120 tonnányi kacatot halmozott fel a gyűjtögetést csúcsra járató harlemi testvérpár, végül ez lett a vesztük

Manapság sokan esküsznek a minimalista felfogásra, ha a lakás berendezéséről van szó, egyre gyakrabban látni csupasz falakat és üres tereket, ahol tényleg csak a legszükségesebb dolgok kaptak helyet. Persze sokan vannak azok is, akiknek zsúfolásig van a lakása mindenféle kacattal, nem is feltétlenül azért, mert aktívan gyűjtik őket, egyszerűen sajnálják kidobni a régi dolgaikat. Vagy szentimentális okokból, vagy azért, mert meg vannak győződve arról, hogy egyszer még tuti jó lesz valamire az a puzzle, kagylógyűjtemény vagy három polcnyi gyerekkönyv.

Az, hogy mennyi felesleges dolga van az embernek, általában csak költözéskor tűnik fel, de mindenki megnyugodhat, annyi mindent ugyanis biztosan nem fog ekkor sem összeszedni, mint a rendőrök 1947. március 21-én a New York-i Harlemben, amikor 120 tonnányi kacatot pakoltak ki egy régi, rozoga házból, annak két lakója, Homer és Langley Collyer halála után. Ez már önmagában is érdekes lenne, azzal együtt meg pláne, hogy milyen kalandos úton került oda többek közt tizennégy zongora, több modellvasút és egy csillár, és hogyan okozta végül ez a rengeteg cucc a Collyer fivérek halálát.

Nem indult ilyen bizarrnak az életük

Homer Lusk Collyer 1881-ben, Langley Wakeman Collyer pedig 1885-ben látta meg a napvilágot egy manhattani nőgyógyász és a férfi egyik unokatestvére, egy operaénekesnő fiaként. A két fivér tehetős, nagy presztízsű családba született és jó körülmények között nőttek fel, gyerekkoruktól fogva sikerre voltak ítélve, és eleinte úgy tűnt, hogy tényleg sikeresek is lesznek az életben. Homer és Langley is a jó nevű Columbia Universityn szereztek diplomát, előbbi tengerjogot tanult, utóbbi pedig mérnöki és kémikusi tanulmányokat folytatott. Langley elismert koncertzongorista volt, még a híres manhattani Carnegie Hallban is fellépett.

Az idillbe aztán 1919-ben először az rondított bele, hogy a fivérek szülei elváltak, az apa pedig el is költözött a harlemi házból, ahova tíz évvel azelőtt költözött be a család. Az ekkor 38 éves Homer és a 34 éves Langley maradtak az anyjukkal. Négy évvel később az apjuk meghalt, az orvosi eszközei és könyvei pedig visszakerültek a házba, ahol az anyjuk 1929-es halála után végleg magára maradt a két fivér. Noha furcsán vette ki magát, hogy az ekkor már bőven 40 feletti testvérek továbbra sem költöztek külön, ezen a ponton az életük a körülményekhez képest normálisan zajlott. Langley zongorákkal kereskedett, Homer pedig jogászként dolgozott, mindketten rendszeresen eljártak otthonról és a New York-i Szentháromság-templom vasárnapi iskolájában (Trinity Church) is rendszeresen tanítottak.

Homer még a szemközti épületet is megvásárolta, azzal a szándékkal, hogy lakóépületté alakítsa, de ebből nem lett semmi, a férfi ugyanis 1933-ban megvakult, ez pedig fordulópontot jelentett a két testvér életében. Langley otthagyta a munkáját, hogy minden figyelmét a testvére ápolásának szentelhesse, ez pedig természetesen azzal is járt, hogy a Collyer fivérek fokozatosan eltűntek az emberek szemei elől. A két testvért az is megrémisztette, hogy Harlem az évek során az egyik központi helyszíne lett az afroamerikai polgárjogi mozgalomnak, így 1930-ra az ott lakók túlnyomó része már fekete volt, az nagy gazdasági világválság pedig újabb komoly változásokat hozott a környéken.

