2022. június 19. – 20:20
Véget ért az HBO-n a Barry harmadik évada, amellyel Bill Hader végérvényesen belépett a Walter White-tal, Tony Sopranóval és Dexter Morgannel fémjelzett antihősklubba. A komor karaktertanulmányba oltott szatíra ürügyén áttekintjük a színész éles váltásokkal és a sikerek mögött meghúzódó, elhallgatott titkokkal tarkított karrierjét, a felejthetetlen szkeccsektől az emlékezetes utánzásokon át egészen az eltúlzott gesztusokat is levedlő, drámai főszerepekig.
Bill Hader a Saturday Night Live című legendás szkeccsshownál töltött nyolc éve során arról híresült el, hogy folyton elröhögi magát az élő adásban. Persze nemcsak erről, hanem egyben csalhatatlan komikusi időzítéséről, rendkívüli utánzóképességéről, specifikus ízléséről, nyájas modoráról is. De tény, ami tény, kevesen röhögték el magukat többször a szkeccsek alatt az SNL történetében. A YouTube-on az egyik első találat egy válogatásvideó a kibuggyanó nevetésekkel; leghíresebb karaktere, a New York szürreális éjszakai életébe elkalauzoló Stefon védjegyévé vált, hogy két tenyerével eltakarja a száját, mert az írók – főleg John Mulaney – sportot űztek abból, hogy az utolsó percben lecseréljék a szöveget a súgógépen, és váratlan, abszurd poénokkal érjék el, hogy Hader garantáltan kilépjen a karakterből.
Ehhez képest éles kontraszt, hogy a harmadik évadát épp lezáró Barry címszerepében Hader nemhogy nem neveti el magát, de szinte soha nem is mosolyog. Amikor pedig mégis, akkor az inkább vérfagyasztó. Hader társalkotója, írója és rendezője is az HBO-sorozatnak, nagyon is tudatos döntés a részéről, hogy a színészi pályára tévedő bérgyilkos szerepében a sötétebb, félelmetesebb oldalát mutassa meg – nézzétek, itt van ez a jól ismert, megnyerő srác, akit úgy szerettetek a tévéből, hiába öl embereket, azért a lelke mélyén biztos rendes és szeretni való, nem? Nem? Hader tudja, hogy alapból rokonszenvezni fogunk vele, és próbára tesz minket: meddig vagyunk hajlandók szurkolni, megbocsátani a karakternek az egyre durvább tetteit?
A 44 éves Hader sztárságig vezető útja nem volt szokványos, ellenben villámgyorsan zajlott. Az oklahomai Tulsában született, apja éttermet vezetett, majd egy légifuvarozó társaságot alapított, anyja tánctanár volt. Gyerekkorában kipipálta a bimbózó komikusok/színészek kötelező stációit: az osztály bohóca volt, ugyanakkor nagyon érzékeny, emiatt úgy érezte, kilóg a sorból; 15 évesen a Gonosz halotton felbuzdulva videókamerát ragadott, és filmet készített a testvéreivel, ahol előre megtervezte az összes snittet, a közeliket és a totálokat. A gimiben a főiskolai továbbtanulás előfelmérését célzó vizsga kitöltése közepén eldöntötte, hogy neki semmi kedve főiskolára menni, és ehhez az érettségi után is tartotta magát.
1999-ben Los Angelesbe költözött, ahol produkciós asszisztensként dolgozott a Pókember, Az igazság nevében című Arnold Schwarzenegger-akciófilm, illetve A skorpiókirály forgatásán. Miután nem igazán találta meg a helyét a filmezés hierarchiájában, 2003-ban improvizációs órákra kezdett járni, és osztálytársaival pár tucat fős közönségnek játszottak. Egyik társa Matt Offerman, a később a Városfejlesztési osztályban szereplő Nick Offerman testvére volt; Matt sógornője, Megan Mullally az egyik előadásuk megtekintése után beajánlotta Hadert az SNL pápájának, Lorne Michaelsnek. Hadert behívták meghallgatásra, és pár hónappal később már költözött is New Yorkba, ahol 2005-től 2013-ig a show csapatának alaptagjává vált.
