Még az amerikai sajtóban is viszonylag kis hírverés követte, amikor 2023. március 11-én meghalt Bud Grant, akit a legtöbb nekrológ az NFL-es Minnesota Vikings legendás vezetőedzőjeként említett. Grant viszont igazi renegátja volt az amerikai sportéletnek, egyrészt egyike azon nagyon keveseknek, akik az NBA-ben és az NFL-ben is játszottak, és az egyetlen ember, aki mindkét ligában bajnok lett. Az igazi öröksége viszont az, hogy mindkét ligában korszakokat meghatározó szabályok ellen lázadt nyughatatlan természetével.
A fentiek persze korántsem fedik le a 95 évesen meghalt Grant pályafutását. Muszáj kapásból hozzátenni, hogy Kanadában, az amerikaifocihoz nagyon hasonlító kanadaifoci-ligában négy bajnoki címet is nyert, az NFL-ben négyszer juttatta Super Bowlba a Minnesota Vikings csapatát, első és egyedüli emberként pedig az NFL és a kanadai liga Hírességek Csarnokába is beválogatták. Bár leginkább az NBA-NFL kettős szereplés miatt ismerik, Grant élete kalandregényszerűen izgalmas volt, ami miatt joggal nevezhetnénk az amerikai sportvilág Forrest Gumpjának. Éppen ezért kisebbfajta csoda, hogy nem hogy film, de még dokumentumfilm sem készült róla.
A sportolók sztárok, nem hősök
Az 1927-ben, szegény családba született Harry Peter „Bud” Grantről hamar kiderült, hogy óriási sporttehetség, ám mielőtt még erre fókuszálhatott volna, hazafias kötelességének tett eleget, és még a sikeres érettségi hetén jelentkezett a haditengerészethez, hogy harcolhasson a második világháborúban. Grant azt mondta, akkoriban senkit nem érdekelt a sport, mindenki a háborút akarta megnyerni.
A kiképzés után a csendes-óceáni hadszíntérre vezényelték, ahonnan visszatérve ismét a sport felé fordította figyelmét, bár a látásmódján örök lenyomatot hagytak a háborús élmények:
„Sosem használom a hős szót a sporttal kapcsolatban. A hős a sztár fölött áll. A sportban csak sztárok vannak. A sport nem más csak, mint szórakoztatás”
– erősítette meg a nézetét, hogy szerinte mi is a sport szerepe a világban.
Nem véletlen, hogy a későbbi, rövidke NFL-es játékoskarrierje alatt a második világháborúban szintén szolgáló kőkemény védő, Chuck Bednarik lett az egyik legjobb barátja a Philadelphia Eaglesben. Bednarik Európában szolgált, B–17-eseken volt lövész, és miután teljesítette az előírt 25 küldetését, még tízet vállalt önként. (Később Bednarikról nevezték el az egyetemi bajnokság legjobb védőjátékosának adott, évenként kiosztott díjat.)
Mielőtt Grantet a frontra vezényelték volna, az egyik illinois-i támaszponton képezték ki, ahol a későbbi amerikaifutball-legenda, Paul Brown volt a vezetőedzője a katonák csapatában – Brown négy bajnoki címet nyert az 1940-es években az NFL ellen indított AAFC-ben, majd a következő évtizedben három NFL-címet is begyűjtött, elég jó kezekben volt tehát Grant.
Lázadásával írt történelmet
Grant a háború után a Minnesotai Egyetemre került, és az itt töltött három év alatt baseballban, amerikaifutballban és kosárlabdában is kiváló játékos lett, a negyedik tanulmányi éve közben viszont úgy döntött, inkább elmegy profinak, hogy végre pénzt is keressen azzal, amiben jó.
Az 1949-50-es szezon közepén jelentkezett az NBA-nél, hogy náluk játszana, csakhogy ehhez meg kellett győznie a ligát arról, hogy hátrányos helyzete miatt valóban szüksége van a profi szerződésre – ebben egyébként úttörő volt Grant, előtte soha senki nem hagyta ott korábban, a diploma megszerzése előtt az egyetemet a profik kedvéért, ez mára már szinte általános lett, LeBron James és sok más NBA-sztár egyenesen a középiskolából ment a profik közé, amíg be nem tiltották ezt.
