2023. augusztus 20. – 06:59
Augusztus 20., az államalapítás ünnepe jóval többről szól, mint a kenyérfesztiválról, a tűzijátékról és az arról való vitáról, vagy épp Szent István ünnepléséről. Egyáltalán: hogyan jött össze Szent István, a kenyér és az államalapítás? Valóban Rákosi kommunista kreálmánya lenne az egész? Vagy egy sok évszázados, végig a magyarokkal élő keresztény hagyomány? Igazából egyik sem – mindkettőnél jóval bonyolultabb, hogy mit is ünneplünk és miért pont augusztus 20-án.
A nemzeti ünnepek furcsa sajátossága már hosszabb ideje (nem csak itthon, külföldön is), hogy az aktuálisan hatalmon levő politikai erő a saját érdekeit szolgálja az ünnep egyik vagy másik jellegzetességének felnagyításával, átkeretezésével, esetleg apró torzításával. Így van ez a magyar nemzet egyik legfontosabb ünnepével, augusztus 20-ával is, amibe elég sok mindent összegyúrtak az idők során. Hivatalosan az államalapítás és az államalapító Szent István király emlékünnepe, de az új kenyér ünnepét is ekkor tartjuk – ha Tóth Gabi szegi meg az új kenyeret, ha nem. 1950 és 1989 között pedig még a Magyar Népköztársaság Alkotmányának ünnepe is ezen a napon volt.
Utóbbi miatt lett széles körben ismert és elfogadott teória, hogy augusztus 20-án az új kenyér megünneplése szovjet mintát követő, mesterséges kreálmány, ami a kommunistákhoz köthető – aztán ez a hagyomány ragadt meg és puhult fel annyira, hogy mára az egyik legfontosabb nemzeti ünnep lett. Szintén nagyobb tömegek gondolják, hogy a kenyérünnep középkori, keresztény gyökerekkel bír és sok száz éves hagyománya van a Kárpát-medencében.
Nincs hagyomány, lett hagyomány
A féligazságok közötti valóság viszont az, hogy Horthynak és Rákosinak is volt szerepe augusztus 20. felvirágoztatásában, és régi, századokkal ezelőtti keresztény hagyományt is tartalmaz nyomokban az, ami mára az államalapítás és Szent István ünnepe lett, valójában pedig egy 19. század végi aratólázadásnak köszönhetjük az egészet.
A magyar ünnepeket, hagyományokat, illetve azoknak (részben) hamis eredetét behatóan tanulmányozó Kovács Ákos etnográfus, történész több tanulmányt és A kitalált hagyomány című kötetének egy részét augusztus 20. eredetének felgöngyölítésének szentelte. Kovács, aki az etnográfiai kutatómunkája eredményéből 2003-ban kiállítást is szervezett, arra jutott, hogy sem a középkori keresztény, sem a Rákosi-féle kommunista eredet nem állja meg a helyét önmagában, bár mindkettőben van igazság.
A kutató az 1890-es években találta meg a kenyérünnep és a mai augusztus 20. eredetét – ekkor Darányi Ignác földművelésügyi miniszter az aratóünnepek feltámasztásával próbálta meg enyhíteni a földesurak és a napszámosok közti társadalmi és politikai feszültséget, ami az 1897-es, az Alföldön és tizennégy dunántúli megyében fellángoló aratósztrájokban testesült meg. Darányi ötlete beleillett a kor európai trendjébe, az 1870-es évektől ugyanis elég sok helyen jelentek meg a „felülről jött” hagyományok, hogy azokkal kápráztassák el a látványos ceremóniákra fogékony embereket.
Darányi valószínűleg az eredetileg július 15-én tartott, Apostolok oszlása néven ismert középkori liturgikus ünnepet vehette alapul, amikor 1899-ben miniszteri rendeletben adta ki, hogy a földesúr és az aratók közti „patriarchális jó viszony” helyreállítása érdekében újítsák fel az aratóünnepeket. „A munkaadó és a munkás közötti jó viszony istápolásának egy igen régi módjáról is megemlékezhetem, s ez az aratási ünnep, melynek keretében a birtokos a jól bevégzett munka után munkásait vendégül látja, és azokkal együtt örömünnepet ül a legjelentékenyebb mezőgazdasági munka szerencsés befejezésekor. Ez a régi szokás általában nem azért maradt el, mert költséges volna […] hanem elmaradt azért, mert lassan elmosódott céljának tudata” – állt a rendeletben, ami mellé érdemes odatenni, hogy Darányi minisztériuma egy jogszabállyal azért betiltotta a sztrájk lehetőségét, szóval az ünnep csak egy nagyon szimbolikus engedményféle volt.
