Érezte már úgy, hogy hiába jött össze minden a munkájában, teljesítette a feladatát, talán még meg is dicsérték érte, mégis retteg vagy legalábbis szorong, hogy mi van, ha csak véletlenül trafált bele, mi lesz, ha legközelebb minden összeomlik, és a munkatársai értetlenül néznek, hogy hogyan került egyáltalán ide? Ha igen, akkor ön is tapasztalta már az imposztor szindróma nevű jelenséget. Furcsa elegye ez annak a két, látszólag ellentmondó állapotnak, amikor valaki 1. sikeres abban, amit csinál, 2. nem érzi jónak magát abban, amit csinál. Mintha az illető bal vállán folyton ott csücsülne egy inverz Shia LaBeouf, azt ordibálva, hogy NEM TUDOD MEGCSINÁLNI, HIÁBA SIKERÜLT, KEVÉS VAGY HOZZÁ.
A közkeletű elnevezése ellenére az imposztor szindróma hivatalosan nem egy önálló mentális zavar, mégis sokaknak ismerős lehet az az állapot, amelyet leír. A kifejezést a hetvenes években alkotta meg két pszichológus, Suzanne Imes és Pauline Rose Clance, de manapság, rohanó világunkban talán még többen tudnak azonosulni vele. Azokat a jól teljesítő embereket szokás jellemezni vele, akik képtelenek megélni a saját sikereiket, nem tudják elfogadni, hogy amit elértek, azt megérdemelten érték el, és a saját érdemeik és jó teljesítményük helyett a szerencse vagy a kedvező körülmények számlájára írják az eredményeiket. Emiatt pedig attól tartanak, hogy ha másnak is feltűnik, hogy valójában nem is olyan ügyesek/okosak/tehetségesek, akkor lebuknak – azaz kiderül, hogy csak imposztorok. Nem meglepő módon ez az önbizalomhiány vagy kételkedés a saját képességeikben gyakran jár együtt szorongással vagy akár depresszióval.
Amikor a kifejezés megszületett, a megalkotói még úgy gondolták, hogy ez egy olyan jelenség, amely csak a nőkre jellemző, ami érthető, hiszen a sikeres nőket – még ma is, de néhány évtizede pláne – már csak a társadalmi helyzetükből adódóan is könnyen foghatja el az az érzés, hogy érdemtelenül érték el, amit. Mi is írtunk a fiatalon Finnország miniszterelnökévé vált Sanna Marin esetéről, de a Wikipédia vonatkozó szócikkét felcsapva is találunk olyan neveket, mint Jacinda Ardern nemrég lemondott új-zélandi miniszterelnök, Michelle Obama egykori First Lady, Nicola Sturgeon skót miniszterelnök vagy éppen a gyerekszínészként világhírűvé vált Emma Watson. Később persze kiderült, hogy férfiak is gyakran érezhetik magukat imposztornak; ugyanebben a listában megtalálható például Tom Hanks, Neil Gaiman vagy épp Thom Yorke, de mi is írtunk a szintén érintett Bill Haderről.
Vannak arra vonatkozó kutatások, hogy a kisebbségekhez tartozók különösen fogékonyak az imposztor szindrómával járó érzésekre, sőt a különféle csoportok között is lehet ebben különbség. Egy 2013-as texasi egyetemi felmérés szerint például az ázsiai-amerikaiak a feketéknél és a latinóknál nagyobb valószínűséggel érzék magukat imposztornak.
Sok érintettre jellemző, hogy olyan családban nőttek fel, amelyben nagy hangsúlyt kapott a teljesítmény, illetve akiknek a szüleik gyakran vegyítették a túláradó dicséretet a kritikával. Mindehhez persze a társadalmi nyomás is hozzáteszi a magáét. „A társadalmunkban hatalmas a teljesítménykényszer. Sokszor összekeveredhet az elismerés, a szeretet és az, hogy érdemesek vagyunk-e valamire. Az önértékelés a teljesítmény függvényévé válik” – mondta erről Suzanne Imes.
Ennek fényében nem meglepő, hogy az imposztor szindróma gyakran jár együtt a perfekcionizmussal. Az önmagukban bizonytalan önjelölt imposztorok úgy érezhetik, hogy minden feladatot muszáj tökéletesen elvégezniük, méghozzá leginkább segítség nélkül, különben kiderül, hogy alkalmatlanabbak, mint a Fidesz szerint Karácsony Gergely. Ennek aztán jellemzően kétféle következménye lehet: a halogatás, amikor az illető fél belekezdeni egy feladatba, hiszen attól tart, hogy úgysem fogja tudni az elvárt szinten elvégezni; illetve a túlkészülés, amikor hasonló okból túl indokolatlanul hosszú időt tölt el azzal, hogy felkészüljön a feladat elvégzésére, mintegy túlbiztosítva magát. Mindebből persze könnyen alakulhat ki ördögi kör: ha a feladatot sikeresen teljesíti, azt érezheti, hogy ez – a szerencse mellett! – azért történhetett, mert rendesen felkészült, és erre bizony szüksége is volt, különben bizonyosan elbaltázta volna.
A fentiekből sejthető, hogy az érintettek nehezen beszélnek az ilyen érzéseikről – hiszen ki akarná lebuktatni a saját maga alkalmatlanságát, amíg valamilyen csoda folytán rajta kívül senki nem veszi azt észre. Pedig az imposztor szindróma ördögi köréből éppen úgy lehet kitörni, ha beszélünk róla. Ha sikerül megosztani valakivel a kételyeinket, akkor az illető segíthet felismerni, hogy ezek a félelmeink irracionálisak. De épp fordítva, az is segíthet a saját kompetenciánk realizálásában, ha másoknak segítünk, például egy alacsonyabb évfolyamra járó hallgatónak vagy egy kevésbé tapasztalt kollégának. A saját magunk felé támasztott irreális elvárásoktól is jó megszabadulni: tudatosítani, hogy miben vagyunk jók és miben kevésbé, és elfogadni, hogy senki nem érthet mindenhez, és ez egyáltalán nem baj: attól még senki nem válik imposztorrá, ha nem szakértője mindennek.
