A hidegháborús feszültség és paranoia mind a szovjet, mind az amerikai oldalon egészen őrült fejlesztéseket, kísérleteket és akciókat szült. Ezek közül is kiemelkedik az a CIA-program, amely arról szólt, hogy vámpírokkal próbálták megfélemlíteni és kordában tartani a Fülöp-szigetek kommunista lázadóit. Az akció ráadásul sajnos nem valami mitikus, ijesztő folklórgyártásban és -terjesztésben merült ki, egészen brutális eszközöket is bevetettek.
Az egész akció egy Edward Geary Lansdale nevű CIA-ügynökhöz kötődik, ő találta ki, hogy mivel lehetne jól rettegésben tartani a mindenféle dolgokban mélyen hívő helyieket. Lansdale ráadásul értett az ilyesmihez, mielőtt a CIA-hoz (meg előtte a második világháború idején a hadsereghez) került volna, egy jól menő San Franciscó-i reklámügynökség kreatívja volt, amelynél olyan cégek reklámkampányain dolgozott, mint a Levi Strauss, a Wells Fargo és a Nestlé.
Lansdale a reklámos múltjára alapozva lett a CIA által nagyon kedvelt „pszichológiai hadműveletek” egyik fő alakja, ő ismerte fel, hogy a Fülöp-szigeteki mondavilág egyik szereplője kiváló alapanyag ahhoz, amit el szeretnének érni, vagyis hogy rettegésben tartsák a helyi kommunista lázadókat.
Ez az alak helyi nevén aswang, ami egyfajta vámpír, de mint minden, eléggé lokális mitikus lény esetében, így ennek sincs igazán jó megfelelője. Az aswang ugyanis nemcsak az emberek vérét szívja ki, de néha bizonyos szerveken is lakmározik, különféle testnedveket is elfogyaszt, és néha még a meg nem született magzatokat sem kíméli. Ráadásul alakváltó, hatalmas disznó, rémisztő kutya vagy egy ember nagyságú keselyű formáját is felveheti. Bárhogy jelenik is meg, a Fülöp-szigeteki hiedelemvilágban a váratlan betegségek, rejtélyes halálok és minden más balszerencse hozójaként ismerik.
Teljesen érthető, hogy a CIA rá tudott erősíteni, az aswang mítosza ugyanis évszázadok óta él a Fülöp-szigeteken, még azelőtt indult, hogy a spanyol gyarmatosítók nagyobb erőkkel megjelentek volna ott az 1500-as évek első felében. Egy 1589-es, egy spanyol szerzetes által készített feljegyzésben is szerepel a helyiek „ördögimádatának” egyik tárgya, a nagyjából boszorkánymesterként leírt OSUANG, vagyis az aswang, amit egy repülő, emberevő, gyilkos lényként írtak le.
Jordan Clark dokumentumfilmes és hivatásos aswangkutató (aswangász?) azt is hozzáteszi, hogy a szigeteket nézve ott a legnagyobb a félelem az aswang miatt, ahol a spanyolok érkezése előtt erőteljesebb volt a hinduizmus hatása. Ez a hatás máig elég erős maradt helyenként, időről időre hallani is Fülöp-szigeteki boszorkányüldözésekről, amelyek jelentős mértékben írhatók az aswangmítosz számlájára.
Lansdale persze nem önszántából utazott 1950-ben a Fülöp-szigetekre, hogy valahogy segítsen az amerikai kormány által támogatott Ramon Magsaysay elnöknek a kommunista gerillamozgalom megfékezésében. Ezek a kommunista felkelők nem sokkal korábban még ünnepelt hősök voltak, amiért sikerrel harcoltak a második világháborúban a japánok ellen. A nevük – Huk vagy Hukbalahap – is innen ered, a magyarul Japán-ellenes Hadsereg a helyi tagalog nyelven ugyanis Hukbong Bayan Laban sa mga Hapon volt. Az ünnepelt státuszt viszont hamar elvesztették, amikor a háború után a kormánnyal ellentétes oldalra kerültek az 1946-os Fülöp-szigeteki kereskedelmi egyezménnyel, amely „egyenlő jogokat” biztosított az amerikai kormánynak a Fülöp-szigetek természeti erőforrásaihoz.
Ennyi már elég lett volna a CIA közbelépésére, de magát a független választásokat is a CIA manipulálta úgy, hogy Magsaysay kerüljön hatalomra, sőt a helyi „szabad sajtót” is ők irányították. Lansdale saját szemszögéből úgy látta, hogy egy demokratikusan megválasztott kormányt megy megvédeni a veszélyes kommunista lázadókkal szemben. Erről a memoárjában is írt: „A parancsom egyértelmű volt. Az Egyesült Államok kormánya azt akarta, hogy minden lehetséges segítséget adjak meg a Fülöp-szigeteki kormánynak, hogy megállítsam a kommunisták vezette Hukok kísérletét a kormány erőszakos megdöntésére. Segítségem elsősorban tanácsadásból állt, ahol szükséges és kívánatos volt. Rajtam múlott, hogy kitaláljam, hogyan lehet ezt a legjobban megvalósítani.