Harlemben természetesen elkezdtek terjedni a pletykák a különös testvérpárról, így nem volt ritka, hogy kíváncsiskodók gyűltek össze a házuk előtt, vagy kövekkel hajigálták be az ablakaikat, ami csak növelte Homer és Langley félelmeit. Langley hamarosan bedeszkázta az ablakokat és eltorlaszolta az ajtókat, miután pedig a házban található mesés vagyonról szóló városi legendák nyomán többen is megpróbáltak betörni hozzájuk, a Reszkessetek, betörők! Kevinjét is megszégyenítő csapdákkal rakta tele a házat. Egészen lenyűgöző labirintust alakított ki a házat már ekkor is padlótól plafonig elárasztó kacatok között.

Élet a Rém Romban

A két fivér ezen a ponton a rengeteg lom között kialakított fészkekben élte az életét, a teendők oroszlánrészét a fiatalabb Langley végezte, aki különféle találmányokkal kísérletezgetett, és persze gondoskodott a testvéréről, aki a reumája miatt gyakorlatilag lebénult. Langley etette és fürdette a testvérét, sokat olvasott neki, zongoradarabokkal szórakoztatta Homert, és eltökélt szándéka volt, hogy visszaadja a látását, amihez egy meglehetősen különös, heti száz narancsból, rozskenyérből és mogyoróvajból álló diétát állított össze neki. Orvosi segítséget még akkor sem kért, amikor az ízületi gyulladásai miatt Homer már nem tudott önállóan mozogni, mert mindketten bizalmatlanok voltak az orvosokkal szemben.

Mivel egyikük sem dolgozott, Langley hamarosan elkezdett éjfél után kijárni otthonról, hogy élelmet szerezzen maguknak, többnyire szemetesekből. Az is előfordult, hogy hentesek és boltosok adtak neki oda olyan dolgokat, amiket amúgy kidobtak volna. Az élelemszerző kiruccanásai során egy rakás kacatot is összegyűjtött, így a házban tárolt dolgok száma egyre csak nőtt. Langley az újságokat is mániákusan gyűjtötte, hogy a testvére képbe tudjon majd kerülni a hírekkel, ha visszanyeri a látását. Akik látták, Langleyt udvarias, eszénél levő emberként írták le, de azt azért hozzátették, hogy biztosan nincs ki mind a négy kereke. Az is egyértelmű volt, hogy Langley minden áron meg akarja védeni a testvérét, amikor például a szomszédos épületből megpróbáltak benézni a házuk ablakain,

fogta magát, és 7500 dollárért megvette az épületet. Amikor 1941-ben tűz ütött ki náluk, azt sem engedte meg a tűzoltóknak, hogy akár csak lássák Homert.

A Collyer fivérek így éhen nem haltak, a házuk fenntartásának egyéb költségeit azonban nem fizették ki, így az évek során szép lassan kikapcsolták náluk a telefonvonalat, majd a vizet, a gázt és az áramot is. Langley a ház fűtését egy kerozinos fűtőtesttel oldotta meg, egy darabig pedig kísérletezett azzal, hogy egy átalakított Ford T Modellel biztosítsa az áramellátást. Vizet pedig egy közeli park közkútjából szerzett. A fivérek 1931-től kezdve adót sem fizettek, így a város 1943-ban visszavette a korábban Homer által vásárolt szemközti ingatlant, hogy fedezze a kiesett összeget. Langley egyébként azzal érvelt, hogy nincs jövedelmük, ezért nem is kell adót fizetniük, de ez nem győzte meg a hatóságokat.

A környéken sokan ismerték őket, szélesebb körben azonban 1938-ban terjedt el a történetük, amikor a New York Times megjelentetett egy cikket arról, hogy a testvérek állítólag visszautasítottak egy, a házukra tett, 125 ezer dolláros vételi ajánlatot. Ennek az állításnak nem volt semmilyen valóságalapja, ahogy annak a lap által újfent felhánytorgatott mítosznak sem, hogy Langley és Homer mesés kincseken üldögélnek otthon. A sztori természetesen ettől még nagy port kavart akkoriban. A cikk nyomán a New York World-Telegram újságírója interjút készített Langleyvel, aki többek közt arról beszélt, hogy azért jár rongyokban, mert különben kirabolnák, a zongorista-karrierjének végét pedig azzal indokolta, hogy a később lengyel miniszterelnökként az első világháborút lezáró békét is aláíró lengyel zongoraművészt, a Carnegie Hallban ugyancsak fellépő Ignacy Jan Paderewskit jobban elismerték, így értelmetlen lett volna folytatni.

