Mikroműanyaggal behintett világunkban nem meglepő a nosztalgia egy tisztább múlt után, amikor az embereknek nem kellett tartaniuk a szálló portól, az E-számoktól meg a klímakatasztrófától. A történelem persze ha nem is cáfolja, de árnyalja a szennyezésmentes múlt nosztalgikus képét – méghozzá ólomszürke árnyakkal.
Az emberi civilizációt ugyanis végigkíséri egy kirívóan szennyező anyag, az ólom. Egy, az i. e. 8. évezredből származó kis-ázsiai szobor alapján régészek úgy vélik, az ólom volt az egyik elsőként felfedezett és felhasznált fém; köszönhetően annak, hogy könnyedén kinyerhető a különféle ólomtartalmú ércekből – főleg a galenitből –, puhasága és alacsony olvadáspontja miatt könnyen megmunkálható, viszont igen időtálló, és nem rozsdásodik.
Használata messze túlterjedt a tipikus fémeszközökön, az ókori Egyiptomban kozmetikai készítményekbe keverték, Kínában élénkítőszernek és fogamzásgátlónak használták, Rómában cukorpótlóként fogyasztották.
Kis túlzással az ólom volt az ókori világ műanyaga.
Az emberi szervezetbe kerülve az ólom azonban sokkal pusztítóbb, mint a mikroműanyagok. A nehézfém nagy része magától nem ürül ki a szervezetből, és az enzimek működését és a neuronok közti kapcsolatot megzavarva súlyos szövődmények sorát okozhatja a hasmenéstől a veseműködés zavarain és fejlődési rendellenességeken át az agyi funkciók elsorvadásáig. Mivel az ólom a szervezetben előszeretettel túrja ki helyéről a kalciumot, ezért a fejlődőben lévő szervezetek – azaz a gyerekek – különösen érzékenyek rá.
Az ólommérgezés egészen az elmúlt évtizedekig akut civilizációs problémának számított, amelyet jelentősen enyhített előbb az 1920-as években az ólomtartalmú festékek betiltása, az 1980-as évektől az ólmozott üdítős- és konzervdobozok kivezetése, majd legfontosabb fejleményként az ólmozott kopogásgátló adalékanyagot tartalmazó benzin 2000-es betiltása.
Az igazi death metal
Történelmi szintű problémaként azonban leginkább a Római Birodalommal kapcsolatban merült fel az ólommérgezés. A birodalom a virágkorában évente legalább 80 ezer tonna ólmot termelt, elsősorban az ezüst kinyerésének melléktermékeként. A tevékenysége önmagában is szennyező volt; régészek növényi mintákat vizsgálva arra jutottak, hogy a korszakban megnégyszereződött a levegő ólomtartalma. A lakosság szisztematikus és generációkon át tartó ólommérgezését azonban inkább a kiterjedt felhasználása okozta.
A jelenség sejtésszinten már a kortárs orvosoknál is megjelent – sőt, előbb is, mivel az i. e. 4. században élt Hippokratész a történelem első munkahelyi balesetét bemutatva pont egy fémbányász súlyos hasmenéssel jelentkező ólommérgezéséről ír. Azonban az ólom elterjedtsége miatt a mégoly tekintélyes orvosok figyelmeztetéseinek sem lett érezhető következményük, a nehézfémszennyezés valódi volumenét pedig csak a természettudományos eszközökkel dolgozó modern régészet mutatta meg.
A Római Birodalomban ólommal ötvözték az érmék nemesfémeit, vörös ólom-oxidot tartalmazott a kerámiaedények máza. A fontos kisegítő fegyvernemnek számító parittyások ólomgolyókkal lőtték az ellenséget, a gladiátorok ólombütykös kesztyűkben pürézték áldozataikat az arénákban. Az építkezéseknél is sok ólmot használtak fel, például tömítőanyagként vagy a belső falfestésekbe keverve. A hajók gerincének megerősítésére is ólomlemezeket szegecseltek fel, ami egyes kikötőkben – például a földközi-tengeri kereskedelem egyik központjának számító Alexandriában – a halászhálókról leoldódott ólomnehezékkel együtt évszázadokon át mérgezte a vizet és annak élőlényeit, majd a kikötők környékéről kifogott halakon és puhatestűeken keresztül került be a helyi lakosok szervezetébe.