Volt viszont egy bökkenő, írja Kovács: egyrészt ezeknek semmi közvetlen hagyománya nem volt (a 18. századi aratóünnepségek ekkorra már szinte mindenhol kikoptak a hagyományok közül), tehát nem nagyon volt mit felújítani, másrészt a miniszteri kérésnek leginkább csak a béraratók tettek eleget, a saját maguknak aratók nem kezdtek ünneplésbe.
A miniszter nem adta fel a tervét, két évvel később ismét kiadta a rendeletet, a kezdeményezés pedig ekkor már elkezdett megragadni itt-ott. „Mivel azonban igen sok településen korábban egyáltalán nem voltak aratóünnepek, gyakran előfordult, hogy a rendezők az ünnepség szerves részéhez tartozó szokáselemeket egyszerűen elhagyták. Másokat viszont, így többek között az Apostolok oszlása ünnepén még élő hagyományt, a kenyér megáldását megpróbálták a felújított aratóünnepek szokásrendszerébe illeszteni. Nem is sikertelenül, hiszen Szeged környékén rövidesen már gabonával telt ökrös szekér indult a templomba, ahol a plébános ünnepi mise kíséretében megáldotta a gabonát, valamint a szekéren lévő kenyereket. Szinte természetesnek tűnt, hogy ezeknek a búza- és kenyéráldással bővülő aratóünnepeknek a húszas évek elejétől lassan megváltozott a nevük is” – írja Kovács Az Új Kenyér ünnepe című tanulmányában.
Ezek az események még júliusban voltak, messze voltunk attól, hogy Szent István napja és az új kenyér ünnepe összefonódjon. De csak megvalósulásban, ugyanis az Országos Nemzeti Szövetség már 1902-ben előállt azzal a gondolattal, hogy kössék össze a kettőt. Augusztus 20. akkoriban is ünnep volt, de leginkább egyházi: azt ünnepelték, hogy I. István királyt 1083. augusztus 20-án avatták szentté. Ám mivel a kenyérünnep nem terjedt el túlságosan, nem sikerült a nagy összevonás, hogy az ország jobban magáénak érezze Szent István ünnepét.
Paulini, Horthy és Rákosi
Augusztus 20. és a kenyérünnep összeolvasztása a két világháború között sem sikerült, pedig voltak erre törekvések. Elsősorban a Gyöngyösbokréta mozgalom vezetője, a műnépiség nagy pártolója, Paulini Béla részéről, aki 1933-ban megrendezhette a budapesti Szent István-ünnepséget, majd nagy szerepet kapott a kormányzati szinten is jelentős támogatást élvező Magyar Kenyér Ünnepének összehozásában. Hübner József népművelési államtitkár 1936-os javaslata után a kormány úgy döntött, hogy „1939. június 29-én s ettől kezdve minden évben Szegeden, a Duna Tisza közének fővárosában rendezteti meg a legszebb magyar ünnepet, az új kenyér ünnepét […] elsősorban az idegenforgalom helyi fellendítése érdekében”.
Szeged annyira fellelkesült, hogy két évvel beelőzve a céldátumot, már 1937-ben megrendezték a kenyér ünnepét, Péter-Pál napján, június 29-én, a búza aratásának hagyományos kezdetekor. Az idegenforgalmi indíttatású esemény bejött, országszerte vonatok indultak a városba, odalátogatott a miniszterelnök, a földművelésügyi miniszter és a pénzügyminiszter is, de maga az ünnep nem sikerült túl jól, amit a szegedi lapok korabeli beszámolói is tanúsítanak, no meg az is, hogy a következő évben nem merült fel a folytatás.