A hagyományos katonák a harci pszichoháborúról szinte kizárólag az ellenséget megadásra felszólító röplapokban vagy adásokban gondolkodnak. Már korán rájöttem, hogy a pszichoháború ennél szélesebb körű lehetőségeket rejt magában.”
Első lépésként Lansdale és a CIA-s emberei megvizsgálták, hogy milyen babonák élnek azokon a területeken, ahol a Hukok a legaktívabbak. Az eredmény alapján aztán a lakosságot vették célba, abban bízva, hogy így megrendül majd a Hukok támogatása a kérdéses térségekben. Az egyik módszerük az volt, hogy könnyű repülőkről tagalog nyelven átkokat „szórtak” a falvakra, egészen pontosan azokra, akik támogatták a Huk gerillákat.
A CIA-nak a második világháború utáni viselt dolgairól könyvet író William Blum szerint már önmagában ez is sikeres volt, egyes kisebb gerillacsapatok rövid időn belül feladták magukat, amikor elapadt a helyiektől kapott, jórészt élelmiszer formájában érkező támogatás.
Szintén elég hatásos volt egy, a második világháborús hadviselésből átvett és módosított módszer. A háborúban hangosbemondón közölték német tisztek nevét a csatatéren, hogy ők halnak meg következőnek, ha nem adják meg magukat. A Fülöp-szigeteken pedig egy rejtélyes „Isten szeme” jelet festettek az éj leple alatt azoknak az ajtajára, akikről azt gyanították, segítik a Hukokat. „Ezeknek a rosszindulatú szemeknek a titokzatos jelenléte másnap reggel élesen kijózanítóan hatott” – írta Lansdale.
A CIA-ügynök viszont nem is ezekre, hanem a legbrutálisabb ötletére volt a legbüszkébb. Amikor megtudták, hogy egy faluhoz közeli hegyen tábort vertek a Hukok, és azzal zsarolják a helyieket, hogy megölik őket, ha nem segítenek, bevetették a nagy aswangtrükköt.
Első lépésként elkezdték elterjeszteni a faluban, hogy egy aswang portyázik a környéken, majd vártak pár napot, hogy az aswang híre a Hukok táborába is biztosan eljusson. Ekkor egy kisebb CIA-csapat lefülelte a járőröző gerillák egy kisebb csoportját, és az éj sötétjében észrevétlenül elrabolták és megölték a járőr utolsó tagját. Ezután a vámpírok foga által hagyott nyomhoz hasonló két szúrást ejtettek a nyakán, majd fejjel lefelé lógatva kifolyatták a vérét, hogy aztán az aswangtámadás áldozatául esett holttestet visszahelyezzék a járőr által használt útvonalra. Lansdale leírása szerint reggelre hűlt helyük volt a gerilláknak.
Az aswangkutató Clark viszont szkeptikus Lansdale akciójával kapcsolatban. A kutatásai során arra jutott, hogy a Fülöp-szigetek azon részén, ahol Lansdale szerint a vámpírtámadást végrehajtották, nem is a vérszopó aswangtól, hanem annak egy alfajától, a magzatra támadó manananggaltól féltek a lakók. Clark szerint lehet, hogy nem is az aswangtámadás, hanem pusztán a brutális gyilkosság ténye riaszthatta el a gerillákat. Ráadásul ha egy 100–300 fő közötti egységet így el tudtak zavarni, miért nem alkalmazta a semmitől vissza nem riadó CIA később ezt a módszert? Főleg, hogy még évekig, 1954-ig nem tudták leverni a kommunistákat.
Lansdale alakja két könyvet, majd az azok alapján készült további három filmet is megihletett. Graham Greene már 1955-ben megírta A csendes amerikait, ebből 1958-ban és 2002-ben is készült film, utóbbi Michael Caine és Brendan Fraser főszereplésével; míg Eugene Burdick és William Lederer A csúnya amerikai (The Ugly American) című 1958-as regényéből készült filmet 1963-ban Marlon Brando főszereplésével mutatták be. A csendes amerikaiban a vietnámi háború, míg A csúnya amerikaiban egy kitalált országban feszülő amerikai–szovjet ellentét játssza a főszerepet. A csúnya amerikai regényverziója amerikai diplomáciai körökben is nagy hullámokat vert, a Kennedy-kormány idején nagyban ennek hatására hozták létre a Békehadtestet.
