A repülés hőskorának fenegyerekei úgy sétálgattak a repülőgépek szárnyain, mintha csak a közértbe mentek volna

A kaszkadőrök tevékenységét nyilván senkinek sem kell bemutatni, és azt sem kell sokat magyarázni, hogy mennyire veszélyes az, amit csinálnak. Nem véletlen, hogy a legtöbb hollywoodi sztár inkább a profikra bízza az igazán veszélyes trükköket, de azért vannak páran, akik a rázósabb dolgokat is bevállalják – Tom Cruise például rutinszerűen szállítja az olyan elképesztő trükköket, mint amikor motorral ugrat egy szakadékba ugrató, majd ejtőernyővel ereszkedik a mélybe. Az 59 éves színészről nemrég olyan kép is készült, ahol egy duplafedeles repülő szárnyára rögzítve harcolt a gravitációval, ami ugyancsak kuriózumnak tűnhet,

ám a repülők szárnyán való járkálás majdnem olyan hosszú múltra tekint vissza, mint maga a repülés, a hőskor fenegyerekei pedig Cruise-zal ellentétben szinte kizárólag csak saját magukra támaszkodhattak szárnyakon bemutatott trükkök közben.

Levegőben javítástól a hollywoodi filmekig

Noha a Wright-fivérek (vagy ha hiszünk neki, akkor Gustav Weisskopf) már a 20. század legelején sikeresen hajtottak végre motoros repülést, a repülőgépek eleinte nem a megbízhatóságukról voltak híresek. A korai években az is nagy sikernek számított, ha valaki fel tudott emelkedni a földről, de ennél is nagyobb siker volt az, ha valaki le is tudott szállni anélkül, hogy pozdorjává tört volna alatta a gép. Ez persze nem tartotta vissza a repülés korai úttörőit a kísérletezéstől, az első valódi áttörést azonban az első világháború hozta el, melynek köszönhetően a repülők gyorsabbak lettek, magasabbra tudtak repülni és ritkábban is adták be a kulcsot az elődeiknél, és persze maguk a pilóták is sokat fejlődtek.

A háború lezárulta után egy rakás repülőgép vált hirtelen feleslegessé, de nem kellett sokat várni arra, hogy a kor adrenalinfüggői lecsapjanak a kínálkozó lehetőségre. A háború után gyorsan őrülten népszerűek lettek a légiparádék, ahol bárki befizethetett egy sétarepülésre, az igazán vakmerő pilóták pedig lélegzetelállító trükköket mutattak be a levegőben a dugóhúzóktól a fejjel lefelé repülésig. A nézők természetesen már akkor is a legveszélyesebb trükkökért voltak megőrülve, így a pilótáknak folyamatosan feszegetniük kellett a határokat, ha meg akartak élni a repülő cirkuszból. Itt jött be a képbe Ormer Locklear, az amerikai légierő pilótája és oktatója, aki már a háború alatt rutinszerűen mászkált ki repülők szárnyára menet közben, hogy kisebb javításokat hajtson végre a gépeken.

A háború után toborzó tisztként dolgozó Locklear akkor jött rá, hogy mennyire különleges amit csinál, mikor végignézett egy légiparádét, és nem is volt rest kihasználni az egyedi képességeit. A férfi két kollégájával és egy William Pickens nevű menedzserrel összeállva hamar szereztek pár repülőt, és 1919-ben megalapították a Locklear Flying Circusnak keresztelt repülő cirkuszt, melynek főattrakciójában maga Locklear sétált fel-alá egy gép szárnyán, sőt, a levegőben mászott át egyik repülőről a másikra. Az emberek természetesen meg voltak őrülve a trükktől, így hamarosan minden valamirevaló repülő cirkuszban volt valaki, aki szárnyakon mászkált, rövidesen pedig a kézenállás, a fejjel lefelé lógás és más hajmeresztő trükkök is viszonylag gyakoriak voltak.

Locklear hamar eljutott odáig, hogy már nem simán csak átmászott egyik gépről a másikra, hanem pilótaként helyet cserélt egy másik gép pilótájával a levegőben. A népszerűségére Hollywoodban is felfigyeltek, 1919-ben már a The Great Air Robbery című filmben szerepelt, ami természetesen egy postai gép levegőben való elkötéséről szólt. Egy évvel később a The Skywayman is az ő főszereplésével készült, a férfi azonban ezt már nem élte túl – a gépe a forgatás során lezuhant, és másodpilótájával együtt azonnal szörnyet halt.

A bemutatóknak rajta kívül is számos áldozata volt, a korai években gyors egymásutánban nyolcan is meghaltak,

azt pedig a résztvevők is elismerték, hogy a közönség többek közt azért is fizet, mert reális esélye van arra, hogy élőben lásson valakit meghalni. Ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy véget vessen a dolognak.