Paulini nem bukott bele a rossz visszhangot kapó ünnepbe, sőt őt bízták meg az 1941. július 27-i szabadkai kenyérünnep fontosabb feladataival. A helyszín és a kenyérünnep maga is szimbolikus volt, hiszen a világháború harmadik évében a Délvidék ismét magyar ellenőrzés alá került. „Az omlós magyar kenyér hazája, a fölszabadult Bácska, a kenyér ünnepével ünnepelte meg boldog hazatérését” – közölte a Néptanítók Lapja egyértelművé téve, hogy az ünnep a magyar bevonulásnak szól. Az ünnep fontos eleme volt a római triumfusok mintájára megrendezett bevonulás, Horthy Miklós kormányzónak a vasútállomás közelében még egy diadalkaput is építettek, de volt diadalkocsimenet és búzakalászból font korona is. Az esemény csúcspontját az jelentette, amikor
Horthy Miklós a szabadkai Hitler téren felállított emelvényen megszegte a kenyeret.
Az Uj Magyarság így számolt be a pillanatról: „Megvillan a kés és kettéválik a piroshéjú kenyér a kormányzó kezében, aztán az első magyar ember tenyere rásimul az egyszerű paraszt kezére. Így fogja néhány percig a nehéz szerszámokhoz szokott barna öklöt, a föld fiának dolgos, kérges kezét és hosszan elbeszélget a gazdával.”
A kenyér még itt is csak szimbolikus, alkalmi kellék volt, ezért ennek sem lett közvetlen folytatása – bár ebben azért a második világháborúnak is fontos szerepe volt.
A következő fontos szereplő Szent István és a kenyérünnep összeboronálásában maga Rákosi Mátyás volt. A vezetésével 1944-ben újjáalakuló Magyar Kommunista Párt értelemszerűen nem nézte jó szemmel augusztus 20. vallásos jellegét, ezért azt a kenyérünnep gondolatához nyúlva próbálták szekularizálni. 1946-ban például Kecskeméten, ahol Rákosi miniszterelnök-helyettesi minőségben vett részt az „Uj kenyér ünnep”-en augusztus 20-án. Politikai feszültséget jelentett viszont, hogy az MKP koalíciós partnere, a Független Kisgazdapárt pár héttel korábban, június 29-én aratóünnepséget rendezett Tildy Zoltán köztársasági elnök és Nagy Ferenc miniszterelnök részvételével.
Az ünnep birtoklásáért folyó harc 1948-ra befejeződött – az 1947-es választáson legtöbb szavazatot és mandátumot megszerző MKP elkezdte módszeresen felszámolni a kisgazdákat, és egyre nagyobb szerepet adtak az augusztus 20-i kenyérünnepnek. Olyannyira, hogy 1948-ban Kecskeméten ezen az eseményen jelentette be a gazdaság szocialista átszervezését, az államosítást és a termelőszövetkezetek létrehozását – hogy véletlenül se legyen ok Szent István ünneplésére.
Szent István augusztus 20-i ünnepe 1949-ben még tovább halványult, 1950-ben pedig teljesen a perifériára került. 1949-ben augusztus 18-án fogadták el az új alkotmányt, ami két nappal később, augusztus 20-án hatályba is lépett – innentől már az alkotmány és a népköztársaság ünnepe lett a nap. 1950-ben ezt törvénybe is foglalták, ekkor végleg, mindenki számára világos lett, hogy a politikai játszma sosem a kenyérről szólt valójában: augusztus 20. csak és kizárólag a Magyar Népköztársaság alkotmányának az ünnepe, amikor Szent Istvánról és a magyar kenyérről már egy szó sem esik.