A liga végül engedte a szerződtetését, Grant pedig a szomszédos Minneapolis Lakers (a későbbi Los Angeles Lakers) játékosa lett, nem kis részben azért, mert a Lakers akkori általános igazgatója, Sid Hartman közeli barátja volt. Tökéletes időzítéssel választott magának csapatot, a számára csonka szezon végén máris bajnoki címet ünnepelhetett, de nemcsak a szezon vége, hanem az eleje is varázslatosra sikerült, első NBA-kosarát ugyanis karácsony este, félpályáról dobta.
Az idény után, 1950 nyarán két liga játékosválogatóján, vagyis draftján is elkelt, az NBA-be a negyedik körben vitte a Lakers, vagyis meg voltak elégedve vele, az NFL-ben pedig az Eagles foglalta le a játékjogát, méghozzá az első körben, ami jól mutatja, mekkora tehetségnek tartották. Grant végül az NBA-ben maradás mellett döntött, de egy szezon után rájött, mégis az amerikaifutballban lehet nagyobb jövője.
Első NBA-szezonjával egyébként hatezer dollárt keresett, háromezer volt a szerződésében, majd még ugyanennyi bónuszt kapott a bajnoki címért. A pénz elég volt ahhoz, hogy családot alapítson: elvegye egyetemi szerelmét, vegyen egy házat és egy kocsit. Többre viszont nem futotta, így a nászút is rendhagyó volt, kacsavadászatra vitte Patriciát, aki többé nem is tartott vele vadászni, annyira utálta az egészet.
Sokkal jobb életük az NFL-ben sem lett, bár Grantnek jobban ment, mint az NBA-ben. Első szezonjában védőként volt szinte megállíthatatlan, a Philadelphia Eaglesben övé volt a második legtöbb sack, majd a második idényére már a támadósorba tették, hogy elkapóként villogjon. És villogott is: 56 elkapása a második legtöbb volt az egész NFL-ben, ezekkel 997 yardot és 7 touchdownt hozott össze.
Az egyéni sikereken túl viszont nem sok mindennek örülhetett, 1951-ben 4 győzelem mellett 8 vereségük volt, egy szezonnal később pedig ugyan 7–5-re javultak, a rájátszásba így sem jutottak be. Grantnek viszont volt ennél nagyobb gondja is: hiába kért fizetésemelést, az Eaglesnél csak 1000 dollár pluszt kínáltak neki.
A helyzetét nehezítette, hogy akkoriban nem volt szabad munkaerő-áramlás az NFL ben: minden szerződésben automatikusan volt egy opció, ami plusz egy évre meghosszabbította a megállapodást, ami alatt a csapat és a játékos általában újra tudta tárgyalni a feltételeket. Ez 1947-től így volt, mégis 1961-ig, egy bizonyos R.C. Owensig senki nem váltott csapatot az NFL-en belül, mindenki újraszerződött ott, ahol volt.
Kivéve persze Grantet, aki a támadócsapat friss fegyvereként több pénzt szeretett volna, az Eagles viszont erről hallani sem akart. Grant persze könnyen fenyegetett azzal, hogy az 1+1 éves szerződés végén lelép, mert már elkezdett tárgyalni a kanadai ligában (CFL) játszó Winnipeg Blue Bombersszel, ami a 8 ezer dollár helyett 11 ezret fizetett neki.
Ezzel Grant az NFL történetének első játékosa lett, aki letöltötte a szerződésében szereplő egyéves opciót, majd – még ha nem is az NFL-en belül, de – továbbállt.
A haláltól megmenekülve lett edző
Grant a Winnipegnél egyből sztár lett, négy szezonjából háromszor is bekerült a nyugati főcsoport álomcsapatába, ami nem csoda, háromszor is övé volt a legtöbb elkapás és kétszer a legtöbb elkapott yard. De a támadócsapat mellett a védőknél is letette névjegyét, 1953-ban, első kanadai szezonjában volt olyan meccse a rájátszásban, ahol öt labdát is szerzett (interception), ami továbbra is élő rekord – nemcsak Kanadában, de az amerikai ligákban sem szedett el senki ennyi labdát egy rájátszásbeli meccsen.
Az 1956-os szezon végén is All-Star volt, a gálameccset pedig Vancouverben rendezték. Grant a meccs után egy hirtelen ötlettől vezérelve az eredetihez képest egy korábbi járattal hagyta el a nyugati parti várost. Az a gép, amivel eredetileg ment volna, 59 utassal, közte egy csapattársával, Calvin Jonesszal és három fő személyzettel, nem sokkal a felszállás után a Slesse-hegynek csapódott, a katasztrófát senki nem élte túl.
