A nácik nagy erőkkel keresték a Szent Grált, a szuperfegyverük pedig egy nyíltan meleg kutató volt

Képzelje el a következőt: egy régészprofesszor a Szent Grált keresi a harmincas években, méghozzá annak tudatában, hogy a nácik is meg akarják kaparintani maguknak a nagy hatalmú relikviát. Nem hibáztatjuk, ha önnek is egyből az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag című film jutott eszébe erről, pedig nem a legendás kalandorról van szó, hanem egy Otto Rahn nevű német kutatóról.

Dacára annak, hogy nyíltan meleg volt, és egyáltalán nem kedvelte a nácikat, Rahn önszántából dolgozott együtt a nácikkal, Indiana Jonesszal ellentétben pedig végül nem is találta meg a Szent Grált. A története viszont így is egészen lenyűgöző, és az sem véletlen, hogy az utókor gyakran a valódi Indiana Jonesként hivatkozik rá.

Valósággá tenni a mítoszokat

Otto Rahn 1904-ben született a Németország délnyugati részén található Michelstadtban, és már gyerekként nagy érdeklődéssel olvasta a német lovagregényeket és hőstörténeteket. Különösen Wolfram von Eschenbach verses műve, az Artúr-mondakörbe ágyazódó Parszifál volt rá nagy hatással, amelyben központi szerepet játszik a Szent Grál felkutatása. Persze Rahn ekkoriban még nem gondolkodott azon, hogy a relikvia nyomába eredjen, a Giesseni Egyetemen folytatott tanulmányai azonban egészen más megvilágításba helyezték számára a legendát.

A fiatal kutató itt ismerkedett meg a német régész, Heinrich Schliemann munkásságával, aki 60 évvel korábban Homérosz Íliászát felhasználva bukkant rá a mondabeli Trója romjaira. Ugyancsak itt hallott először a dél-franciaországi katarokról, vagy más néven albigensekről, akiknek vallási mozgalmát a katolikus egyház eretneknek nyilvánította, és keresztes háborút indított ellenük. Rahn rengeteget tanulmányozta a Parszifált, és egyre inkább meg volt győződve arról, hogy a katarok lehettek a Szent Grál valódi őrzői, ebben a hitében pedig csak megerősítette az a helyi legenda, amely szerint

néhány lovagnak a Grállal együtt sikerült elmenekülnie a katarok utolsó erődítményéből, Montségur várából, mielőtt az 1244-ben elesett volna.

Rahn 1931-ben el is ment a várhoz, ahol hétszáz évvel korábban több száz, hitében kitartó katart ítéltek máglyahalálra, a legenda ellenére azonban néhány rejtett alagúton és kamrán kívül nem talált semmit, ami a Grálra utalt volna. A kutató lelkesedését ez természetesen nem törte le, hazatért Németországba, és 1933-ban kiadta első, Keresztes hadjárat a Szent Grál ellen című könyvét, amelyben kutatásait és elméleteit részletezte. A könyv nem fogyott jól, Rahn azonban nem sokkal a megjelenése után titokzatos táviratot kapott, melyben havi 1000 márkát ajánlottak neki, ha megírja a folytatást.

A névtelen támogató: Himmler

A táviraton nem szerepelt név, csak egy berlini cím, ahol nem más várta a kutatót, mint Heinrich Himmler, az SS vezetője. Mint kiderült, a különféle mítoszok, illetve konkrétan a Szent Grál iránt is intenzíven érdeklődő Himmler nagy élvezettel olvasta Rahn könyvét, és azért kereste meg őt, hogy a nácik teljes támogatásával felvértezve kutathasson tovább a kehely után. A náci vezető egyébként annyira hitt a Grál létezésében, hogy a vesztfáliai Wewelsburg kastélyának alagsorában külön szobát alakított ki neki, ahol náci mellszobrok között pihenhetett volna az ereklye.

Himmler a pénzügyi támogatás mellett saját irodát és személyi titkárt is intézett Rahnnak, akitől elsőre csak annyit kért, hogy 1937-re írja meg a folytatást, majd 1939-ben egy harmadik könyvre is megbízást adott neki. Az ajánlatnak azonban természetesen megvoltak az árnyoldalai. A kutató eleinte nem akart belépni az SS-be, de végül Himmler közvetett unszolására tiszthelyettesként mégis csatlakozott a szervezethez. Amikor egy ismerőse szóvá tette, hogy a szervezet fekete egyenruháját hordja, azt válaszolta, hogy neki is meg kell élnie valamiből. „Mégis mit kellett volna csinálnom? Utasítsam el Himmlert?” – tette hozzá.

Az SS tagjaként Rahn hirtelen kiapadhatatlan erőforrásokra tett szert, hogy megtalálja a Szent Grált, de amellett, hogy tovább vizsgálta a katarok és az ereklye kapcsolatát, egyéb feladatokkal is ellátták őt. Többek közt Himmler családfáját is vizsgálta, valamint részt vett egy izlandi expedíción, amelyen a nácik az északi mondákat kutatták. Utóbbi egyébként annyira untatta a kutatót, hogy egy ponton állítólag felkiáltott az izlandi pusztában, hogy fákat akar végre látni. Közben egyre nyíltabban kritizálta a nácik ideológiáját is, de Himmler láthatóan elégedett volt vele, mert 1936-ban hivatalosan is beléptette az SS-be.