Egyik barátja úgy fogalmazott, ez kábé olyan, mintha valakit az óvodából egyből felvennének a Harvardra. Hader azonnal a mélyvízbe csöppent, megteremtve az SNL egyik újabb aranykorát. Igazi sztárcsapat alakult ki ebben az érában: Hader állandó jelenetpartnerei közé tartozott Tina Fey, Amy Poehler, Andy Samberg, Seth Meyers, Fred Armisen és Kristen Wiig. Ösztönös komikus zseninek bizonyult, aki hamar megszerettette magát a közönséggel. Csálé fogsorával, ravaszdi mosolyával, orrhangjával és az USA középnyugati részének jellegzetes jófejségével (ez a Midwest nice, amit a Coen testvérek számtalanszor kiforgattak a filmjeikben) elnyerte a bizalmunkat, hogy aztán abszurd, enyhén fenyegető figurákba csatornázza mindezt.
Stefon mellett ott van például az igaz bűneseteket feldolgozó tévéműsor vezetője, aki a kelleténél kéjesebb élvezettel merítkezik meg a bűnügyek véres részleteiben, a What’s That Name című vetélkedő szadista házigazdája vagy Herb Welch, a vén, szexista, perverz utcai riporter, aki gyalázatosan rosszul – és fergetegesen viccesen – végzi a munkáját. Hader humorának élét ez a kettősség adja: hasonlóan gumiarcú, mint Jim Carrey, de nem annyira mániákus; kackiás szemöldöke és vigyora Jack Nicholsonra tud emlékeztetni, csak eggyel kevésbé sátáni módon. Remek illusztráció a tévében leadott adásból kivágott, „Alan” című szkeccs: egy házaspár egy életnagyságú táncoló robotot kap ajándékba, és mindössze annyi a poén, hogy Hader egy műanyag dobozban úgy táncikál, mint egyszeri nagypapa a lagzin, és pajkos grimaszokat vág. A szkeccs attól működik, hogy mi is értetlenül állunk az egész előtt, mint a férj, viszont Hader sármja miatt azt is megértjük, miért kattan rá Alanre a feleség.
Amennyire sikert sikerre halmozott Hader a kamerák előtt, olyannyira szenvedett a színfalak mögött. Utólag már nyíltan vall arról, milyen megterhelő volt számára az élő adások stressze, a műsorkészítés iszonyúan feszített tempója, megspékelve saját imposztor-szindrómájával.
„A felvételek előtt rendszeresen bezárkóztam a folyosó végén a mosdó egyik fülkéjébe, ahol brutális pánikrohamokat kaptam, zokogtam, meg minden. Majd kijöttem, és belebújtam egy hatalmas banánjelmezbe”
– idézte fel a Hollywood Reporternek. Nyolc éven át hajtotta magát szorongva, önmagát ostorozva, hogy bárki más ölni tudna ezért a melóért, ő meg itt szenved.
Végül 2013-ban köszönt le az SNL-ből. Megtehette volna, hogy valamelyik híres karakterét költözteti át a mozivászonra – a hollywoodi producerek valószínűleg kapva kaptak volna egy Stefon-filmen –, Hader azonban a biankó csekkjét egy jóval egyedibb szerelemprojektre váltotta be. Egykori bajtársaival, Seth Meyersszel és Fred Armisennel közösen kihasználták, hogy dúl a „peak tv”, nincs olyan rétegsorozat-ötlet, amit ne venne meg valamelyik csatorna vagy streamingszolgáltató, és tető alá hozták a Documentary Now!-t, amelyben félórás epizódokban híres – vagy akár kevésbé ismert – dokumentumfilmeket parodizálnak ki.
Az egészen zseniális sorozat egyrészt nem áll annyira távol az SNL-től, hiszen tulajdonképpen félórásra duzzasztott szkeccsekben utánoznak Armisennel valós embereket, de itt sokkal nagyobb teret adhatnak maguknak, hogy játsszanak a koncepcióval. Ez kiterjed a formai megvalósításra: a rendezők, Rhys Thomas és Alex Buono minden epizódnál igyekeznek ugyanolyan objektíveket használni – vagy digitálisan leutánozni –, mint a parodizált dokumentumfilmekben. De kiterjed a színészi szabadságra is: túllépnek az egyszerű gegen, és mélységében, nem egyszer drámai íveket végighúzva játsszák el a karaktereket.