A kis híján odavesző Grantet Winnipegben nem várt ötlettel fogadták, ugyanis őt akarták felkérni vezetőedzőnek a távozó Allie Sherman helyére. Bár Grant sosem edzősködött korábban, a pályán rengeteg jó észrevétele volt, ami hozzájárult csapata sikeréhez, így a vezetőség eltökélt volt, hogy a mindössze 29 éves játékosnak adják a posztot. Grant viszont először csak egy évre írt alá, mert fogalma sem volt arról, hogy megy-e majd neki az edzősködés vagy sem, és nyitva akarta hagyni a kaput, hogy visszatérhessen a pályára.
De erre már nem volt szükség, az első hat szezonjából mindben döntőbe jutott a Blue Bombersszel, második szezonjában már bajnok lett, aztán megvédték a címüket, a nagy sorozat pedig öt éven belül négy Grey Cup-győzelmet hozott nekik.
Az 1966-os szezon végéig maradt a kanadai csapatnál, 160 meccséből 102-t megnyert, de amikor a szülővárosához közeli Minneapolisból hívták a Minnesota Vikings vezetőedzőjének, nem tudott nemet mondani. A siker pedig ide is vele tartott, második idényében megnyerték a csoportjukat, 1969-ben pedig megnyerték az utolsó olyan NFL-bajnoki címet, amit még a két rivális liga, az AFL és az NFL összevonása előtt lehetett megszerezni.
Rögtön utána viszont kikapott a Super Bowlban, sőt, később még három Super Bowl-vereség jött neki és a Minnesota Vikingsnak, amik ugyan a szurkolóknak nagy törést okoztak, de Grant egész életében úgy volt ezekkel, hogy legalább a döntőig eljutottak, ezt kellene nézni, nem a vereségeket.
Hasonlóan állt egyébként úgy általában a sportsikerekhez is, a majdnem 300 oldalas életrajzi könyvében alig beszél a sikerekről és az eredményekről, sokkal inkább az azokhoz vezető útról.
„Az amerikaifutball csak szórakozás, nem élet-halál ügye. Amint vége egy meccsnek, már a következő mérkőzéssel és a következő évvel foglalkozik az ember. Olyan, mint színházba menni, amint vége, az ember kimegy a kijáraton, és azzal annyi is. Ha hagyod, hogy a győzelmek és vereségek határozzák meg az életed, kemény út vár rád”
– vallotta.
1983-ban egyébként úgy gondolta, hogy már elég volt az edzősködésből, és visszavonult, a nagy amerikaifutball-rajongó korábbi elnök, Richard Nixon viszont levélben kérte, hogy térjen vissza. Nixon azt írta neki, hogy szomorúan olvasta az újságban a visszavonulásáról szóló hírt, és örökre a remek sportszerűsége és a nyomás alatti hidegvére jut majd róla eszébe, illetve az, hogy előnyben és hátrányban is folyamatosan irányítása alatt tudta tartani mind csapatát, mind az érzelmeit. A levelet azzal zárta, hogy reméli, Grant meggondolja magát, és egyszer még visszatér az oldalvonal mellé. Ez így is lett, bár Nixon kérése is csak egy szezont ért, 1985 után Grant végleg befejezte.
A legendának is nekiment
Grant pár éve lelkesen elevenítette fel a Sports Illustratednek, hogy egykor négyszer is összecsapott a későbbi NFL-legenda edzővel, Vince Lombardival. Leginkább játékosokon vesztek össze, Lombardi nem értette – és ezt gyakran Grant tudomására is hozta –, hogy miért igazolna bárki is az általa csak Mikiegér-ligának tartott kanadai bajnokságba, amikor az NFL-ben is játszhatna.
Az egyik leghíresebb ilyen összecsapásuk egy Dale Hackbart nevű játékos miatt volt, aki eredetileg baseballozóként lett profi, de gyorsan kiderült, hogy nem annyira jó benne, mint gondolta. Épp egy fiókcsapatoknak szervezett liga meccsén járt Winnipegben, amikor Grant megpróbálta rávenni, hogy hagyja ott a baseballt, és igazoljon hozzájuk. Hackbart csapatának második meccse eső miatt elmaradt, így Grant kénytelen volt drasztikus eszközökhöz nyúlni: kiderítette, merre jár Hackbarték csapatbusza, és feltartóztatta őket a határőrökkel a kanadai–amerikai határon, hogy lecibálja a buszról, és addig ne engedje el, amíg alá nem ír hozzájuk.