A leghírhedtebb elmélet szerint az ólombevitel legfőbb forrása a korukat kétezer évvel megelőző római vízvezeték-hálózatok bélelése volt. Modern kutatók szerint azonban az ivóvíz-vezetékeknél az ólom mellett előszeretettel használták a terrakottát is, ráadásul az átfolyó víz csak jelentéktelen mennyiségben tudott magával ólmot vinni. Az ólommérgezés legfőbb forrásának ma már inkább az ólomtartalmú főzőedényeket, illetve az ételízesítőként és tartósítószerként feldolgozott ólomszármazékokat tartják.
Bor, búza, mérgezés
A császárkor egyik legnagyobb gourmet-jának számító (ez az arisztokrácia dekadenciáját ismerve nem kis szó) Apicius római szakácskönyvének 450 receptje közül – amiből párat mi is elkészítettünk – minden ötödiknél szerepel az összetevők között az ólom. Az ólom-acetátot pedig a kor kedvelt édesítőszereként használták, különösen a korban szigorúan hígítva-fűszerezve fogyasztott borokhoz adagolva. A korabeli leírások alapján a római arisztokrácia minimum egy-másfél liter bort fogyasztott naponta, ami az egyéb beviteli módokat hozzászámolva azt jelenthette, hogy egy szomjasabb római akár napi 150-200 mikrogramm ólommal telítette a szervezetét. Ez a mérték az amerikai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ (CDC) ajánlásait alapul véve már bőven túl van az agyat, a vesét, az emésztőrendszert, a szaporítószerveket, meg úgy általában az egész testet kikészítő mennyiségen.
Az ólommérgezés a tárgyi és szerves leletekben kimutatható ólommennyiség alapján az egész Római Birodalomra jellemző volt. A provinciák közti intenzív kereskedelemnek köszönhetően az ólomáruk olyan régiókba is eljutottak, ahol nem bányásztak ólmot – így például a mai Jordánia területén ásó régészek jelentős ólomleletekre szoktak bukkanni. A modern kor előtti általános recycling-kultúrában ráadásul az ólomtárgyak ritkán kerültek szemétbe – egyedül az ólomkoporsók számítottak nem újrahasznosított ólomtárgyaknak –, azaz az ólommennyiség folyamatosan növekedett.
A lassú önmérgezés már jó száz évvel ezelőtt megragadta a minden idők legkínzóbb történelemtudományi kérdésére, a „Miért bukott el a Római Birodalom?”-ra új, kreatív választ keresők fantáziáját. Egyesek erre vezették vissza a birodalmi elit fizikai, szellemi degenerációját, az arisztokrácia körében általános – és már Augustus császár által demográfiai válságként értékelt – gyerektelenséget és a római uralom alatt élők fizikai ellenálló képességének általános hanyatlását. Összehasonlító régészeti adatok annyit biztosan megmutatnak, hogy a római alattvalók maradványaiban sokkal több ólom mutatható ki, mint, mondjuk, a vaskori elődeik vagy népvándorlás kori utódaik csontjaiban, és Britannia provincia területének lakói a római korban átlagosan 3 centiméterrel voltak alacsonyabbak a hódítás előtti és utáni korszakokban a területen élt és eltemetett embereknél.
Azonban a régészeti leletek statisztikai használata körüli kételyek, az egyes adatsorok mögötti okokat övező bizonytalanság miatt érdemes helyén kezelni az ólommérgezés szerepét. Annyi azonban biztos, hogy bár az ólommérgezés jelensége a Római Birodalom – és vele együtt a fémmegmunkálás – hanyatlásával jelentősen ritkult, eltűnni soha nem tűnt el. A világon még mindig 111 ország van, ahol súlyosan szennyező ólomtartalmú anyagok kerülhetnek forgalomba, és több mint 800 millió gyerek van kitéve különböző fokú ólomszennyezésnek. Magyarországon 1994-ben okozott utoljára nagyobb riadalmat, amikor míniummal (azaz ólom-oxiddal) színezett fűszerpaprika került nagy mennyiségben kereskedelmi forgalomba; a tömeges mérgezésben 121-en betegedtek meg, 84-en kerültek kórházba, ketten pedig maradandó egészségkárosodást szenvedtek.
Felhasznált cikkek:
- James Grout: Lead Poisoning and Rome
- Emily Sohn: Lead: Versatile Metal, Long Legacy
- Paul Stephenson: Lead mining and lead pollution in the Roman world (interjú)
- Thomas Sumner: Did Lead Poisoning Bring Down Ancient Rome?
- Ars Technica: Did lead poisoning cause downfall of Roman Empire? The jury is still out
- Phys.org: Roman mining activities polluted European air more heavily than previously thought
- The Lead Exposure Elimination Project
