Kétszáz éve semmi nem volt menőbb a gigantikus, szögletes teheneket ábrázoló festményeknél

Néhányan talán még emlékeznek arra a festményre, amely két gigantikus, a testéhez képest komikusan apró lábakkal rendelkező disznót ábrázol, és 2016 végén elég nagyot futott, miután valaki azzal a szöveggel tette ki Twitterre, hogy „bröther, may i have some öats”, vagyis „tëstvér, kaphatnék egy kis zäbot”. A legérdekesebb kérdés nyilván az volt, hogy mégis mi a franc ez az állítólag 1850-ben készült olajfestmény ezekkel a szörnyetegnek is beillő malacokkal. Ha önt is kínozta éjszakánként a kérdés, akkor ne szenvedjen tovább:

a háttérben az áll, hogy a 19. században a briteknél óriási kultusza volt a nagybirtokosok körében annak, hogy festményeket rendeltek azokról a haszonállataikról, amelyekre igazán büszkék voltak.

A trend egyik leghíresebb képviselője egy Durham Ox nevű ökör volt, amelyet először 1801-ben festettek le, később pedig országszerte csodájára jártak az ökörnek. Londonban egy nap alatt összesen 97 fontot fizettek ki azért az emberek, hogy láthassák – ez mai árfolyamon több mint 11 ezer fontnak felelne meg –, tombolva vásárolták a róla készült képek másolatait, sőt, még tálakról is visszaköszönt. A páratlan adottságokkal rendelkező állat hivatkozási alap lett a rövidszarvú marhák kitenyésztésénél, Nagy-Britanniában pedig máig egy rakás kocsma viseli a nevét.

Korántsem ez volt ugyanakkor az egyetlen állat, amely hasonló bánásmódban részesült, még ha a többi nem is lett ennyire híres. A mezőgazdaságban ekkoriban kezdtek el egyre nagyobb figyelmet fordítani arra, hogy gondos odafigyeléssel kiemeljék az állataik bizonyos tulajdonságait, ahogy pedig az a Durham Ox példájából is látszik, a kiemelkedő sikereket általában meg is örökítették – egyrészt azért, mert mindenki megőrült a festményekért, másrészt meg mert ennél jobb marketinget keresve sem lehetett találni a legjobb tenyésztők szuperállataihoz.

A festményeken és a kereskedelmi forgalomba kerülő másolatokon gyakran szerepelt a gazda is, akinek időnként a többi sikerét is felsorolták, és gyakran előfordult az is, hogy az állat súlyát és egyéb adatait is odaírták a kép alá. A festményeken gyakran a valóságtól teljesen elrugaszkodva ábrázolták az állatokat, ami különösen akkor volt vicces, amikor a gazdájuk is szerepeltek a képeken, esetleg a perspektíva miatt úgy tűnt, mintha Godzillaként tornyosulnának egy egész falu fölé. Az alakjuk is meglehetősen bizarr volt: az idealizált tehenek konkrétan úgy néztek ki, mint egy foltos téglalap pálcikalábakkal és egy kis fejjel, a malacoknál pedig az volt a nyerő, ha úgy néztek ki, mint egy nagy tojás.

A hatalmas malacok, tehenek és bárányok egyértelmű bizonyítékai voltak a gazdájuk tenyésztésben elért sikereinek, itt pedig bőven volt is mit bizonyítani ekkoriban, mert az újonnan megjelent technológiák miatt hatalmas lehetőségek nyíltak meg a még hatalmasabb haszonállatok megalkotásában. Mindez persze nagyon költséges volt, így hiába lehetett sokat keresni a kiemelkedő állatokkal, a tenyésztésük főként a nemesek kiváltsága maradt, a hétköznapi farmereknek egyszerűen nem volt elég erőforrása ahhoz, hogy érdemben beszállhassanak ebbe a versenybe.

A tenyésztők persze állították, hogy végső soron így is a kisemberekért dolgoztak, elvégre ha nagyobb, zsírosabb teheneket tudnak kitenyészteni, előbb-utóbb mindenkihez eljutnak majd ezek az állatok, ami több húst és több pénzt jelenthet a vidéki közösségek számára. Ez pedig kiemelten fontos volt, hiszen a brit népesség folyamatosan nőtt, a folyamatos háborús fenyegetés miatt pedig szükségük volt arra, hogy az élelmiszerellátás ennek ellenére is biztosított legyen. Az is egyértelmű volt, hogy a tenyészprogramoknak van értelme, már a 18. században is harmadával nőtt az átlagos brit tehén súlya. Fidel Castróval ellentétben tehát a britek tenyészprogramja jól sült el, de ahogy azt a malacos meme is mutatja, a kétszáz éve menő festmények manapság inkább tűnnek nevetségesnek, mint tekintélyt parancsolónak.