A szénből készült szintetikus vaj olyan jó volt, hogy Hitler árját csinált a félig zsidó feltalálójából

A náci Németországhoz számos olyan feltaláló és kutató kötődik, akiket az uralkodó ideológia alapján üldözni kellett volna, de a munkájukat annyira nagy becsben tartották, hogy ennek ellenére a hajuk szála sem görbült. Sokáig ilyen volt a nácik Szent Grál-küldetését vezető, nyíltan meleg Otto Rahn, és a félig zsidó Arthur Imhausen is, aki az 1930-as években feltalálta, majd nagyüzemben gyártotta a szénből készült szintetikus vajat, és akinek nürnbergi törvények alól történő mentesítését maga Adolf Hitler hagyta jóvá.

Arthur Imhausen 1885-ben született egy Karl Imhausen nevű drogériatulajdonos és egy zsidó nő, Friederike Stern fiaként. Viszonylag eseménytelen fiatalkora után a húszas éveiben hamar elkezdett felfelé ívelni az élete. 1910-ben annak rendje és módja szerint megházasodott, 1912-ben pedig egy barátjával közösen átvette egy Wittenben működő szappangyár igazgatását, ami az első világháború alatt természetesen a fegyvergyártásból is kivette a részét. Harcolt is a háborúban, ahonnan három elesett testvérével ellentétben kitüntetéssel tért haza. Az ezt követő években pedig fontos szereplővé lépett elő a német szappan- és mosószergyártásban.

Emellett azzal is felhívta magára a figyelmet, hogy új módszert fejlesztett ki a szintetikus zsírsavak és a szappan előállítására, amelyhez alapvetően csak szénre volt szüksége. Ez a koncepció pedig eléggé jókor jött a háború után önfenntartásra áhítozó Németországban. A németek ekkor már évek óta alakítottak át szenet mindenféle folyékony anyaggá az 1926-ban kifejlesztett Fischer–Tropsch-eljárás segítségével, és a drogériai képzésén kívül kémiai tanulmányokat sosem folytató Imhausen is így alkotta meg a szintetikus, szénalapú vajat.

A folyamat röviden összefoglalva úgy nézett ki, hogy az eljárás során képződő folyékony paraffint oxidálták, aztán frakcionált lepárlással kinyerték az ehető zsírt, felöntötték vízzel, hozzáadtak némi répakivonatot a vitaminok és a színezés miatt, megsózták, végül pedig diacetilt tettek bele, hogy az illata is hasonlítson a vajéra. Innen már a gépek végezték a dolgukat, és a folyamat végén az igazi vajra megszólalásig hasonlító tömb lett az eredmény. A folyamatnak rengeteg mellékterméke is volt, de ezeket is fel lehetett használni, például Imhausenék szappanüzemében, vagy egyéb vegyipari folyamatokhoz.

Imhausen 1936-ban vállalatot alapított a szintetikus zsírok előállítására, és a fentiek fényében pedig nem meglepő módon a nácik is felfigyeltek rá. A Hitler által a gazdaság felzárkóztatására bejelentett négyéves terv keretében Hermann Göring személyesen is részt akart venni az első üzem megnyitóján. Tanácsadója, Wilhelm Keppler felhívta Göring figyelmét arra, hogy Imhausen félig zsidó, és egyben arra kérte, hogy mentesítse őt az 1935-ben elfogadott nürnbergi törvények alól. Keppler azt mondta, Hitlerrel is beszélt már korábban erről, aki annyit mondott neki, hogy

ha Imhausen valóban feltalálta ezeket a dolgokat, akkor árját csinálnak belőle, néhány hónappal később pedig nemcsak őt, hanem az egész családját mentesítették a zsidótörvények alól.

A nácikkal való együttműködés keretében Arthur Imhausenék nagyjából három évig etették szintetikus vajjal a sachsenhauseni koncentrációs tábor lakóit, de ezen túl más közös projektre nem került sor a felek között. Valószínűleg azért sem, mert a háború vége felé közeledve a náciknak kisebb gondjuk is nagyobb volt a szintetikus vajnál, de az Associated Pressnek hála a háború után Németországon kívül is megismerték a szénből előállított szintetikus vajat. A többi angolszász lapban (például itt vagy itt) is megjelent 1946-os tudósítás szerint egy brit tiszt is megerősítette, hogy senki nem mondaná meg kóstolás után, hogy ez a vaj nem valódi.

A beszámoló arra is kitért, hogy a gyár, amelyet ekkor már Arthur Imhausen fia, Karl vezetett, a háború vége óta nem termelt vajat, de reménykedtek benne, hogy hamarosan újra elindulhat a munka. Karl ekkor azt mondta, a leállás előtt havi 600 tonna szintetikus vajat állítottak elő, állítólag olcsóbban, mint amennyibe a hagyományos vaj gyártása kerül, és az is kiderült belőle, hogy a művajat még hűteni sem kellett. Hiába hangzik mindez nagyon jól, az egész valójában nem volt túl hatékony, egy kiló szintetikus vajhoz hatvan kiló szén kellett, és akkor a gyártási folyamatról még nem is beszéltünk.

A háború utáni években ráadásul a természetes zsírok és a petróleumalapú zsíralkoholok is olcsón elérhetők voltak, így a folyamat az 1950-es évek elejére teljesen elvesztette a jelentőségét. A szintetikus vaj így hiába tűnt a maga korában igazi szenzációnak, és hiába írta Arthur Imhausen is 1943-ban egy tudományos esszéjében, hogy a zsírsavszintézis megnyitotta az ajtót a kémia új területéhez, a margarinnal ellentétben eltűnt a történelem süllyesztőjében.