2022. augusztus 21. – 09:39
A mindenki által csak Csikarként emlegetett Sándor Károly
- 1947-ben igazolt a szegedi Móravárosból az MTK-ba,
- 1950–1951-ben a Textiles,
- 1951–1953-ban a Bástya,
- 1953–1956-ban a Vörös Lobogó,
- 1957 és 1964 között megint az MTK játékosa volt,
miközben az öltözőszekrénye mindvégig a Hungária úti stadionban volt.
A totális hatalmat megkaparintó kommunisták a magyar sportéletet szovjet mintára szervezték át a népi demokrácia rövid korszaka után. A kluboknak állami támogatóik lettek, a Kispestből így lett Honvéd, az Újpestből Dózsa, a jobboldalisággal vádolt Ferencvárosból ÉDOSZ (az Élelmiszeripari Dolgozók Országos Szakszervezete után), majd Kinizsi.
A Fradinak tehát két kommunista neve volt, az MTK-nak viszont három is. A két csapat ötvenes évekbeli sorsában közös pont, hogy a hatalom mindkét klub színét piros-fehérre cserélte. A zsidó gyökerű, kék-fehér MTK-nál egyesek szerint még a látszatát is kerülni akarták annak, hogy bármilyen kapcsolata van az 1948-ban alapított, szintén kék-fehér zászlajú modern izraeli állammal.
Az első névváltozás: MTK – Textiles (1950)
„Amikor az MTK sportolói, a sok sikert látott labdarúgók, atléták, vízilabdázók és jégkorongozók szerdán beléptek a Textil szakszervezet épületébe, ez a felírás fogadta őket: »Üdvözöljük élsportolóinkat!«” – kezdte tudósítását az 1950. február 24-i Népsport arról a közgyűlésről, ahol a két klub egyesült.
Az új klub elnöke Döbrentei Károly lett, egy régi munkásmozgalmi harcos, szakszervezeti vezető, aki majd 1956–1957-ben karhatalmistaként teljesít szolgálatot. Döbrentei letisztult érveléssel magyarázta meg, mi értelme a fúziónak: „Az a célunk, hogy a sportolóink minél közelebb kerüljenek dolgozó tömegeinkhez, akiket példás, sportszerű viselkedésükkel és nem utolsósorban kiváló eredményeikkel nyernek meg a sportnak.”
A második névváltozás: Textiles – Bástya (1951)
A semmiből jött az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) közleménye arról, hogy megalakult a Bástya, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) sportegyesülete. A Textiles egy évet se élt meg.
„Az Államvédelmi Hatóság bejelentette az Országos Testnevelési és Sportbizottságnak, hogy megalakította sportegyesületét. Az új sportegyesület neve: Bástya, színe piros-fehér. Az új sportegyesület vezetősége a következő szakosztályok felállítását határozta el: atlétikai, ökölvívó, súlyemelő, labdarúgó, úszó és vízilabdázó. Az Országos Testnevelési és Sportbizottság nagy örömmel vette az Államvédelmi Hatóság sportegyesületének megalakulását és azt a bejelentését, hogy már az 1951. évi bajnoki küzdelmekben részt kívánnak venni.”
A rettegett ÁVH a sporttól némi népszerűséget remélt, a klub pedig elég sokat profitált a kétéves kapcsolatból. Az államvédelmiek új lelátót és korszerű állóhelyeket építettek a Hungária úti pályán, edzők, versenyzők szerződtetésével felfuttatták szinte az összes szakosztályt, az ökölvívó Papp László olimpiai bajnok lett, az azokban az években a Honvéddal nagy csatákat vívó focisták pedig megnyerték az 1951-es és az 1953-as bajnokságot is.
A harmadik névváltozás: Bástya – Vörös Lobogó (1953)
Sztálin halála után, 1953-ban, az ÁVH-t a Belügyminisztérium alá rendelték, a Bástya-korszak ezzel véget ért. A Szabad Népben nem vitték túlzásba a tájékoztatást, a lap negyedik oldalán két rövidhír között mindössze ennyi állt: „Az Országos Testnevelési és Sportbizottság elnökségének döntése alapján a Bástya SE a jövőben ismét a Textil- és Ruházatiipari Dolgozók Szakszervezetének sportegyesülete lesz. A Bp. Bástya SE a jövőben Bp. Vörös Lobogó SK néven szerepel majd.”
A klub tehát visszakerült a szövőiparba, a jólétnek – úgy jó három évtizedre – vége lett.