A 20. század legvakmerőbb teniszmeccse

Locklear mellett számos más korabeli kaszkadőr is híres lett azzal, hogy repülők szárnyain sétálgatott, beleértve ebbe például az Atlanti-óceánt elsőként átrepülő Charles Lindberghet, akinek ezzel kezdődött a karrierje, vagy az afroamerikai nők között elsőként nemzetközi pilótaengedélyt szerző Bessie Colemant. A kaszkadőrök között Coleman mellett is bőségesen lehetett nőket találni: az élete második repülésén a szárnyra merészkedő Lillian Boyer például a legnépszerűbb előadók közé tartozott, nem kis részben azért, mert rengeteg mindent bevállalt, a szárnyakon bemutatott trükköktől egészen az autókból repülőkre mászásig és az ejtőernyős ugrásokig.

Két másik nő, Gladys Roy és Ivan Unger nevét is érdemes kiemelni, hozzájuk köthető ugyanis az egész jelenség egyik, ha nem a legikonikusabb képe, ahol a két kaszkadőr egy duplafedeles repülő szárnyának két felén állva, egy kicsi hálóval elválasztva imitál teniszezést. Roy már korábban is ismert volt az ejtőernyős ugrásai miatt, az azonban biztos, hogy igazán ismertté (és gazdaggá) mindkettejüket az 1925-ben készült kép tette, amely világszerte elterjedt, és posztereken, naptárakon és képeslapokon is sokáig visszaköszönt. A Snopes korábbi cikke szerint persze Roy és Unger valójában nem teniszeztek a kép készítésekor, csak úgy tettek,

de az Állítólag… azt már jó pár éve bebizonyította, hogy egyébként nem teljes képtelenség a dolog.

Gladys Roy aztán sok társához hasonlóan tragikus halált halt, 1927-ben egy fotózás közben véletlenül belesétált a repülőgépe forgó propellerjébe. A nő egyébként 1926 májusában arról beszélt a Los Angeles Timesnak, hogy a közönséget már a legnehezebb trükkjei sem nyűgözik le, ezért folyamatosan még durvábbakat kell kitalálnia, ha meg akarja őrizni a reputációját, ez azonban előbb-utóbb balesethez fog vezetni. Ebben pedig igaza is lett, még ha nem is pont úgy, ahogy valószínűleg gondolta.

Meghalt, mégis túlélte

A repülő cirkuszoknak persze nem tett be végleg a megcsappanó érdeklődés, sőt, az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság sem – a legtöbb nagy cirkusz rövid úton csődbe ment emiatt, a kisebbek viszont működtek tovább. Az utolsó szögeket végül az amerikai kormány verte be a repülő cirkuszok koporsójába. Előbb azzal, hogy 1936-ban megtiltották a kaszkadőröknek, hogy 1500 láb (457 méter) alatti magasságban kimásszanak a szárnyakra, aztán azzal, hogy 1938-ban a hatóságok kötelezővé tették az ejtőernyők használatát. Előbbi miatt a közönség gyakorlatilag semmit sem látott a nyaktörő trükkökből, utóbbi pedig jelentősen csökkentette a rizikófaktort, így az izgalmakat is. A kaszkadőrökre ráadásul biztosítást is kellett kötni, így a költségek is az egekbe szöktek, ezt pedig a repülő cirkuszok nagy része már nem bírta el.

Végezetül pedig azt is érdemes kiemelni, hogy amennyire segítette az első világháború a repülő cirkuszok kialakulását, legalább annyira járult hozzá a második világháború ahhoz, hogy végleg eltűnjenek. A háború alatt az Egyesült Államokban sem a légiparádék voltak a fókuszban, a háború után pedig hamar egyértelművé vált, hogy a repülők jócskán meghaladták azt a szintet, ahol még járkálni lehet rajtuk, és a levegőben maradás helyett már olyan dolgokon dolgoznak a mérnökök, mint a hangsebesség elérése, vagy az űr felfedezése.

Végül persze ez a jelenség sem tűnt el nyomtalanul, sőt, az utóbbi évtizedekben sok máshoz hasonlóan még vissza is tudott térni, igaz, nem pont úgy, mint annak idején. Manapság általában Boeing-Stearman gépekkel hajtják végre a trükköket – Tom Cruise is egy ilyennel röpködött egyébként –, a kaszkadőrök pedig biztonságosan rögzítve vannak a szárnyakhoz. Ahogy azonban azt a manapság talán legismertebbnek számító AeroSuperBatics honlapja is kiemeli, az egész hangulata mégis pont ugyanolyan, mint amikor Ormer Locklear először ment végig a duplafedeles gépének szárnyán.