják, hogy a két Motsoeneng ikerpár volt. Az igaz, hogy egyszerre kezdték az iskolát, de két év különbség volt köztük. Nagyon hasonlítottak egymásra, úton-útfélen összekeverték őket, ráadásul folyton együtt lógtak, tényleg mintha összenőttek volna.
Sergio néhány éve tanárként dolgozik, általános és középiskolásokat is edz. Egy 2023-as interjújában a csalásairól nem nagyon beszélt, de példaként felhozta, hogy mindig azt mondja a tanítványainak, hogy nehéz dolguk van a családfenntartóknak, kenyérkeresőknek. Ha ennek a feladatnak meg akarnak felelni, akkor sokszor nincs szabad választásuk, mint például azoknak a nőknek, akik prostituálttá válnak.
Sergio manapság már csak kedvtelésből fut, utoljára 2019-ben állt rajthoz a Comradesen, akkor a 432. lett 7 óra 21 perces idővel. Összesen 13-szor indult a versenyen, és hétszer ért be 7 óra 30 percen belül, amit ezüstéremmel díjaztak a szabályok szerint. Négyszer feladta a Comradest, kétszer pedig kizárták a versenyből az említett okok miatt.