2023. június 29. – 05:01
Annak ellenére, hogy nem túl eseménydús, a toronyugrás kétségtelenül marha látványos sport, és a kúlságfaktorához az is sokat hozzátesz, hogy sokan eleve le sem ugranának olyan magasról, pláne nem úgy, hogy aztán még összevissza pörögjenek is közben. Amire viszont a kaszkadőrökön kívül tényleg senki nem vállalkozna, az a lovas toronyugrás, amely az Egyesült Államokban a hetvenes évekig létezett, és konkrétan arról szólt, hogy fürdőruhás emberek magas tornyokról ugráltak lóháton a vízbe. A bizarr mutatvány a népszerűsége csúcsán komoly tömegeket vonzott, később pedig nem a lovasok kisebb-nagyobb sérülései, hanem az érdeklődés hiánya és az egyre hangosabb állatvédők pecsételték meg a sorsát.
Ha az ember meghallja azt a szókapcsolatot, hogy lovas toronyugrás, alighanem egyből felmerül benne a kérdés, hogy ez a hülyeség mégis kinek jutott eszébe, itt pedig rögtön megragadnánk az alkalmat, hogy bemutassuk önöknek az ötletgazdát, William F. „Doc” Carvert. Carver karakteréről sokat elmond, hogy rutinszerűen hazudott a saját születési dátumáról (körülbelül húsz évvel mondta idősebbnek magát), és szerette hangoztatni, hogy gyerekként indiánok támadtak a családjára, de ő megmenekült, és végül indiánok nevelték fel (természetesen az egészet kitalálta).
A valóságban valamikor 1861 körül született Carver igazi életművész volt, vagy ha úgy tetszik, klasszikus vadnyugati figura, aki a becenevét egy minden bizonnyal kamu fogorvosi munkája után kapta ugyan, az viszont biztos, hogy tevékenyen kivette a részét az amerikai kormány bölényirtó programjából, amellyel az őslakosok elől próbálták meg elszívni a levegőt. Afelől sincs kétség, hogy Carver a bölényvadászat közben úgy megtanult bánni a puskával, hogy az Egyesült Államok egyik legjobb lövője lett, aki gond nélkül leszedett röptében bármilyen madarat vagy tollal megtöltött üveggolyót.
Carver a karizmája és a páratlan képességei miatt hamar a kor legendájának számító William Frederick Cody, vagy ismertebb nevén Buffalo Bill oldalán találta magát. Egy darabig közösen nyomták a cowboyshow-kat, de a két dudás nem sokáig fért meg egy csárdában, így Carver végül önállóan is megpróbált vadnyugatosat játszani. Ebben viszont nem igazán volt sikeres, egészen addig, amíg ki nem pattant a fejéből a toronyugró lovak koncepciója. Hogy ez pontosan hogy történt, arról Carver is kétféle sztorit mesélt: az egyik szerint az indiánok elől menekült lóháton, amikor végső elkeseredésében beleugratott a nebraskai Platte folyóba; a másikban pedig egy viharos éjjelen alattuk leomló híd miatt kötöttek ki a vízben.
A toronyugró lovak, így természetesen William Carver életét is részletesen feldolgozó The Last Diving Horse in America című könyv szerzője, Cynthia Branigan szerint valójában egy harmadik dolog inspirálhatta a férfit. Egészen pontosan az, amikor 1891-ben Ausztráliában turnézott egy vadnyugatos produkcióval, ahol egy ponton kirántottak egy hidat a rajta lévő lovak alól. Branigan úgy véli, hogy Carvernek itt ugorhatott be, hogy ez a mutatvány önmagában is működhetne, és amikor visszatért Amerikába, kiderült, hogy tényleg működik is. Először St. Louisban próbálták ki a dolgot, az emberek pedig megőrültek a vízbe ugró lóért, Carver azonban úgy érezte, tudná még hova fokozni a produkciót.
Itt jöttek be a képbe a fürdőruhás nők, illetve konkrétan Lorena Lawrence (ő egy ponton azt állította, hogy Carver lánya, de a részletek itt is elég homályosak), aki 1906-ban toronyugrott először lóháton. Ezzel be is indult a biznisz, Carvernek egyre több lova lett, 1924-ben pedig a később legendássá váló Sonora Webster is csatlakozott hozzá lovasként. A férfi 1927-ben meghalt, a lovas toronyugrás viszont otthonra talált a gigantikus orgonájáról is ismerhető Atlantic City híres vidámparkjában, a Steel Pierben, és itt is őrületesen népszerű volt.
A mutatvány persze elég veszélyes volt, főleg a lovasokra nézve, akiknél rendszeresek voltak a törések, sőt Carver idejében egy 19 éves fiú meg is halt az első ugrásakor Texasban. Sonora Webster sem úszta meg sérülés nélkül, neki 1931-ben leszakadtak a retinái, mert nem csukta be idejében a szemét a vízbe csapódás előtt, de ez sem tántorította el attól, hogy további 11 évig ugráljon lóháton a vízbe. Webster könyvet is írt az élményeiről, amiből 1991-ben egy az egészet talán kicsit túlromantizáló drámát is csináltak Wild Hearts Can’t Be Broken (magyarul Szívgalopp) címmel.
A sérülések ellenére a produkció évtizedekig népszerű volt, még a hatvanas években is tömegek néztek végig minden egyes ugrást, a hetvenes évek végére viszont erősen megcsappant az érdeklődés.
Emellett ráadásul az állatvédők is egyre hangosabban kifogásolták a mutatványt, így az végül szép csendben meg is szűnt. 1993-ban még megpróbálták emberek nélkül, öszvérekkel újraéleszteni a dolgot, de az aktivisták nyomása miatt hamar abba is maradtak az ugrások, 2012-ben pedig ugyancsak emiatt már az ötletelési fázisban elvetették a toronyugró lovak visszahozását. Az állatkínzás ellen létrejött Humane Society amerikai elnöke, Wayne Pacelle akkor úgy kommentálta a dolgot, hogy „kegyes vége lett egy hihetetlenül bugyuta ötletnek”.
Forrás: Remembering When Horse Diving Was an Actual Thing (Atlas Obscura)