Grantnek sikerült is megszereznie a játékost, de mint később kiderült, csak a nyári edzőtáborra. Az NFL-es Green Bay Packerst edző Lombardi bekeményített, és felhozta, hogy ők draftolták az NFL-be 1960-ban, így nem írhat alá más csapathoz (bár ezt csak az NFL-en belül nem tehette volna meg), és elérte, hogy végül a Packersnél játsszon. Hackbart végül csak egy évet maradt Lombardinál, 1964-től pedig előbb Winnipegben, majd később Minnesotában is Grant játékosa lett.
A jégkirály
Nixon egyébként nem átlagos amerikaifutball-szurkoló volt, valóban értett a sporthoz, így a Grantről adott leírása is hajszálpontos jellemzés volt: az edző katonás fegyelemben vezette csapatát, akiktől világosan lefektetett szabályok betartását várta.
Ilyen volt például az, hogy senkit nem engedett a minnesotai fagyban hosszú ujjúban játszani. Fegyverként tekintett az északi hidegre, azt akarta, hogy játékosai mutassák meg az ellenfélnek, milyen kemények. Ezért egyébként az oldalvonalon használt fűtőberendezések használatát is megtiltotta, mert úgy volt vele, hogy ha egy játékos a pályáról lejőve azt keresi, honnan jön a meleg, nem a játékkal foglalkozik, és ezzel hátrányba kerülhetnek.
De nemcsak a szája járt az ügyben: 2016-ban, 89 évesen, a Vikings utolsó szabadtéri hazai meccsén -20 fokban is rövid ujjúban ment ki az érmefeldobáshoz tiszteletbeli csapatkapitányként. „Általában azért nem így mászkálok, de ez volt az utolsó szabadtéri hazai meccsünk, muszáj volt megmutatnom mindenkinek, hogy megy ez. Ez itt Minnesota” – mondta.
Aztán amikor a Vikings beköltözött a fedett stadionba, az első tétmeccsük előtt ő fújhatta meg először a vikingkürtöt. Ritkán érzékenyült el, de ezt élete egyik legnagyobb pillanatának tartotta.
A legendás garázsvásárok
Visszavonulása után tanácsadó maradt a Vikings mellett, illetve előszeretettel járt vadászni. Ezeken felül öregkorára egy rendszeres éves eseménnyel foglalta el magát: 2006-tól fogva a koronavírus-járvány kitöréséig minden évben szervezett egy garázsvásárt bloomingtoni házában, egyfajta fizetéskiegészítésnek, ahol főleg vadászholmijait, illetve a Vikingstól hozzá került ereklyéket adta el – aláírással ellátva, jelentős profittal.
A garázsvásárok a környék életének kötelező programjává váltak, évről évre több százan álltak sorba Grant háza előtt, hogy válogassanak a birtokon feleslegessé vált dolgokból, bár azt nehéz eldönteni, hogy ki élvezte jobban a vásárt, az érdeklődők vagy maga Grant. A többség ugyanis nem kifejezetten az eladott tárgyakért érkezett – bár Grant legelső, aláírt vadászpuskája azért nem rossz zsákmány –, hanem magáért a legendáért, ezért is volt inkább családi összejövetelre emlékeztető hangulata az eseménynek, semmint vásári.
Grant nevét egyébként már halála előtt utca viselte Minneapolisban a Vikings új stadionja mellett, Winnipegben pedig óriási bronzszobrot kapott a helyi csapat pályája előtt. Bár sokan úgy tudják, hogy ő volt az egyetlen ember, aki az NBA-ben és az NFL-ben is játszott, ezt Clint Wager is megtette – ő 1942-45 között erősítette az NFL-ben a Chicago Bears, Chicago Cardinals és a két csapat átmeneti összeolvadásából létrejött Card-Pitt csapatokat, majd 1949-50-ben a Fort Wayne Pistons NBA-csapatban játszott (ezt ma már Detroit Pistons néven ismerjük).
(Források: Sports Illustrated | ESPN | Newsweek)