Noha Armisen is szenzációs, és Hader a harmadik évadtól már nem szerepel a sorozatban, a legerősebb alakítások mégis hozzá fűződnek. Kivételes például a Spalding Gray Swimming To Cambodia című monodrámája nyomán készült epizód, amely kifigurázza a színházi monológok mögött esetlegesen meghúzódó egoizmust és nagyzolást, és pazarul parodizálja Robert Evans legendás hollywoodi producert és Bill Clinton politikai szakértőjét, James Carville-t egy-egy részben. Máskor pedig – mint a The Blue Jean Committee nevű fiktív rockzenekarról szóló duplarészben – eléri, hogy ne csak nevessünk a szereplőin, érzelmileg is törődjünk velük.
A Documentary Now! – amelynek létezése, valljuk be, teljesen abszurd, de üdvözlendő rendszerhibája a tévésorozat-robbanásnak – még mindig fut, de már Hader nélkül, aki az HBO-n még nagyobb fába vágta a fejszéjét, amikor megalkotta a Barryt.
„Halálra voltam rémülve, mert még sosem hoztam létre olyasmit, amihez ne lett volna köze a többi SNL-es barátomnak”
– mesélte Hader a New York Timesnak.
Holott első ránézésre a Barry lehetne akár SNL-es szkeccs is: íme egy bérgyilkos, akit nem Jason Statham játszik, hanem a jámbor arcú, görnyedt tartású Hader, és aki a fejébe veszi, hogy a gyilkolás helyett neki arra van szüksége, hogy egy improvizációs társulathoz csatlakozva csapnivaló színésznek álljon.
A Barry azonban bőven a falon túlig viszi el a koncepciót, fekete humorát megőrizve ugyan, de vérbeli antihősdrámaként Breaking Bad-szintű morális kérdéseket vet fel. Mihez kezdjen az az ember, aki rohadtul jól végzi a munkáját, de belerokkan, és talál valamit, amiben rossz, viszont szereti csinálni? (Aligha kell rámutatnunk az önéletrajzi párhuzamra, már ami a kérdésfelvetés első felét illeti.) Megváltozhat-e valójában az, aki az erőszaknak szentelte az életét? A sorozat évadról évadra nehezíti meg a válaszadást, és a legutóbbi, harmadik szezon minden eddiginél komorabb képet fest a főhősről és a döntései következményeiről: míg az első két évadban az ő nézőpontjához kapcsolódtunk, a harmadik évad hátralép, több olyan külső szemszögből – ártatlanok, szemtanúk, áldozatok, tönkretett életek – irányítva rá a reflektort antihősünkre, ahonnan sokkal inkább tűnik szörnyetegnek, mint megjavulandó bűnösnek.
Amellett, hogy jó sorozat, a Barry kiváló karrierdöntés lett Hadernek. Színészként bátran feszegetheti a határait, alkalmazhatja komikus-szatirikus képességeit, ám mellette hagyhatja előtörni vulkanikus dühét, eltorzíthatja huncut mosolyát pszichotikus vicsorrá. Az íráson kívül a rendezésbe is belekóstolhatott, a sorozat legemlékezetesebb epizódja, a szürreális, akciódús ronny!lily is hozzá köthető, a negyedik évadot pedig tervei szerint egymaga fogja rendezni. A sorozatot egyöntetű kritikai siker övezi, és az Emmy-díjakat tekintve sem lehet oka panaszra: az első két évadot harminc díjra jelölték, és Hader mindkétszer bezsebelte a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrot a vígjáték kategóriában.
Egyelőre tehát jól érzi magát a tévében, bár kisebb-nagyobb kiruccanásokat tesz azért a nagy vászon irányába is. Depressziós, öngyilkossági kísérletből lábadozó főszereplőt alakított Kristen Wiig oldalán a Csontváz ikrek című független filmben, klasszikus hősszerelmest a Kész katasztrófában Amy Schumerrel, és a felnőtt Richie-t játszhatta el az Az második részében. Az elmúlt években a hangját kamatoztatta a legtöbbet: az aggodalmaskodó, szorongó Majré hangját szolgáltatta az Agymanókban, részt vett BB-8 csipogásainak megalkotásában Az ébredő Erőnél, részt vett a Toy Story, az Angry Birds, az Addams Family készítésében is. A közeljövő most még Barry Berkman mélyrepüléséről szól, Hader útja viszont felfelé vezet.