A kutató a korábbi megállapodásnak megfelelően 1937-ben kiadta a Lucifer udvartartása című könyvet, amelyben azt is fejtegette, hogy Lucifer, a fényhozó, valójában pozitív figura volt, a Grál pedig nem más, mint az őt dicsőítő katarok szimbóluma. A könyv nem tartalmazott ugyan sok konkrétumot, és a Szent Grálhoz sem jutott közelebb, Himmler annyira le volt nyűgözve tőle, hogy díszkötéses példányokat osztogatott a náci elit tagjainak, Rahn pedig egy csapásra keresett figura lett az okkulttal és mítoszokkal foglalkozó náci áltudományos körökben.

A kutató ugyanakkor a szakmai siker ellenére már egyértelműen érezhette, hogy szorul a hurok a nyaka körül – többek közt abból is, hogy az eredeti kéziratának kiadására végül antiszemita megjegyzésekkel kiegészítve került sor, és egyértelműen illeszkedett a náci propagandába.

A halál, ami olyan titokzatos, mint a Szent Grál

Rahn egyik közeli barátja, a Parszifál és a Szent Grál iránt hozzá hasonló módon érdeklődő Herman Kirchmeir is gyakran beszélt Rahnról, legalábbis a férfi unokaöccsének későbbi elbeszélései alapján. Mint mondta, a családjukban mindenki azt gondolta, hogy a kutató tisztességes ember volt, aki csak a pénz miatt kezdett el együttműködni az SS-szel, később azonban már nem volt lehetősége kilépni ebből a helyzetből. Azzal maga Himmler is tisztában volt, hogy Rahn nem szimpatizált a nácikkal, ahogy azzal is, hogy rendszeresen ivott, vállaltan meleg volt, és az is felmerült, hogy esetleg zsidó lehet, de több mint valószínű, hogy végül azért csalódott a kutatóban, mert nem találta meg a Szent Grált.

Nigel Graddon, az Otto Rahn életéről szóló Otto Rahn and the Quest for the Grail: The Amazing Life of the Real Indiana Jones című könyv szerzője szerint Rahn kritizálta ugyan a nácikat, és az együttműködésük vége felé elkezdett náciellenes körökben mozogni, de ezt sosem verte nagy dobra. Himmler évekig elnézte neki a homoszexualitását, bár ahogy telt az idő, egyre kevésbé tolerálta a dolgot, 1937-ben pedig, miután kiderült, hogy afférja volt egy férfival, három hónapra a dachaui koncentrációs táborba küldte Rahnt őrnek. Ez állítólag nagyon megviselte a kutatót, egy barátjának arról írt, hogy csalódott a hazájában, és úgy érzi, egy hozzá hasonló toleráns, liberális ember nem tud a náci Németországban élni.

Egy újabb, egyes források szerint a Luftwaffe egyik magas rangú tisztjével létesített homoszexuális affér után Rahn ismét egy koncentrációs táborba került, Buchenwaldban lett őr, az ott látottak pedig teljesen megrendítették. A kutató 1939-ben saját kérésére távozott az SS-ből, de annak ellenére, hogy Himmler belement ebbe, egyértelmű volt, hogy nem fogja futni hagyni a férfit. Az máig nem egyértelmű, hogy pontosan mi történt ezután – egyes történetek szerint Rahnt azzal fenyegették, hogy nyilvánosságra hozzák a homoszexualitását, mások szerint pedig a Gestapo eredt a kutató nyomába, és felajánlották neki az öngyilkosság lehetőségét.

Az biztos, hogy Otto Rahn 1939 márciusában eltűnt az osztrák Alpokban, és már csak a holttestét találták meg, de nem egyértelmű, hogy öngyilkos lett vagy balesetet szenvedett, ahogy az sem, hogy ha önmagával végzett, akkor a kétségbeesés, vagy Himmler parancsa állt-e a háttérben.

Egyesek szerint az sincs kizárva, hogy megölték, de olyan elméletek is vannak, amelyek szerint Rahn nem is halt meg a hegyekben, hanem nevet változtatott és Rudolf Rahn néven olasz nagykövet lett. A zűrzavart az is erősíti, hogy a kutató hivatalos halála után Himmler mindent megtett, hogy rehabilitálja őt: az SS hivatalos lapjában közzétett gyászjelentés nagyszerű SS-tagként írta le őt, aki csodálatos tudományos munkát végzett, a könyveit egészen a háború végéig nyomtatták, 1944-ben pedig valaki anonim módon rendezte egy tartozását is Himmlernek. Ezek persze csak teóriák, valójában senki nem tudja, hogy pontosan mi történt Otto Rahnnal. Ebben kicsit hasonlít a Szent Grálhoz, de azzal szemben megvan az az előnye, hogy ő tényleg bizonyíthatóan létezett.