Nem sok híja volt annak, hogy Amerika elkezdje használni a galambvezérelt rakétát

Az emberiség időtlen idők óta hasznosítja már a legkülönfélébb állatokat a legkülönfélébb feladatokra, a házőrző kutyáktól a fejősteheneken át a szarvasgombát túró disznókig. Leveleket is egy rakás állattal próbáltunk már küldeni, Belgiumban például az 1870-es években macskákkal is, de hamar kiderült, hogy a már az ókorban is erre használt galambok jóval megbízhatóbbak erre a feladatra. Az első világháborúban például egy Cher Ami nevű galamb egy teljes zászlóaljat mentett meg azzal, hogy sebesülten is célba juttatott egy üzenetet a fronton. Az amerikai hadsereg pedig egészen 1957-ig tenyésztett és használt katonai postagalambokat.

B. F. Skinner amerikai pszichológus viszont a második világháború idején egy sokkal bizarrabb megoldással is előállt, és rakéták célba juttatására tanított be galambokat.

Nem hibáztatom, ha ettől most önnek is rajzfilmbe illő jelenetek ugrottak be régi repülős sapkákat viselő antropomorf galambokkal, de Skinner elképzelése a valóságban ennél jóval földhözragadtabb, viszont – elvileg legalábbis – működőképesebb volt. Ez persze nem is meglepő, elvégre a 20. század egyik nagy behaviorista pszichológusáról, a pozitív és negatív megerősítés felfedezőjéről beszélünk, aki nappal patkányokat tanított gombokat nyomkodni, szabadidejében meg macskákat zongorázni. Skinner 1940-ben kezdett el galambokkal kísérletezni, egészen pontosan arra próbálta megtanítani őket, hogy egy objektumot vezessenek egy meghatározott cél felé.

Az eredeti kísérlet nagyon egyszerű volt: a madarakat belerakták egy kerekeken guruló szerkezetbe, amelyet a fejük mozgatásával tudtak fel-le és jobbra-balra kormányozni, majd ezt elkezdték gurítani a szemközti fal felé, amelynek egy pontján egy tál magot helyeztek el. A galamboknak úgy kellett mozgatni a fejüket, hogy a szerkezet a tálkánál kössön ki, ezt pedig nagyon gyorsan sikerült is megtanulniuk, a pszichológus leírása szerint bármilyen startpozícióból képesek voltak eljutni a célhoz. A rendszeren aztán finomítottak is, de hiába mutogatták a második világháború idején a katonai célú tudományos fejlesztéseket koordináló kormányügynökségnek (OSRD), többször is lepattantak onnan.

1942-ben sem ők karolták fel a projektet, hanem egy minnesotai élelmiszergyártó vállalat, a General Mills, amely a második világháború idején több repüléstechnikai projektbe is beszállt. A cél az volt, hogy a segítségükkel olyan szintre juthasson el a projekt, hogy már egy kormányügynökség számára is érdemes legyen támogatni. Skinner és a projekten vele dolgozó Keller Breland munkához is láttak, és gyakorlatilag teljesen újragondolták a galambvezérlés technikai hátterét, amire azért volt szükség, mert korábban az állatok csak akkor kezdték el irányítani a szerkezetet, amikor közel voltak a célponthoz, ami egy rakétánál nem éppen optimális.

Hogy a problémát áthidalják, a galambokat egy képernyő mellé helyezték, amelyre lyukkamerával rávetítették a célpontot, majd magokat szórtak az állatok elé, ha a csőrükkel ráböktek a kép megfelelő pontjára. Ezen persze kellett még tökéletesíteni, 1943-ra azonban olyan galambvezérlést sikerült kifejleszteniük, amellyel egy galamb egy város térképe alapján képes volt célban tartani egy útkereszteződést, akár hosszabb ideig is, mint amennyit egy rakéta reálisan a levegőben töltött volna. A projekten dolgozó csapat ezúttal is bemutatta az eredményeit, 1943 júniusában pedig siker koronázta a próbálkozásaikat: a General Mills 25 ezer dolláros megbízást kapott az OSRD-től egy irányított eszköz megalkotására.

Noha az irányítandó Pelican nevű rakéta pontos specifikációt biztonsági okokból nem osztották meg Skinnerékkel, így is sikerült kitalálniuk egy olyan rendszert, amellyel nagy valószínűséggel lehetett volna irányítani a fegyvert. A General Mills mérnökei egy négy fúvókából álló megoldással álltak elő, amely a rakéta orrában elhelyezett galamb kopogtatásának megfelelően tudta korrigálni a röppályát. Ha a célpont pontosan középen volt, akkor a galamb is a képernyő középét ütögette a csőrével, ha viszont egy kicsit is elmozdult, máris arrébb kopácsolt, és jöhetett is a pályakorrekció. Az egészet aztán megfejelték azzal, hogy nem egy, hanem három galambot raktak a rakéta orrába, így ugyanis (jó eséllyel) el lehetett kerülni azt is, hogy két célpont esetén ne a megfelelőt válasszák ki a galambok.

Hat hónappal később kész is lett a galambvezérelt rakéta, benne a kamikaze galambokkal, akik természetesen nem tudták volna túlélni a becsapódást.

A rendszert nem sokkal később bemutatták az OSRD tudósainak, és annak ellenére, hogy a körülmények korántsem voltak tökéletesek, a prezentáció annyira jól sikerült, hogy a General Mills kutatási vezetője, Arthur D. Hyde rögtön utána azt mondta Skinnernek, hogy már ihatnak is a sikerre. Skinner ugyanakkor már menet közben érezte, hogy a papíron remeknek tűnő galambvezérlés túl bizarr ahhoz, hogy hivatalos körökben is elfogadják, és mint kiderült, neki lett igaza. Az OSRD elutasító válaszában azt írta, hogy a projektet csak más, ígéretesebbnek tűnő technológiák kárára lehetne folytatni.

1948-ban a haditengerészetnél Project Orcon néven egyszer még feltámasztották Skinnerék ötletét, 1953-ban azonban az irányítórendszerek fejlődése miatt végső nyugalomra helyezték. Ez amúgy nem is volt olyan meglepő, a Sidewinder rakéta, amelynek történetéről itt írtunk bővebben, éppen ebben az évben lőtte le az első célpontját, természetesen galambok segítsége nélkül. Később maga Skinner is őrült ötletnek nevezte a galambvezérlésű rakétás projektet, de végső soron így is volt értelme az egésznek, Skinner ugyanis ezzel is bizonyította, hogy mennyire jól lehet kondicionálni a galambokat pozitív megerősítéssel. Ahogy írta, az állatok még hat évvel később is képesek voltak reprodukálni a kísérlet során megtanult viselkedést.