A gyűjtögetés lett a vesztük

A következő években több alkalommal felkapta a testvérpárt a sajtó, előbb azért, mert hevesen ellenálltak, amikor le akartak szerelni nálunk két gázórát 1939-ben, aztán meg azért, mert amikor 1942-ben a bank, amelynek már három éve nem fizették a jelzálogkölcsönük részleteit, megpróbálta kilakoltatni őket. Langley ekkor kiállított egy 6700 dolláros csekket, amivel egy részletben rendezte az egész tartozást. A két fivér legközelebb 1947-ben került be a hírekbe, mint kiderült ekkor utoljára. Márciusban egy Charles Smithként bemutatkozó telefonáló azzal hívta fel a rendőrséget, hogy valaki meghalt a házban, a helyszínt jól ismerő rendőrök pedig ki is mentek megnézni, hogy mi a helyzet.

Hamar kiderült, hogy a rendőröknek esélyük sincs csak úgy bemenni a házba, melynek ablakait vasrácsok védik, a bejárati ajtó mögött pedig értelmetlen mennyiségű kacat torlaszolja el az útjukat. Így aztán nem maradt más lehetőségük, mint hogy elkezdték kipakolni a házban felgyülemlett tárgyakat az utcára, egy járőr pedig egy második emeleti ablakot betörve jutott be a házba. Öt órányi vájkálás után a rendőrök megtalálták Homer Collyer holttestét, aki ekkor az orvosi szakvélemény szerint nagyjából 10 órája lehetett halott. A rendőrök eleinte arra gyanakodtak, hogy testvére ölhette meg, Langleyt ugyanis sehol sem találták, hiába vártak rá hetekig a háznál.

Az incidens után szárnyra kelt a mendemonda, hogy Langleyt látták felszállni egy Atlantic Citybe tartó buszra, de hiába indítottak nagyszabású akciót a felkutatására, nem bukkantak a nyomára.

Langley Homer temetésére sem ment el, ekkorra már a rendőrségnek is gyanús lett, hogy valószínűleg ő is halott lehet, több mint két héttel később pedig végül meg is találták a holttestét. Méghozzá a saját házukban, durván három méterre onnan, ahol Homer meghalt. Langley-re egy 60 centi széles, a kacatokon átvezető alagútban találtak rá egy bőrönd, egy rakás újság és három fém uzsonnásdoboz alatt. A rendőrök szerint valószínűleg éppen a testvéréhez igyekezhetett, amikor véletlenül működésbe hozta az egyik csapdáját, és megfulladt a rázúduló kacatok súlya alatt.

A rendőrök végül nagyjából 120 tonnányi cuccot hordtak ki a házból, köztük több mint huszonötezer könyvet, egy lóállkapcsot, tizennégy zongorát, két orgonát, a fentebb már emlegetett Ford T Modell karosszériáját, üvegekben eltett emberi szerveket, egy korai röntgengépet – ezek a 19. század végén nagy népszerűségnek örvendtek, erről már írtunk is korábban –, valamint rengeteg újságot, és persze szemetet. A pakolást több ezren nézték végig, az izgalmasabb tárgyakat, beleértve ebbe a széket is, amelyben Homerra rátaláltak, később kiállították.

Az omladozó házat pár hónappal később lerombolták, később pedig egy, a fivérek családnevét viselő apró parkot létesítettek a helyén, ami a mai napig létezik. A kétezres évek elején megpróbálták átnevezni, a kezdeményezés azonban elbukott, a hivatalos indoklás szerint azért, mert a Collyer fivérek elválaszthatatlan részei a New York-i folklórnak – sok gyerek nőtt fel úgy a városban, hogy a szülei azzal fenyegették: ha nem takarítja ki a szobáját, úgy végzi majd, mint Collyerék.