A negyedik névváltozás: Vörös Lobogó – MTK (1956)
A forradalomnak kellett kitörnie és elbuknia ahhoz, hogy az MTK hivatalosan is visszakapja régi nevét. Az aktus a klub Bajza utcai székházában történt 1956. december 10-én, a lapok valójában ekkor már MTK-ként írtak a klubról, így arról, hogy az angliai portyán lévő focisták nyertek a Manchester City ellen.
Nem bántották, aki az MTK-t éltette
„Gyerek voltam még, de egyértelmű, hogy mi azokban az években is MTK-meccsre jártunk” – emlékezik vissza az 1940-ben született Sziklai József arra a röpke hét évre, amikor az MTK-ból előbb Textiles, majd Bástya, később Vörös Lobogó, majd újra MTK lett. A munkaszolgálatról hazajött nagybátyjai vitték ki ötévesen az első MTK-meccsre, édesapja ezt már nem élhette meg, odaveszett a második világháborúban. Azt mondja, azért emlékszik olyan sok mindenre, mert már egészen kisgyerekként is sokkal több megrázkódtatáson ment keresztül, mint egy békeidőben felnövő gyerek. „Amikor a második világháborúban reggelente a gettóban felébredtünk, a Klauzál téren holttestek tucatjait láttuk. Másként éltük meg annyi idősen a dolgokat, mint a mai gyerekek.”
Sziklai József nem emlékszik arra, hogy a közönség bármikor is azt kiáltotta volna, hogy hajrá, Textiles vagy hajrá, Vörös Lobogó. A hajrá, MTK ritkábban hangzott el, ám gólok után, ha halkabban is, mint régen, de kiabálták.
A Bástyával már más volt a helyzet. Kósa György 1936-ban született, tehát már 14 éves volt az első névváltoztatásnál. „A hazai meccsekre ávós katonagyerekeket rendeltek ki, ők skandálták, hogy hajrá, Bástya, de a kutya se törődött vele, ha valaki hajrá, MTK-zott – meséli. – A lelátón sok minden elhangozhatott még az ötvenes években is, volt a Csepelben egy Rákosi Ferenc nevű balfedezet, ő például Rátkaira módosította a nevét.” (Szegénynek a Rátkai már a harmadik neve volt, ugyanis Rottenbillerként látta meg a napvilágot. Egy olyan legenda is van, hogy azért kellett megváltoztatni a nevét, mert Rákosi Mátyás öltözőben tett látogatásakor Puskás Ferenc így kiáltott oda csapattársának: „Rákosi, dobd ide a törülközőt!”)
Nagyobb biztonság a Bástya-korszakban
Kósa szerint a lelátókon az antiszemitizmus a háború után is jelen volt, ők pedig MTK-sként nagyobb biztonságban érezték magukat a lelátókon az ÁVH-s Bástya-korszakban. Sziklai emlékei szerint rendszeresen 15 ezer ember szurkolt az MTK-nak (manapság kétezer körüli a nézőszám). „Ezer-ezerötszázan lehettünk zsidók, mi voltunk a túlélők, az MTK-pálya pedig, bárhogy is hívják a csapatot, egy hely, ahol össze lehetett jönni.”
A bástyás időszak piros-fehér színe se váltott ki különösebb ellenérzéseket az MTK szurkolóiból. A drukkerek tudomásul vették, hogy az Újpest a Belügyminisztérium, a Honvéd a Honvédelmi Minisztérium, az MTK pedig az Államvédelmi Hatóság csapata. „Imádtuk a Csikart, nem foglalkoztunk azzal, hogy Hidegkuti az ÁVH századosa lett. Nyertünk vagy nem nyertünk, csak ez számított” – mondja Sziklai József.
Kósa György elmesél egy történetet 1953-ból, amikor a Bástyából Vörös Lobogó lett, a klub megszabadult az ÁVH-tól, és ha a nevét nem is, de kék-fehér színét visszakapta. „Tizenhét éves voltam akkor, a Bástyában kézilabdáztam. Az Andrássy úti Bástya klubban odamentem Gellért Sanyi bácsihoz [1947 és 1962 között volt az MTK kapusa], és megkérdeztem tőle: Miért baj az, hogy már nem Bástya vagyunk, hanem Vörös Lobogó? Azt válaszolta: Édes fiam, ha lyukas cipőben és rongyos melegítőben fogsz sportolni, akkor majd megtudod. És tényleg így volt, a Bástyában kaptunk bambit és tortát az edzések után, a Vörös Lobogóban már csak villamosjegyet.”