Legkésőbb a Piroska és a farkas meg a „Nagymama, miért ilyen nagy…?” kezdetű kérdéssorozat óta megtanuljuk gyerekként, hogy ami az emberi testen a szokottnál nagyobbra nőtt, megfelelő kontextusban ijesztő lehet, sőt adott esetben olyan fenyegetést rejt, amit nem árt komolyan venni.
Nem csak a szájról vagy a fogakról van szó, mint a nagymama ágyában megbújó farkas esetében.
Tud valami nyugtalanító lenni egy extrém hosszú lábban és karban is – talán amiatt a nem is feltétlenül tudatosuló félelem miatt, hogy annak a lábnak a tulajdonosa egyetlen lépéssel mellettünk teremhet, és az a kar távolról is könnyedén torkon ragadhat.
Ha az ember elég horrorfilmet néz, egy csomó példát tud ilyen jellegű szörnyekre. Az egyik legemlékezetesebb talán a 2013-as spanyol–kanadai Mama címszereplője, de ott van a Rec-filmekből Medeiros vagy éppen Slender Man, a netes folklór mumusa, akinek hórihorgas alakja egy bizarr, gyerekek által elkövetett valódi bűncselekményben is lényeges szerepet játszott.
A testi jellemzők mellett van még valami, ami közös ezekben a figurákban (sőt, lehetne sorolni még melléjük például az Az és a Démonok között 2. egy-egy mellékrémjét): ugyanaz a színész játssza őket. Javier Botetnek hívják, és egy ritka rendellenességgel, Marfan-szindrómával él. Ez a genetikailag meghatározott, a kötőszöveteket érintő, a látást és a szív működését is befolyásoló betegség az átlagosnál jóval magasabb, vékony testalkattal jár, a végtagok, a kéz- és lábujjak szokatlanul hosszúak, a lábfej lapos, gyakori a horpadt mellkas és a gerincferdülés.
Az 1977-es születésű, spanyol Javier Botet, aki a horrormaszkjai nélkül egyébként kifejezetten megnyerő férfi, kezdetben más oldalról közelített a rettegés világához. Egy interjúban mesélt róla, hogy gyerekkorában szeretett szörnyeket rajzolni. Később Madridba költözött, hogy ott képzőművészetet tanuljon, aztán elkezdte érdekelni a rövidfilmkészítés. Egy workshopon, ahol különleges effektek létrehozása volt a téma, az oktató felvetette, hogy nagyjából kétméteres magassága, hosszú keze és lába jó alap lenne egy szörnyjelmezhez.
Azóta körülbelül 110 filmben kapott szerepet. A karrierje Spanyolországban indult, a nagy áttörést a Mama hozta meg neki, ami eredetileg rövidfilmnek indult, és amihez egy austini fantasyfesztiválon szúrták ki. A különleges effektekkel foglalkozó szakemberek most már kézről kézre adják – Botet azt szokta mondani, hogy ők a legjobb ügynökei.
A Marfan-szindrómának egyébként van még egy jellegzetessége, ami jó szolgálatot tesz az ijesztgetésben: ez a különleges hajlékonyság, ízületi lazaság, aminek révén a test meglepő irányokba képes csavarodni. Nem véletlenül lett virális videó abból a Mamához készült mozgástesztből, amelyben Javier Botet bemutatta, mire képes.
De míg Botet tehetségét nemigen vitatja senki, olyan ember akad, akinek problémája van azzal, hogy rendszeresen egy Marfan-szindrómást látunk viszont rémszerepekben. Egy érintett Los Angeles-i fiatalember, a 21 éves Christopher Ikonomou tavaly decemberben készített egy TikTok-videót, ami elég nagyot ment, és ami rámutatott arra, milyen érzés az, ha az embert arra használják, hogy horrorfilmekhez merítsenek belőle ötletet.
Ikonomou akkor a BuzzFeednek azt mondta: ő maga is szereti a horrort, ezért is tűnt fel neki, hogy egy csomó főgonosz úgy néz ki, mint ő. A Rec után kommentelők is ráírtak, hogy nagyon hasonlít Medeirosra. Szerinte nagyon kevesen beszélnek a fogyatékossággal élők reprezentációjának erről az aspektusáról. Azoknak, akik nem szeretik a horrorműfajt, fel sem tűnik, hogy mi folyik, mások meg az egész problémafelvetést lesöprik azzal, hogy nem szándékos dologról van szó, igazi hatása meg úgy sincs.
Ikonomou viszont azt gondolja, hogy a szándékolatlanságtól függetlenül igenis káros ez a tendencia, egyszerűen nem jó, hogy ha az emberek ránéznek egy Marfan-szindrómás valakire, akkor egy szörny jut róla eszükbe. Ennek a problémának az egyik megoldási módja szerinte az lehetne, hogy ha a rendellenességgel élők gyakrabban kapnának másféle filmszerepeket is. Az amerikai tiktokernek bőven van saját tapasztalata arról, milyen, ha gúnyolják az embert. A BuzzFeed-interjú szerint gyerekkorában sokat csúfolta a többi gyerek, olyanokat mondtak neki, hogy inkább meghalnának, semmint rá hasonlítsanak.
Pedig a Marfan-szindróma, ha tehetséggel párosul, elképesztő teljesítményekre is képessé teheti az embert. Ma már igen nagy valószínűséggel ki lehet jelenteni, hogy a legendás hegedűvirtuóz, Niccolò Paganini is ezzel az örökletes rendellenességgel született 1782-ben Genovában. Paganini hivatalos diagnózist a saját korában nem kaphatott, az ő idejében a betegség még nem volt ismert: Paganini 1840-ben meghalt, a Marfan-szindrómát pedig 1891-ben azonosította egy Antoine Marfan nevű francia gyermekgyógyász.
Paganininek hosszú ujjai és valószínűtlenül rugalmas csuklói voltak: ez is hozzásegítette ahhoz, hogy előadhassa mások által eljátszhatatlannak tartott saját szerzeményeit, hogy egyetlen másodperc leforgása alatt tizenkét hangot képes legyen megszólaltatni, vagy hogy zavartalanul, mintha mi sem történt volna, játsszon tovább akkor is, ha a hegedűjén elszakad egy, vagy akár több húr.
Bár Paganini nagy nőcsábász hírében állt, a külsejében bőven volt, ami ijesztő lehetett azoknak, akik élőben élvezhették a játékát. Szeretett tetőtől talpig feketében járni, a szifiliszére kapott higany okozta mérgezés miatt pedig kihullottak a fogai és eltorzult az állkapcsa. És akkor ott volt még a Marfan-szindróma. Feltehetően nem csak az emberfelettinek tetsző képességei miatt emlegették úgy: az ördög hegedűse.