Mindig elismerésre méltó teljesítmény ebben a világban, ha valaki eladja a semmit.
Ennek a minősített esete történt meg az idén márciusban, amikor a nagy büdös semmi tulajdonlásáról szóló igazolást a Sotheby’s párizsi árverésén sikerült eladni 1,06 millió euróért, azaz majdnem négyszázmillió forintért. Nagy dolog, lehetne mondani, hiszen ilyen tranzakciók rendszeresen történnek, amióta a világ megismerte az NFT fogalmát, és azt is, hogy létezik egy piac, ahol horribilis összegért lehet adni-venni ilyen megfoghatatlan termékeket.
Csak éppen amit a Sotheby’s aukcióján megvásároltak, az nem egy ocsmány JPG volt egy cigiző majomfejről, hanem Yves Klein francia művész 1959-es művészeti performance-ának tárgyi maradványa.
Klein a halála után hatvan évvel eladott egy olyan birtokbavételi fecnit, ami gyakorlatilag nem vett birtokba semmit.
Ez persze így nem igaz, nem a semmit lehetett birtokba venni, hanem úgynevezett immateriális zónákat, amiket Klein önhatalmúlag jelölt ki. A művészt mindig is érdekelte az üresség, a semmi, volt olyan kiállítása, ami egy üres tér volt, amit fegyveres őrök őriztek. Volt olyan, amikor a fehérre mázolt kiállítótérben csak és kizárólag egy darab kredenc volt.
Klein Nizzában született, mindkét szülője festő volt, édesapja posztimpresszionista, édesanyja absztrakt expresszionista. Idegen nyelveket és tengerészetet tanult, közben négydanos cselgáncsozó is lett. A művészet is megtalálta, először festeni kezdett, úgynevezett monokróm, egyszínű képeket, de a szín gyakran más volt: narancssárga, rózsaszín, vörös vagy zöld. Zenét is szerzett, a Monoton szimfóniája egy húsz percig kitartott hangból és húszpercnyi csendből állt.
Az ötvenes években leragadt egy színnél, egy sötétkéknél, amit International Klein Blue néven védjegyeztetett. 1957-ben egy happeningen ezer és egy ilyen színű lufit engedett a magasba. Ebben a színből készült az Anthropometry (Antropometria) című sorozata, ami azt jelentette, hogy a festészetéhez nem ecsetet használt, hanem meztelen testeket. Ezeket a festészeti foglalkozásokat eseményekként prezentálta, itt meg lehet nézni az egyikből egy részletet, amin az is látszik, hogy egy vonós zenekar is volt a rendezvényen. Ők valószínűleg a Monoton szimfóniát játszották.
Egy ilyen testfestéses happeninget leszerveztek direkt azért, hogy a Mondo Cane című olasz filmbe bekerülhessen – bár valószínűleg senki sem gondolná ezt, de ennek a sokáig snuffgyűjteménynek tartott filmnek fontos szerepe lett Klein életében.
Az Antropometria-sorozat mellett Klein arról a fotóról is ismert, amit két barátjával, Harry Shunkkal és a Baján született Kender Jánossal készített. A Leap into the Void (Ugrás a semmibe) című képen úgy tűnik, mintha a művész éppen egy óriási hasast ugrana a párizsi külváros aszfaltjára. Az ugrás tényleg megtörtént, de egy kifeszített lepedőre, nem pedig az utcára, Klein, Shunk és Kender összemontírozott két, ugyanott készült fotót.
1959-ben Klein kitalálta az immateriális zónák árusítását, ezek a zónák pedig bárhol lehettek, ahol ő azt mondta, hogy vannak. A birtoklásukért cserébe pedig pénzt kért. A művész szigorú, rituálékra vonatkozó szabályokat is hozott. Egy potenciális vevőnek két lehetősége volt, természetesen a vevőnek mindkét esetben át kellett adnia a megbeszélt mennyiségű aranyat. Az első esetben Klein megtartotta a fizetséget, de nem alakult ki a vevőnél a hiteles, „immateriális érték”, ami a zóna birtoklását illeti.
A második esetben a vevőnek a tranzakció után fel kellett gyújtania az aranyért kapott számlát, ezzel pedig megvalósult az immaterializáció – azaz pénzt adott a semmiért. Ha a vevő ezt a megoldást választotta, akkor
Klein rituálisan egy olyan helyre dobálta a kapott pénzből öntött aranyat, hogy az örökre elvesszen: sokszor az óceánba, de leginkább a Szajnába.
Ehhez a rituáléhoz résztvevők is kellettek, Klein előírta, hogy ott kell lennie egy műkereskedőnek, egy kritikusnak, vagy egy művészeti múzeum igazgatójának, valamit legalább két szemtanúnak is. Névtelenül is lehetett immateriális zónához jutni, ilyenkor Klein nem ragaszkodott a rituáléhoz. A zóna tulajdonosa aztán szabadon adhatta-vehette a nem létező tulajdonát.
Jacques Kugel antikkereskedő viszont megtartotta a blokkot, és ez a papírfecni – amit Klein úgy tervezett meg, hogy az szinte komolynak is tűnhetett – került kalapács alá most a Sotheby’s aukcióján. Kugel papírja több európai galériában is ki volt állítva, de akkor került aukcióra, amikor Loïc Malle korábbi galériatulajdonos úgy döntött, megválik száz műtárgyától. Ez volt egyébként az aukciós ház első olyan árverése, ahol kriptovalutát is elfogadtak. A vevő nevét nem jelentettek be, csak annyit, hogy egy európai gyűjtő a szerencsés új tulajdonos.
1957-ben Klein találkozott Rotraut Ueckerrel, akivel a hatvanas évek elején össze is házasodott. 1962 májusában Yves Klein ott volt a cannes-i filmfesztiválon, ahol bemutatták a Mondo Cane című filmet, ami válogatott, botrányos vagy botrányosnak szánt, néha megrendezett felvételeket mutatott be a világ több pontjáról. Klein is szerepelt benne, újrajátszotta egyik antropometria-eseményét. A művész a nézőtéren infarktust kapott, egy hónappal és két infarktussal később, 34 éves korában meghalt.