A Kádár-kori feltámadás
Ugyanezt mutatja be Kovács egy másik példán keresztül: „Visszatérve az új kenyér ünnepének alig fél évtized alatt bekövetkezett átalakulására, mi sem jellemezte a változásokat jobban, mint hogy az 1946-ban még az új kenyér ünnepét köszöntő földművelésügyi miniszter, Nagy Imre 1951-ben begyűjtési miniszterként immár azt az alkotmányünnepet köszöntötte, amely: »egyben a terménybeadási kötelezettség teljesítésének első határideje, a haza iránti kötelezettség teljesítésének első határideje, a haza iránti kötelezettségteljesítés számonkérésének napja. […] Amikor a népköztársaságunk kormánya, amely az egész, a dolgozó nép érdekeinek szószólója és védelmezője, szigorúan megköveteli a terménybeadás teljesítését, amikor megbünteti a kötelességmulasztókat, az egész ország, a dolgozó nép egyetemes érdekeit tartja szem előtt.«”
Az új kenyér ünnepe az 1960-as évek elején, a forradalom leverése után, augusztus 20. jelentőségének újbóli megerősödésével tért vissza. „1962-ben a Bács-Kiskun megyei Hartán a budapesti Ruggyanta Gyár dolgozói például úgy ünnepeltek együtt a községbeliekkel, hogy a gyár főosztályvezetőjét a tanácselnök új lisztből sütött kenyérrel köszöntötte” – olvasható Kovács tanulmányában.
A következő években a kenyér egyre gyakrabban visszatérő eleme lett az alkotmány- és kenyérünnepeknek, az MSZMP főtitkára, Kádár János rendszeresen kapott kenyeret ajándékba a különböző városokban tett látogatásain, ezek pedig szép fokozatosan vették magukra Paulini korábbi, műnépi elemeit, így lett idővel általános, hogy nemzeti színű szalaggal átkötött lett a kenyér, az azt átadó menyecske pedig hímzett, díszes népviseletben járult Kádár elé.
A kenyérátadás gyorsan kötelező jellegű reprezentatív rituálévá vált, és így hamar kiüresedett a jelentése. Ez 1987-ben teljesen világossá vált azzal, „amikor kivételesen nem népviseletbe öltözött menyecskék, hanem búvárszemüveggel a homlokukon, oxigénpalackokkal a hátukon az MHSZ női könnyűbúvárai (olyan szereplők tehát, akiknek még jelképesen sincs semmi közük szántáshoz, vetéshez, aratáshoz) köszöntötték kenyérrel a kezükben az alkotmány, az államalapítás és az új kenyér ünnepének tiszteletére a Duna-parton felsorakozott magas rangú párt- és állami vezetőket”. A furcsa újítás bejött, 1988-ban a búvárok már a nézőknek is osztogatták a kenyeret, folytatás viszont ismert okokból nem volt.
A Kádár-korszak vége felé egyébként augusztus 20-án már Istvánt (Szent nélkül) is ünnepelték, a rendszerváltás után pedig Szent István végleg visszakerült az ünneplendők közé. Ennek előszele volt, amikor az 1989. augusztus 20-i ünnepségen az MDF, a Fidesz és az SZDSZ a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társasággal, illetve Raj Tamás főrabbival és Debrecenyi Károly református lelkésszel közösen tartott kenyérszentelést. Az eseményről ökumenikusan kizárták az MSZMP-t. „Vélhetőleg azért, mert szerintük ez a párt volt az, amely Szent István napját, illetve a hagyományos népi kultúrából származó kenyérünnepet hosszú évtizedeken át saját politikai céljainak szolgálatába állította, ti. a sztálini típusú alkotmány ünnepévé tette” – írja erről Kovács.
Érdemes még kitérni Kovács zárására, hiszen manapság lényegében már felsorolni is lehetetlen, hol és hány helyen várják az ünnepelni vágyókat kenyérszenteléssel és más, kenyérhez kötődő programmal.
„Mivel pedig nemzeti ünnepünk kanonizálásához az évről évre ismétlődő látványos rituálékra ezután is szükség lesz, az immár három-négy generáción át tovább élő kitalált hagyomány hitelesként él, s fog a jövőben is élni. Ezért augusztus 20-án nyilván ezután is, mint mindig, a fővárosban és vidéken is nemzeti ünnepünk tiszteletére gyűléseket és színpompás folklórműsorokat, népművészeti kiállításokat fognak rendezni, az ünnepi megemlékezés pedig akkor éri majd el fénypontját, amikor a díszemelvényre lépő szónokok népviseletbe öltözött leányoktól és legényektől »ősi« szokás szerint átveszik, majd megszegik a nemzetiszínű szalaggal átkötött új kenyeret…”
Felhasznált források: A Kitalált hagyomány | Az Új Kenyér ünnepe | Gasztrorégész